Esztergom és Vidéke, 1999

1999-12-16 / 50. szám

Esztergom és Vidéke 1999, december 16Kreivich Gyula festményei IDOALAGUT- MEG 15 NAP... Csütörtökön délután a Sugár Galériában nyílt meg Kreivich Gyula festőművész legújabb gyűjteményes kiállítása. A művészetpártolók sokaságajött el városunk népszerű művészének tárlatára, hozzászoktak, hogy évente újabb és újabb alkotásokkal gazdagabbak lesznek. Kreivich Gyula (fotónkon Simon Tiborral, a kiállítás megnyitójával) hatalmas energiával fest. Most is közel félszáz művét mutatta be, míves olajfestményeit, kréta pasztelleket és az ikonokat. Az ikonokat tíz éve kezdte el festeni és megállapíthatjuk, hogy ezt a művészeti ágat is a legmagasabb fokra emelte. Lenyűgözött bennünket a Szentháromság, a Szent Demeter, a Pál Apostol, a Keresztelő Szent János, a Mária temetése, a Sárkány ölő Szent Györgyeiméi viselő képei. A művésztől megtudtuk, hogy az ikonok festése igencsak időigénes és hónapok múlnak el mire egy-egy elkészül közülük. A kréta pasztellek könnyed, laza érzést táplálnak. Látszik, hogy ezeket a képeket Kreivich Gyula minegy „kirázza" a kisujjából. Mintha éppenséggel neki találták volna ki ezeket a technikákat! Igazi művei az olajképek. Lenyűgöző a Sirály, a Téli hangulat, a Belső titkok, az Esze Tamás utca, a Szent Tamás hegy, az Eltemetett élet. Karácsonyig gyönyörködhetünk a képekben.Megtudtuk: Kotz István iskolaigazgató úr előzetes megkeresés esetén szakszerű tárlatvezetésre is vállalkozik. (os) áb Bánhidy László felvétele Egy régi város néhány patinás emlékét, mellettük az újabbakat kívánta bemutatni egy húsz év előtti kísérlet, amikor az egykori Művészet Esztergom artisztikus múltját és jelenét idézte 1979-ben, a májusi szám lapjain. Fényképek és színes reprodukciók kísérték a tanulmányokat, közben a folyóirat galériájában, a Szabadsághegyi Jókai-klubban az esztergomi Balassa Bálint Múzeum raktárában őrzött modern képzőművészeti alkotásaiból Mucsi András emlékezetes tárlatot rendezett. A „kettős akció" az akkor bontakozó ábránd alapozását szolgálta: a város művészetkedvelői az akkor remélten felszabaduló régi prímási palota újításra várakozó épületében egy modern képtárat szerettek volna létesíteni. A bemutatkozás így a remény bizonyítéka lett: a város múzeumába ez idő tájban több gazdag művészhagyaték, nem kevés adomány került, ezekre épült az elképzelés. Számtalan biztató ígéret is érkezett, feltételük a terv megvalósulása volt. De illúziónk a hivatalos tehetetlenség és erőtlenség, nomeg az ellenérdekek fokozódó erősbödése miatt, az anyagiak híján hamar tündérmesévé változott. Néhányunkban ugyan eleven még ma is. Pedig a szűkös raktár e századi értékekben is bővelkedik. Legtöbbjük az 1979-es bemutató óta, alkalom híján elő sem került. Csupán a leltárkönyv bizonyít. Közismert, hogy Esztergom „ájere", az itt éltek szeretettel ápolt baráti kapcsolatai révén mennyi kortársi alkotó ragaszkodott emlékeit is ébren tartva a városhoz, a helyi „vendégvárók" közül Martsa Alajos, Mucsi Emlékeztető András és kiváltképp Dévényi Iván nevét említeném. 1956 szeptemberében a „visszatérők" sorában Bálint Endre előadása kapcsán a „Hét művész" bemutatója nyitott, az előadó, Vajda Lajos, Korniss Dezső, Gadányi Jenő, Rozsda Endre, Jakovits József és Barta Lajos, Anna Margit alkotásaival. Utóbb a két múzeum, a művelődési házak és a tervező iroda termeiben jónéhányuknak önálló kiállítása lett, gyakran örülhettünk a művészek jelenlétének és alkotásainak. De Mucsi András egy jeles tettére csupán alig pár megszállott emlékezhetik. A megvalósulás előzménye az, hogy a budapesti Műcsarnok 1957 elején a máig emlékezetes Tavaszi Tárlat anyagát mutatta be. Az új hatalom a megbékélés érdekében az alkotók sorából felkért „négy zsűri" segítségével nyilván a korábbi, erősen megszűrt és hiányos „nemzeti tárlatok" kiáltó egyhangúságát remélte feledtetni gesztusával. Mindenki teret kapott, így „a fordulat éve" óta fokozatosan ellehetetlenített, a nyilvánosságtól közel tíz éve elzárt művészek is. Köztük a már akkor legendás Európai Iskola jelesei, mellettük „absztraktak" és mások, a „szocreál" igéitől és hitvallásaitól lemondva tartózkodók. Majd tovább folytatódott a csoda: az akkor még taktikázó hivatal valamely hirtelen érkezett pénzből „lábon" megvásárolta szinte a teljes kiállítási anyagot. A zárás után pedig a helyszínre verbuválta az állami múzeumok maradék munkatársait: intézményük gyarapítására válogassanak kedvükre az egyszervolt vásár gyümölcseiből. És Mucsi lett talán az egyetlen, aki elszántan választani mert „a negyedik terem" alkotásai közül. Ekként került ide pl. Korniss Tücsöklakodalma, Gyarmathy Tihamér Finitája, Anna Margit triptichonja, Modok Mária Kislánya és mások, az 1957-es fiatalok művei közül Kondor Béla négy rézkarca, Ország Lili Lovagja, Konok Tamás Vándorcirkusza és a többiek, az akkor ugyancsak kevéssé dédelgetettek művei. Ismételt kiállításra legtöbbjük 22 esztendő után került a hegytetőn. Raktári por, csend és feledés létük körül. A sorból kiemelkedik Bálint Endre jelentős méretű vászna, amely a Halottak napja - 1956 címet viseli. A megtört formákkal és komor színekkel terhes mű egyszerű szimbolikáját 1957 tavaszán nyilván nem akarták, 1979-ben pedig nem mertük megértetni: az évszám említése rendre elmaradt, pedig a címhez tartozik. Alkotójuk 1956 novemberében a Magyar Képzőművész Szövetség egyik titkára lett, társának Csohány Kálmánt választották meg a reménykedők. A Tavaszi Tárlat (aakkor még csupán két té) szellemi irányítói ók lettek, a bemutatóra Bálint ezt a friss művét adta be: a legtisztább eszmények nemzeti megsemmisülésének drámai klenódiumát. De nem várja meg a tárlatnyitást - felszámolódik a szervezet is, amelynek választott irányítója volt -, 1957 áprilisában Párizsba utazik. Ott él 1962-ig, a sok nagyszerű táblakép mellett alkotja a Jeruzsálemi Biblia 42 „illusztrációját" és közel kétezer színes metszetét. A hazatérése után első tárlata szintúgy a Jókai-klubban nyílt (1964), de a Halottak napja 1956 az esztergomi csendben rejtőzködött; az eléggé körülményesen megközelíthető klubban csupán a párizsi művek lettek láthatók: a virrasztás és várakozás, az „itt már jártam valaha" emlékművei. Képünkről közben még „a szakma" is megfeledkezett, de nem tett így Mucsi: kölcsönbe Szentendrére kérte, az 1991 szeptemberében nyílt Vajda Lajos Múzeum állandónak remélt gyűjteményébe egyetlen „vendégképként", ahol az „1956" címet viseli. De a nedvedző falú és a vendégjárástól amúgy is távoli Múzeum hamarosan bezáratott, képünk az előzetesből a gyűjtőbe került tehát, ezúttal folyamatosan ott sem látható. Pedig főhely illetné meg az októberi remény vérbefojtásának reminiszcenciái között. Mestere 1999 októbere végén töltötte volna a 85. életévét, de közel tíz esztendeje, hogy még Párizsnál is távolibb mezőkre költözött. Ismert, hogy „csodáit csendesen adagolta" többnyire, és bár „ ismeretlen és felfedezetlen világok sodrában" alkotott, sohasem kerülte „a kaland kockázatát" . Aligha feledném a jóbarátot, ennél is kevésbé személyes, megfestett vagy megírt evangéliumait. Bodri Ferenc