Esztergom és Vidéke, 1999

1999-11-04 / 44. szám

1999. november 11* Esztergom és Vidéke 3 A BEFEJEZETLEN FORRADALOM Dr. Csernohorszky Vilmos ünnepi beszédéből 1990. október 26-a óta másodszor illók itt a Sötétkapunál, az elesett hő;ök emléktáblája előtt, hogy emlékeznem a 43 évvel ezelőtt történtekre és iz események jelentőségére. Azt hi;zem, 43 esztendő után eljött az ideje innak is, hogy ilyen alkalmakkor se patétikus szónoklatokkal emlékezzünk dicsőséges forradalmi szabadságharcunkra, hanem jövőbe is tekintő elemzéssel és gondolatokkal tisztelegjünk a hősök és az áldozatok emléktáblája előtt. 1996. júliusában közlemény jelent meg az egyik budapesti folyóiratban. Az írás alapgondolata volt, hogy 1956 folytathatatlan, mert története egyelőre lezárult, szubsztantív politikai tartalma elavult, míg 1848-é nem, mert 1956 nem liberális forradalom volt, míg 1848 igen. A szerző szerint 1956 politikai tartalma lényegében leírható a szocializmus világtörténetén belüli konfliktus kifejezéseivel. Lehet, hogy 1956 a szocializmuson belül konfliktusként jelent meg rövid távon egyesek tudatában, főként ha kívülről, kelet felől és gyermekként élték meg az eseményeket. Hatásai azonban a szocializmuson kívülre hatolva világtörténelmiekké váltak. Mint Salvador de Madariga, a nagy spanyol filozófus és történész mondotta, lezárt egy folyamatot Nyugaton, és - mint az emigráció is hirdette, beleértve az oroszt is - elindított és felgyorsított egy újat, Keleten. Vlagyimir Maximov orosz író szerint az 1956-os magyar forradalom világtörténelmi jelentőségű esemény volt. Milovan Gyilasz azt írta akkor, hogy a seb, melyet a magyar forradalom ütött a kommunizmuson, halálos volt. Ezen már a tankok, ágyúk, rakéták és szuronyok százezrei sem segítenek. (...) Eugene Lyons amerikai szovjetológus szerint a magyar forradalom Magyarország határain belül abszolút sikeres volt, csak külső erővel lehetett leverni. Ha azonban a Szovjetuniót fogja megrázni hasonló népi megmozdulás, nem lesz külső hatalom, mely segítségére sietne. 1956 eszmei örökségére emlékezve nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy ez az Október - a forradalom mellett - nemzeti szabadságharc is volt. Mint ilyen, 1945 után először vetette fel a nemzeti gondolatot és a modem nemzeti állam biológiailag is indokolt és alátámasztott megteremtésének szükségességét, mint regionális alternatívát, a Jaltában megtervezett világkormány által irányítandó, természetellenes, mert erőltetett és mesterséges globális centralizmussal szemben. Azóta a világ minden táján újjáéledő vagy újonnan keletkezett nemzeti államok bizonyítják, hogy a Magyar Október e téren is utat mutatott a világnak, szemben a proletár internacionalizmussal és a kozmopolita nemzetköziséggel. Az egyesült Európa is vagy a nemzeti államok Európája lesz, mint de Gaulle is hitte, vagy semmilyen. Az utóbbi idők nacionalista, jobban mondva soviniszta túlzásai és kilengései - mind Keleten, mind Nyugaton - éppen a nemzeti érzés szocialista és libertinista elnyomásának a következményei. Itt is érvényesek a fizikai törvényszerűségek. Minél jobban lefojtják a gőzt, annál nagyobb lesz a robbanás. (...) 1956 őszén Magyarországon forradalom zajlott le, mégpedig olyan, amely mérföldkövet jelentett a forradalmak történetében, amennyiben elsőnek és egyedül szakított a francia forradalom és a marxi elmélet hagyományaival. A magyar forradalomban új utak nyíltak az emberi fejlődés számára s ez a merőben új igenis mélyrenyúló történelmi gyökerekkel rendelkezik. Ez utóbbi körülmény fontos feltétele annak, hogy ami új, az valóban életképes legyen. E történelmi gyökerekkel rendelkező újat Hannah Arendt a magyarországi forradalmi, munkás és nemzeti tanácsokban látta, s ezeknek szerepét elemezte is. Modern feltételek között a demokratikus népképviseletnek két formáját ismerjük: a 100 év óta mindig diadalmas pártrendszert, és a 100 év óta mindig vesztes önkormányzati rendszert. Elképzelhető a kettő kombinációja pártparlamenttel és pártonkívüli szenátussal, ill. felsőházzal. A magyar forradalom nagy érdeme, hogy a történelem által számára engedélyezett rövid vagy hosszú 12 nap alatt nemcsak újra megjelentette az önkormányzati tanácsrendszert a politikai élet színpadán, hanem - és ez a bámulatos újdonság - gyakorlati megvalósításának lehetőségeit is konkréten, részletekbe menően felmutatta. Ezzel megszabta lehetséges fejlődésének irányát is. Alig hogy létrejöttek az első önkormányzatok közvetlen választások útján, máris keresték egymással a kapcsolatot, és megválasztották soraikból a következő lépcsőfok képviselőit. Magyar és világtörténelmi példák igazolják, hogy az önkormányzati tanácsrendszer és alulról felfelé működő választási rendje a legkülönbözőbb szükség- és válsághelyzetekben mindig megállta helyét. Miért nem funkcionálna akkor normális körülmények közepette?! Amit ma parlamentáris demokráciának nevezünk, már régen nem az, amit Montesquieu és az amerikai alkotmány atyái megálmodtak. A demokrácia ma mindenütt a világon pártokráciává züllött, amelyben egy nagyon vékony, önmagát minden megfelelő képesítés és gyakran képesség nélkül vezető elitnek tekintő réteg - a „hivatásos politikusok" kasztja-rafinált tömegpszichológiai eszközökkel „puha diktatúrát" gyakorol a társadalom egésze felett. Az, hogy e kaszt egyes tagjai melyik politikai csoporthoz vagy párthoz tartoznak, ebből a szempontból nem játszik szerepet. Aki csak kicsit is figyel, hamar fölfedezi: a közjó, a nemzet, a haza szolgálata csak ürügy, a pártok harca valójában a hatalom húsosfazeka körül zajlik, a kérdés az, kinek jut abból nagyobb konc, s ha az összkonc megvédéséről vagy növeléséről van szó, a politikusok minden párt-ellentéten felül bámulatos egyetértésre képesek. Mint pl. Németországban is akkor, amikor a képviselők fizetésének emeléséről van szó. A pártokrácia az utolsó 30 évben, pontosan 1968 óta bebizonyította, hogy nemcsak a jövő, hanem a jelen problémáit sem képes megoldani, sőt mégcsak enyhíteni vagy kezelni sem. Éppen ellenkezőleg, ez idő alatt mind az egyes népek és nemzetek, mind az egész emberiség problémái csak szaporodtak és növekedtek. Ezért ez a politikai létforma mindenütt agonizál. Ennek tünetei: parlamenten kívüli ellenzék, polgárjogi mozgalmak, a lakosságok egyre növekvő részének politikai érdektelensége és passzivitása, valamint undora az államot önkiszolgáló boltként rabolgató pártokkal és pártpolitikusokkal. További tünetek: eladósodás a pénzügyi összeomlás veszélyével, növekvő és a jelek szerint kezelhetetlen munkanélküliség, szervezett és szervezetlen bűnözés, a közbiztonság, a polgárok élet- és tulajdonbiztonságának leépülése, az alkoholizmus és kábítószer-fogyasztás növekedése, szédületes korrupció. (...) A kép egyre kísértetiesebben hasonlít a római birodalom végállapotához. (-) A parlamentáris demokrácia haldoklása természetes módon ott a legnyilvánvalóbb, ahol elérte fejlődése legmagasabb fokát: a nyugati demokratikus országokban. És ugyancsak természetes módon ezért nem sikerül újraélesztése ott, ahol már régebb óta halott: a volt keleti blokk országaiban. (...) A pártok azért válhattak és váltak a közélet rákfenéjévé, mert a társadalom restsége átengedte nekik a politikai arénát, monopol-helyzetet teremtett számukra, és lehetővé tette, hogy lépésről-lépésre hatályon kívül helyezzék a hatalommegosztás eredetileg beépített szabályozó mechanizmusait. Ott, ahol a törvényhozó testület, a parlament kizárólag a pártok által jelölt képviselőkből áll, ahol ez a testület saját kebeléből választhatja a legfőbb végrehajtó szerv, a kormány tagjait, döntően meghatározhatja a legfőbb igazságszolgáltató szervnek, az alkotmánybíróságnak, valamint a közszolgálati médiumok vezető testületeinek összetételét, ott hatalommegosztásról már beszélni sem lehet. Ez a helyzet ma mindenütt, ahol a parlamentáris demokrácia jelmezében a pártokrácia sorvasztja a közéletet. Nekünk magyaroknak ebben a században kétszer nyílt alkalmunk arra, hogy kilábaljunk ebből a mocsárból. Először 1956-ban, amikor a pártok bármiféle bábáskodása nélkül néhány nap alatt megalkottuk a népképviselet elemi formáit. Ezt a vetést a szovjet páncélosok hernyótalpai visszataposták a földbe. Másodszor 1989-ben, amikorazegypártállamöszszeomlása után visszanyúlhattunk volna 56 tapasztalataihoz, és a nyugatról ránktukmált pártokrácia helyett feleleveníthettük volna a népképviselet elemi formáit, vagy legalább megalkothattuk volna a kettő termékeny szimbiózisát. Ezt az alkalmat mi magunk játszottuk el, ki tudja, miért. (...) E sötét helyzetkép ellenére sem kell azonban feladnunk a reményt A nemzeti és nemzetközi szocializmus is világuralomra tört. Láttuk, mi lett belőlük. Már Spengler rájött arra, hogy a fináncoligarchia, vagyis a pénz hatalma csak akkor lehetne örök, ha a pénz kézzelfogható valóság volna. Mivel azonban csak a gondolkodás egyik formája, megszűnik, mihelyt uralmát végiggondolta. (...) A mondottak alapján vitathatatlannak látszik, hogy 1956-ban a magyarországi önkormányzati tanácsok a népképviselet történelmi gyökerekből táplálkozó, ugyanakkor merőben új és kibővített formáit képviselték, melyek (...) a szabadság századokra szóló új rendjének hordozói lehettek volna, és lesznek is minden bizonynyal. Biztos az is, 1991 óta ez sem vitatható, hogy a magyar forradalom lefolyásában, győzelmében, majd leveretésében is döntően befolyásolta az elmúlt 43 év történelmét mind Keleten, mind Nyugaton, és döntően fogja befolyásolni az eljövendő évek és évtizedek, a most véget érő új kor után következő legújabb kor, a IGrisztus utáni harmadik évezred történelmét az egész világon. Akkor fog majd beérni Jézus Krisztus és az Egyház legfontosabb tanításának, a szeretetnek az evolúciója is. (...) Az emberi történelem legfontosabb eseménye az volt, amikor Jézus Krisztus és nyomában az Egyház tanítása középpontjába emelte a szeretetet. Ezért nem állja meg helyét az a 200 éve tetszetős jelszó sem, hogy a vallás magánügy. Láttuk a szocializmusban, és most látjuk a liberalizmusban, hogy vallás nélkül nincs erkölcs. Ha viszont igaz az, mint ahogy igaz, hogy minden ország támasza, talpköve a tiszta erkölcs, akkor a vallás nem magánügy, hanem nagyon is közügy. Ha üt majd az igazság órája és felkel a szabadság új rendjének, a novus ordo saeculorum-nak a napja, akkor fog kiderülni, hogy 1956 folytathatatlan-e vagy sem. Ha folytatható lesz, akkor válik majd Forradalmunk végre befejezetté, megállván ezzel a világtörténelem ítélőszékének próbáját. Ha tényleg folytathatatlannak bizonyulna, akkor is igaza lesz negatív értelemben. Mert akkor vagy újabb zsarnokság vagy a végső káosz és anarchia ingoványa fog várni a népekre. Minden jel szerint az utóbbi. Higyjük, hogy 1956 folytatható lesz, és Kocsig Gábornak igaza volt, amikor 1981-ben azt mondotta, hogy 1956 őszén Magyarországon született a jövő. Az a jövő, amelyért áldozták életüket ők is. Higyjünk és bízzunk abban, hogy áldozatukat igazolni fogja a jövő, bebizonyítja, nem hiába haltak meg azon a 43 esztendővel ezelőtti október 26-án.