Esztergom és Vidéke, 2000

2000-06-01 / 22. szám

Xnlrirúij^ Esztergoméé Vicléké - • ^• ::X>.

:g-L:a^l^sj Hol vannak a katonák...? Most már csak megírom, hogy évek óta hiába említettem a város néhány intézkedésre jogosult vezetőjének, döntéshozó képviselőjének: illo volna a ü. világháború esztergomi hősi halottaira emlékeztető, méltó emlékművet felállítani. Mindannyiszor csak ilyesféle válaszokra telt tőlük: ,foglalkozunk vele..., tervbe van véve... most nincs rá keret..", stb. Évek óta böstörög bennem a gondolat, feszít az indulat szégyenpír üli arcomat.. De vártam: majd csak rádöbben a város vezetése súlyos mulasztására, kicsinyes, közönyös viselkedésére. Meg szeretném köszönni mind a magam, mind hősi halott bajtársaim és azok hozzátartozói nevében azt a fakeresztet-e nagyszabású, tiszteletet keltő, csodálatos „emlékművet" -, amelyet Esztergom Önkormányzata városunk elesett vagy fogságban meghalt katonái emlékére áhított. Ha idegen látja - és nem megy a közelébe - azt is gondolhatja, hogy egy itt felejtett villanyoszlop, amelynek felső harmadában a vezetékek elosztására keresztbe fektettek egy darab staflit Vagy netán Arany János Toldijának pár sora jut eszébe: ,,... tilalomfa, ütve átalútnál egy csekély halomba..." És a környezete is éppen ilyen „csodálatos" volt amíg el nem kezdődtek a legújabb útépítési munkálatok. Rend és tisztaság, virágok kavalkádja helyett az „önkéntesen" ott buijánzó here takarta el jótékony szőnyeggel a gondozatlan területet Köszönöm az elhunyt bajtársaim szülei nevében, akik nem mondhatták többé: „édes fiam", nem ölelhették óvó keblükre büszkeségüket Özvegyen maradt feleségek nevében, akik elveszítették Jelkük másik felét", akikre a gyermeknevelés súlyos gondja, az apa „pótlása" mellett a család eltartásának gondja is nehezedett Árván maradt gyermekek nevében, akik nem mondhatták: „édesapám", akiknek nem jutott az apai szeretet boldog öröme, de még csak az sem, hogy édesapjuk nevét olvashatták volna az emlékmű márványtábláján. És végül mindazok nevében köszönöm, akik a legdrágábbat - életüket adták a Don folyótól hazavezető véráztatta hadi úton, vagy akik fogolyként kegyetlen megpróbáltatásokat elszenvedve Szibéria felé vánszorogtak, és jeltelen síijukban, ki tudja hol nyugszanak. Az a nép, amely múltját, hőseit nem becsüli, nem érdemű meg a jelent és a jövőt. Bajtársaimról elmondhajuk a híres Marathoni idézetet (kis módosítással): „vidd hírül az otthoniaknak, megcselekedtük, amit megkövetelt a haza." De mi - a túlélők, az utódok - mi is... ? Valami biztató jel már mutatkozik: az ismeretleneknek" ezév márciusa óta van már emlékműve a szentgyörgymezői sírkertben. Köszönjük. Füvessl József tart. hdgy. (a fronton 52/111. gy.zlj.) * Május 27-e néhány év óta hivatalosan is a Magyar Hősök Napja. Tavaly (ahogy lapunk is beszámolt róla) az esztergomi megemlékezés helyszínéül régi hagyományt felelevenítve - a Hősök terét választották. Itt áll ugyanis az 1927-ben felavatott I. világháborús emlékoszlop. Nincs azonban - sem itt, sem másutt - olyan emlékmű, amely az egész város 13. világháborús hőseit és/vagy áldozatait méltóképpen és név szerint megörökítené. A szentgyöigy mezői templom mellett 1997 végén egy városrész nevében és neveivel létesített emlékhely: példaértékű kivételnek tekinthető. Mivel az ilyen példákból távol és közel már egyaránt mind számosabb látható (így túl parti testvérvárosunkban, Párkányban is), egyre sürgetőbb és indokoltabb a kérdés: az 55 esztendős adósság törlesztésére nálunk miért nem volt elég az utóbbi évtized, amely erre történelmi lehetőséget nyitott?... Különösen azok türelmetlensége növekszik, akik maguk is a világégés pokoljárói voltak. Az itt köztit írás szerzője, Füvesi József közülük való: 1942-ben huszonéves zászlósként került a keleti frontra. Megjegyzésként tartozunk helyreigazítani egy tévedését illetve - a tárgyszerű tájékoztatás érdekében - néhány kiegészítő adattal szolgálni. Az előbbit illetően: a Hősök terei fakeresztet 1995 őszén nem (sem) az önkormányzat állította, hanem az Esztergom Barátainak Egyesülete. A csekély anyagi erővel rendelkező civil szervezet az ideiglenesnek szánt emlékjellel ugyanúgy a hivatalos felelősségérzetet szándékozott megmozgatni, mint most Füvesi József. A városi önkormányzat eddig kétszer adta tanújelét hogy az emlékmű ügyében kötelezettséget vállal. 1992-ben Balázs László képviselő kezdeményezésére - alapítványt hoztak létre; 199697-ben pedig meghirdettek és lebonyolítottak egy pályázatot, amiről lapunk is többször beszámolt A Hősök terére készült díjnyertes tervet azonban végül is túlméretezettnek ítélték. Az alapítványt a legújabb jogi szabályozásnak megfelelően közhasznúvá alakították át; céljainak megvalósítására új kuratóriumot hoztak létre. Ennek elnöke dr. Horváth István múzeumigazgató, aki kérésünkre a következőkről tájékoztatott: - az átvételkor mintegy 135 ezer forint aktívum volt az alapítvány bankszámláján; - a Képző- és Iparművészeti Lektorátus az emlékmű számára két új helyszínt javasolt, (a Hősök tere a körforgalom kialakítása miatt amúgy is alkalmatlanná válik a megemlékezésekre) és új meghívásos pályázat kiírását tartotta kívánatosnak (három művész megnevezésével); - a Polgáregylet megbízásából Pásztor Ivánné foglalkozik az emlékművön megörökítendő nevek összegyűjtésének igen nehéz és bonyolult feladatával. N.T. „Ides a hazának szerelme' (Könyvajánló-előzetes) A levéltárosok - mindennapi munkájuk során - gyakran találkoznak falutörténet-kutatókkal: felsőbb iskolák végzős, szakdolgozó hallgatói, lelkes helytörténészek, pedagógusok, ritkán „profi", felkérésre dolgozó történész szakemberek ők. Kutatási eredményeik összefoglalásaként megszülető dolgozataik egy példányát a levéltári kézirattár őrzi meg az utókor számára. Hasonló módon került a Megyei Levéltár őrizetébe a Pilismarót történetét feldolgozó munka most megjelenés előtt álló második kötete is, amely a 19. század elejétől az I. világháború végéig tárgyalja a történeti eseményeket és folyamatokat A terjedelmes kézirat szerzője ahogy az 1996-ban megjelent első köteté is - a Pilismaróiról Budapestre elszármazott történelemtanár, Lukácsné Varga Eszter, nyugalmazott gimnáziumigazgató. A falumonográfia igényével megírt könyv több vonatkozásban is kiemelkedik az utóbbi évek hasonló témájú munkái közül. Mindenekelőtt a szerző szakmai felkészültsége, precíz forráskezelése- és értelmezése, a felhasznált források nem csekély mennyisége és nem utolsósorban a szerző kiváló helyismerete teszik figyelemreméltóvá Marót történetének e második kötetét. A négy évig tartó intenzív kutatás eredményeként felgyülemlett adathalmazt igen körültelrintően kezeli a szerző, kitűnő arányérzékkel tagolja a kötet belső szerkezetét: a könyv első felét a történeti szaktanulmány, míg második felét a változatos forrásanyagot felvonultató válogatás alkotja, Marót történeti dokumentumaiból. A falu múlt századi fejlődéstörténetét tárgyaló tanulmány első nagyobb fejezete - Marót feudáliskori történetének záró évtizedei elemzése kapcsán - a vidéki társadalom belső viszonyrendszerének legfontosabb aspektusát a földesúrhoz való viszonyt vizsgálja kiemelten. E korszakban Marót új földesura a Magyar Kir. Vallásalap lett. A vallásalapi uradalom szervezeti felépítésének, működésének, személyzetének ismetetésével, a jobbágyi adóterhek és szolgáltatások minden részletre kiterjedő taglalásával a szerző átfogó képet nyújt az olvasónak mind a kései feudalizmus földesúri, jobbágyi gazdálkodásáról, mind pedig a falu társadalmának vagyoni és vallási megosztottságáról. A vallásalapi uradalom a jobbágyfelszabadítást követően is meghatározó szerepet játszott Marót - immár „szabad" - paraszti lakosságának életében. A szabadságharc bukása utáni évtizedek Maróton is a földtulajdonviszonyok rendezésének, a tőkés termelési és piaci viszonyok kialakításának igen súlyos, számtalan sérelemmel, ellentmondással terhelt időszaka volt Itt kell elmondani, hogy a kötet szerzőjének különös érdeme az úrbérrendezés kérdésének kiemelt helyen és terjedelemben való tárgyalása. Annál is inkább, mert a tapasztalat azt mutatja, hogy az úrbérrendezési iratok nehézkes irattári rendje, „száraz", gazdaságtörténeti adatsorai, komplikált hivatali nyelvezete gyakran töri meg a kutatási kedvet A remélhetőleg hamarosan könyvespolcra kerülő kötet érdemeit és erényeit hosszú lajstromban lehetne összefoglalni. A sok érdekes és valódi élményt nyújtó községtörténeti adalék közül szemezgetve, találomra csupán egyet emelnék ki: bizonyára nem közismert, hogy a műemlékvédelem által is nyilvántartott Heckenast-villa - a „csend és hó és halál" éveiben - vidám társasági összejövetelek helyszíne volt, ahol Heckenast és barátai kellemes hangulatú irodalmi és kamarazenei estjeinek leple alatt valójában politikai - egyes feltevések szerint szabadkőműves - összejövetelek zajlottak. Marót története második kötetének olvasása nyomán az a meggyőzősé se alakul ki az embernek, hogy a marótiak ritka szerencsés helyzetben vannak. Most hogy saját múltjuk csupán karnyújtásnyira került tőlük, csakis rajtuk áll, hogy iskolai történelem órákon, vagy otthoni, üres perceikben - e szép könyv szorgos forgatása által - hogyan és milyen mértékben élik újra egykori őseik — sokszor gyalázatosan embertelen, máskor felemelően szép ünnepnapokkal tarkított - életét Egy régi, keleti mondás szerint: a hegyek csak messziről kékek, közelről minden vidék tarka. Lukácsné Varga Eszter kitűnő munkája és a Pilismaród Önkormányzat támogatásának köszönhetően most már a maróti hegyek sem vesznek az ismeretlenség távoli, kékes homályába. Kántor Klára Hősök Napja a Hősök terén Május 27-én, a körforgalom építése miatt feltúrt Hősök terén lelkes csoport gyülekezett az első és a második világháborús emlékmű körül, hogy a hagyományokhoz híven az idén is megünnepelje a Magyar Hősök Napját A meghitt és bensőséges ünnepséget, mely reggel nyolc órakor, kissé szokatlan időpontban kezdődött, az 56-os Szövetség, illetve az 56-os Magyar Nemzetőrség szervezte. Miután a nemzetőrök felsorakoztak a hősi emlékmű két oldalán, és az egybegyűltek elénekelték nemzeti imánkat, először Englohner Ferenc dandártábornok, a Nemzetőrség országos parancsnok-helyettese köszöntötte a hallgatóságot ezután Tóth Béla, a MIÉPhely i szervezetének elnöke szólt, majd Végvári Vazul, ferences atya, a Hídfő című újság főszerkesztője tartotta meg ünnepi beszédét Idézte Petőfit („Hol sírjaink domborulnak..."), beszélt az elmúlt negyven év közönyéről és diktatúrájáról, mely nem tette lehetővé, hogy nyilvánosan megünnepeljük az első és második világháborús magyar hősök emléknapját. Idézte Garai Jánost, aki szerint „csak törpe nép felejthet nagyságot". Majd megemlékezett a Don-kanyarban elpusztult több mint 150 000 magyar honvédtől. Beszédét követően sorra helyezték el az emlékmű talapzatánál az emlékezés és a kegyelet koszorúit a különböző pártok és társadalmi szervezetek. Az ünnepség után a résztvevők átvonultak a Csalamádé temetőbe, ahol szintén koszorúkat helyeztek el az ottani emlékkeresztnél. Németh Lajos református lelkész zsoltárt imádkozott majd Michels Antal atya, a Belvárosi Plébánia nevében meghitt szavakkal emlékezett a magyar hősök, katonák és civilek Istentől elrendelt küldetéséről. Az ünnepség a Szózat eléneklésével zárult Mindkét megemlékezésen részt vettek - hosszú idő után először - az önkormányzat és a Polgármesteri Hivatal képviselői is, de nem koszorúztak... Dezső László