Esztergom és Vidéke, 2000

2000-06-22 / 25-26. szám

IV MVUidéz'o Háborús károk és áldozatok Esztergomban a II. világháború idején A két világháború között, de a második világháború éveiben is Esztergom egy gazdaságilag lassan fejlődő, döntően kézműves kisipari város képét mutatta. Ugyanakkor jelentős iskolaváros, közigazgatási centrum - megyeszékhely, a magyar katolikus egyház központja, a mindenkori hercegprímás lakóhelye. A háború hatását a negyvenes évek elején csak közvetve érezte a város. 1939. októberétől lengyel és erdélyi menekültek érkeztek, miközben a magyar férfiak bevonultak a hadseregbe, az izraelita férfiakat pedig munkaszolgálatra hívták be. Egyre nehezebb megélhetési gondokkal küszködtek az itthon maradottak. A háború borzalma azonban - az 1943. júliusában lezajlott légitámadást nem számítva - csak 1944 decemberében érte el a várost. Esztergom és környéke a fővárosért folytatott harcokban kapott fontos stratégiai szerepet Az első bombatámadás alkalmával, 1944. december 8-án jelentős épületkárok keletkeztek a Vízivárosban, december 24-én és 26-án pedig a Kis-Duna hídjait és a Mária Valéria híd pilléreit robbantották a folyóba a visszavonuló németek. A város sorsa 1945. január 6-át követően pecsételődött meg, amikor Esztergom újra német kézre került. A három hónapig terjedő frontidőszakban - amikor a város háromszor cserélt gazdát és tizennégy kisebb-nagyobb légitámadás érte - súlyos károkat szenvedett Az 1946-os polgármesteri jelentés arról számolt be, hogy 3258 épületből teljesen elpusztult és lakhatatlanná vált 59 ház. „A város minden nevezetesebb épülete kisebb-nagyobb sérülést szenvedett. A Bazilika, az összes templom, a kulturális intézmények, a Kolos-közkórház, a 1945 tavaszán, a második világháború befejezése előtt, a demokratikus magyarkormány felhívására önként jelentkeztünk az újjászerveződő honvéd hadseregbe. A budapesti 1. honvéd utász zászlóaljhoz kerültünk, BignerPál alezredes volt a parancsnok. A Hajógyáriszigeten található utász műszaki táborban dolgoztunk javítottuk a háborús sérüléseket szenvedett épületek tetejét Odaérkezett Haán István honvéd utász hadnagy, aki felsőbb utasításra aknakutató csapatot szervezett századparancsnoki szinten. A második világháború hadszíntérré tette hazánkat. A frontvonalak térségében óriási mennyiségű robbanó gyilkolószerek, földbetelepített gyalogsági és harckocsi aknák, tüzérségi lövedékek, aknagránátok, fel nem robbant bombák voltak a földeken, erdőkben, utakon, folyókon, falvakban, városokban, gyárakban. Óriási áldozatokat szedtek a lakosság köré bei, sokan meghaltak, megsebesültek a robbanószerektől. Haán István honvéd utász hadnagy vezetésével megtisztítottuk a Hajógyári-szigetet, az Óbudai Duna-partot Cinkotától-Gödöllőig a HÉV vonalát a telepített aknáktól. (Haán István 1945. május 9-én Gödöllőtől az aknamezőn súlyosan megsebevármegyeháza, a városháza, a Fürdő szálló stb. a kisebb-nagyobb pusztulás képét mutatta." Az illetékes kormányszervek romvárossá nyilvánították Esztergomot Jelentős károkat szenvedtek az ipari üzemek, két malom teljesen megsemmisült a Schrank Likőrgyár súlyosan megrongálódott Pusztultak az iskolák, az óvodák, megsérült a vízvezeték és a villamosvezeték-hálózat. A polgármester 1945. június 26-ai felterjesztésében kért a helyreállításhoz támogatást az Újjáépítési Minisztériumtól. A rendszeresen kapott állami támogatás mellett is „... koldusmódra, egyik napról a másikra... élünk- jellemzi az állapotokat a város első embere. Az épületek helyreállítását vagy bontását és újak építését igen megnehezítette a rengeteg fel nem robbant bomba, akna, lövedék. A tűzoltóság és az új honvédség alakulatai sokat tettek hatástalanításuk érdekében. Az anyagi javakat ért kár után ejtsünk szót egy számszerűen sokkal kevésbé meghatározható veszteségről - az áldozatokról. Az 1941. évi népszámlálás szerint Esztergom lakóinak száma 22.000 fő. Az 1945. évi jelenlévő lakosság 19.450 fő, ebből önellátó 1950. A különbözet mégsem ad pontos tájékoztatást az esztergomi áldozatokról, akiknek a kutatásával Rexa Iván és Pásztor Ivánné foglalkozik. A zsidóság tragédiája néhány hét alatt játszódott le: 1944. május 12-ig kijelölt csillagos házakba költöztették össze a város 398 és a járás 138 zsidó lakóját Június első napjaiban a vasútállomásról indították el őket Auschwitz felé. A lengyel menekülteket 1944. december 2-án vonták össze a pilisvörössült, 80 %-os hadirokkanttá vált.) Ezután kerültünk Esztergom városba, Esztergom megyébe. Lábatlanig a Duna-parton végig óriási mennyiségű robbanóanyag volt széjjelhagyva és a földeken telepítve. Ezektől mentesítettük a területeket, amikor is július 20-án délelőtt 10 óra körül a kenyérmezői vasútállomástól 800 m-re bekövetkezett a robbanás az aknamezőn. Bajtársaim meghaltak, én 36 aknaszüánkkal megsebesültem A Kolos kórházban ápoltak hónapokig, majd Budapestre kerültem a Honvéd kórházba. Mindig szeretettel gondolok Esztergom város lakóira, mert a kórházban meglátogattak, ennivalót hoztak. A kórházban az akkori lehetőségekhez képest a legkitűnőbb ápolásban részesültem, amelynek az életemet köszönhetem. Hárman meghaltak, a Belvárosi Temetőben alusszák örök álmukat. 1945-től gondozom bajtársaim sírját. Kereszteket csináltam, évente, július 20-án eljöttem kegyeletemet és hálámat leróni, mert Gödöllőnél az egyik, Zalecker Lajos bajtársam mentette meg az életemet Az elmúlt évtizedekben az Ikarusz gyár vezetőitől és dolgozóitól kaptam segítséget a sírok gondozásához. 1986. vári táborba. December hónapban indították őket nyugat felé. 1944 szeptemberétől elérte Esztergomot a keleti országrészből elindult menekültáradat A kormányzat főként Szabolcs és Szatmár megyei menekültek áttelepítendő területéül jelölte ki a megyét és a várost 1945 februárjában távozásra kényszerítették a menekültek zömét A város utolsó német parancsnoka von Bose SS-ezredes a rendeletet cinikusan azzal indokolta, hogy ezzel enyhítik a közellátási nehézségeket. Ne feledkezzünk meg az ostrom ideje alatt szerzett betegségekről sem... A fel nem robbant aknák hatástalanításánál meghaltak tűzoltók, katonák. Az 1945. áprilisában induló iskolák diákjai közül sokan hiányoztak: az elhurcolt leventék, a katonának állt diákok. Százával hiányoztak a bevonult katonák, sokan a harctereken estek el, voltak akik a hadifogságban haltak meg, néhányukat pedig agyonlőtték, mert látva a harc értelmetlenségét, haza akartak menni. A hadirokkantak, hadiárvák, hadiözvegyek és a malenkij robotra elhurcolt személyek is áldozatok Serédi Jusztinián és dr. Etter Jenő személyes sorsa ugyancsak a háború kegyetlenségét idézi. Az áldozatok számának kiderítésével, a veszteségek emberi oldalának kutatásával máig adós a helytörténeti kutatás. Két évvel a háború után a középületek jó részét már rendbe hozták 1948 végén büszkén jelentette a polgármester, hogy „egész év folyamán becsületes kenyérkeresetet tudtunk biztosítani minden dolgozni akaró esztergomi dolgozónak". Csombor Erzsébet évtől a Tűzszerész és Aknakutató Zászlóalj, Láng László honvédezredes vezetésével nyújtott segítséget a sírok gondozásához, a kegyeletes megemlékezések megtartásához, jelenleg pedig Molnár Sándor ezredes úr, a mostani parancsnok. Öt éve az esztergomi református gyülekezet, nagytiszteletű Németh Lajos lelkész úr vezetésével vállalta a sírok gondozását, a kegyeletes emlékezés megtartását. Három éve dr. Beer Miklós püspök úr is részt vesz a kegyeletes megemlékezéseken, imával, szentbeszéddel hozzájárul az ünnepélyhez. Hazafias cselekedetük példamutató, köszönet érte! 1996. szeptember 17-én tartott emlékünnepélyen vitéz Csomor Gyula honvéd főhadnagy bajtárs vállalta, hogy ápolja, gondozza a hősi halottak sírjait 1997. március 7-e délutánján virágokat ültetett a kovácsolt vaskerítésen belül a sírokra, amikor tragikus hirtelenséggel elhunyt... Pethe Sándorné, Piroska néni és Balázs Ferenc úr vállalták a további gondozást, a virágok locsolását, mint a temetőhöz közeli lakosok Balázs Ferenc honvéd tűzszerész törzsőrmester bajtárs és jó felesége, Erzsike az itt lévő sírok ápolásán túl még három tűzszerész hősi halott sírját kutatták fel a megyében, melyeknek gondozásáról intézkedtek. 2ÖÖÖ/2. Magyar-lengyel barátság Gimnáziumi tanulmányaim során bencés tanáraimtól hallottam a két népet összekötő baráti kapcsolatokról. Tanultam Sobieski lengyel hadvezérről, aki Esztergom visszafoglalásában győzedelmeskedett a török hódítók ellen. Az egyik évben cserkészként vettem részt az emlékműnél tartott ünnepségen. Napokkal előtte tanultuk a lengyel himnuszt és énekeltük magyarul: „Isten, ki lengyelt oly sok..." Emlékszem a menekült lengyel katonákra, akik közül többen a városi kertészetben dolgoztak és Szabó bácsi irányításával az Erzsébet-parkban mohából, különböző színű kőzúzalékból gyönyörű magyaros mintákat raktak ki. Azt hiszem, azóta sem volt olyan szép ez a terület 1945. április 26-án amerikai fogságba estem. Különböző németországi táborok után július 10-én Franciaországba szállítottak. A város határában két út találkozásánál egy elhagyott üzemanyagtöltő állomás épületében szállásoltak el. Lengyel őrség vigyázott ránk, parancsnokunk egy amerikai zsoldban álló lengyel egyetemista volt akit Mitsellnek hívtak. Durván bántak velünk - nem vertek, de folyton meneteltettek. Volt közöttük egy délvidéki fiú, aki szerb nyelven megértette vele, hogy mi magyarok vagyunk. Meglepődött, elnézést kért tőlünk, de egyenruhánk színe miatt azt hitte, hogy a hírhedt Todt-szervezet alakulata vagyunk. Megváltozott a bánásmód, bőséges vacsorát kaptunk, mégpedig úgy, hogy gépkocsival asztalokat, szendvicseket hoztak, nekünk sorban elvonulva egy-egy darabot lehetett elvenni. Ha elfogyasztottuk, mehettünk másik adagért, de egyszerre kettőt nem vehettünk el. Közel egy hétig tartott ez a paradicsomi állapot, menetelni csak azért vittek, hogy mozogjunk. Innen a város másik végében felállított hatalmas fogolytáborba vittek. Fájó szívvel búcsúztunk a már barátságos lengyel őreinktől és parancsnokunktól, akinél éreztük a lengyel-magyar barátság kézzelfogható bizonyítékát Hazakerülve, mint fiatal, táncos összejöveteleken ismerkedtem meg Matyival (Schwarcz Mátyás), egy lengyel menekült fiúval, aki kitűnően zongorázott. Megtanult magyarul és esztergomi lányt (Brunner Icát) vett feleségül. Bécsben élnek gyerekeikkel együtt. Nekem ezek voltak a lengyel kapcsolataim. Ma is szívesen veszek részt a különböző magyar-lengyel találkozásokon, mert úgy érzem, ez a barátság nem a „csíz" mosolyú diplomáciai kapcsolat hanem apáról fiúra szálló örökség. Bélay Iván Mártha László tűzszerész visszaemlékezése