Esztergom és Vidéke, 1999

1999-03-11 / 10-11. szám

w MÚlXidézo I99WL (Folytatás az /. oldalról) remegő kézzel áldott meg, levágva hajamból egy fürtöt, és a szükséges fehérneműeken kívül, egy fehérkék harrasztból készült sált erőszakolva reám (minek, - áldja meg az Isten halott porában is! - a téli hadjárat alkalmával igen jó hasznát vettem) atyámmal Pestre utaztam 1848. október 27-én, és itt az apám a szükséges honvéd egyenruhát tetőtől talpig megrendelte, és már október hó 28-án délután két órakor a hadfogadó parancsnokságnál önkéntesnek jelentkeztem. (...) Rövid pesti tartózkodás után, a 34. honvédzászlóalj alakuló helyén, Zomborban már tizedesként vett részt a kiképzésben. Erre még két hét sem jutott, mert a hadihelyzet a déli határszélre, a „rác táborba" parancsolta őket. November második felében Okéren, Begecsen át - Futakra kellett „ kisebb koncentráció miatt" vonulniuk. A reánk következett harmadnapon a futaki dunai szigetre lettem a Csereviczi sáncok átellenében előőrsre küldve 18-ad magammal. Három kohás fegyverünk volt, a többiek kaszával voltak felfegyverkezve. Az őrszolgálat délben kezdődött, és mint november végén szokott, korán beállt az alkonyat. A Duna túlsó felén velünk szemben a rác előőrsök voltak elhelyezkedve. A Szigetről a távolság nem volt nagy, mert kellő figyelem mellett minden akadály nélkül lehetett egymással beszédet folytatni. A rácok a csendet azzal törték meg, hogy átkiáltották: „Vessz el Kósútszki kutya!" A mieink bácsmegyei fiúk lévén, azzal válaszoltak: „Vesszetek el Szvétaszikolajok!" Végre különféle gúnyszavak követték egymást. A rácok egyike tiszta magyarsággal átkiáltott: ^ „Nem mersz kiállni magyar?" Én látva, hogy embereim közül céltáblának egyik sem hajlandó kiállni, átkiáltottam, hogy én kiállók, de ha nem talál, ő is viszont álljon ki! Ő ebbe beleegyezett, mellét verve. Én tehát kiáltottam, odakiáltva: „Itt vagyok, lőjj hát!" O reám lőtt és golyója, amint reggel megnéztük, a hozzám közel állott topolyfába fúródott, én pedig reá fogtam gyorsan fegyveremet és szerencsésen eltaláltam őt, mert „jaj bratye!" kiáltással rogyott le. Társai hozzá akartak menni, de mi a két használható puskával távol tartottuk őket; meg nem gondolva, hogy lövéseinknek rossz következménye is lehet, mert alig tettünk 4-5 lövést, midőn Herzinger, az Eszte ezred őrnagya, mint helyőrségparancsnok segédtisztjétől azt üzente, hogyha még egy lövést merünk tenni, azonnal főbe lövet, mert lövéseink az egész hadvonalat alarmirozzák. E parancs következtében tehát még a szóbeli ingerléssel is felhagytunk. Másnap midőn az őrsről felváltottak, embereim által köztudomású lett, hogy egy rácot lőttem le. Az esemény mikéntje iránt nagy érdeklődés mutatkozott. Századosom felhívatott és keményen megfeddett, hogy lövöldözni mertem. Azonban a feddés hivatalos végeztével el kellett modanom részletesen az eseményt, mit szó nélkül, s csak bajúsza alatt mosolyogva hallgatott. (...) 1848. december - 1849. január eleje (A rác táborból az ostromlott Pestig, ahonnan a honvédelmi bizottmány Debrecenbe menekült.) Ezen idő alatt történt hadi és politikai eseményekről, nevezetesen a kormány és országgyűlés költözéséről tudomással nem bírtunk, és azt reményiettük, hogy Pesten több napot tölthetünk, legnagyobb meglepetésünkre azonban 3-án parancsot kaptunk, hogy Kerepes felé induljunk, anélkül, hogy bármi élelmezésben részesültünk volna, s reggel 9 órakor el is indultunk. Leírhatatlan volt az a látvány, mely elénk tárult, látva szétszórt, fegyvertelen katonaságból, főleg tüzérekből, jól öltözött férfiak és nőkből álló karavánokat, kik Pestről menekültek, részint kocsin, részint gyalog, és az elvonuló társzekerek hosszú, helyenként szaggatott sora a rémült menekvés képét mutatá. Alig hittünk szemeinknek, de mégis elég volt, hogy e vándorlás feltárja azon kedvezőtlen állapotot, melyben hazánk sorsa állott, de mondhatom, hogy az előttünk elvonuló szomorú jelenségek reánk csüggesztőleg nem hatottak. (...) 1849. január 4. - január 22. (Gyöngyös - Mád - Tálya - tűzkeresztség a tarczali csatában.) Az én századomból félszázad előőrsre lett vezérelve. Az Isten hidege majd megvett bennünket. 24 fok hudeg volt, mikor éjfélkor felváltottak. Egy akolban a birkák között találtunk menhelyet, hol a zászlóalj elhelyezve volt. Alig értünk be, midőn Tolnay, kivel mint művelt fiúval jó viszonyban voltam, azzal jött, hogy menjek be a számadó juhász szobájába vacsorálni. Elképzelhető örömöm, mert egész nap nem ettem semmit, s anynyira át voltam fázva, hogy midőn a túlmeleg szobába beléptem, lázas remegés fogott el. Tolnay kis üveg tokait nyomott kezembe, hogy igyam. Én az üveg bort teljesen kiittam, noha a bornak soha sem voltam nagy kedvelője, s míg a vacsora elkészült, a nagykemence padjára dőltem, miközben a különben éber alvó, oly mélyen aludtam el, hogy a zászlóalj összes dobosai hiába verték mellettem az ébresztőt, felébreszteni képtelenek voltak. Másnap hét órakor ébredtem fel, mikor a zászlóalj helyét a csatarendben elfoglalandó volt. Itt ismét az egész napot a roppant hidegben kívül töltöttük, és ott ettük meg kenyerünket és szalonnánkat az ellenség támadását várva. (...) 1849. január 31. (A tokaji csata) (...) Az előőrsön levő két ágyúnk szép sikerrel kezdte meg lövéseit, de a sóházba bevonszolt osztrák ágyúk visszavonulásra kényszerítették a lovas fedezettel együtt, századunk pedig a Tisza-partján még mindig ellent állott. Eközben azt vettem észre, hogy a lövések száma körülöttem egyre fogy, az azonban kikerülte figyelmemet, hogy a század legénysége az erős tüzet nem tarthatván, visszavonult és ekkor a következő kiáltás keltette fel figyelmemet: „Dózsa, gyerünk mi is!"—mondá Farkas nevű közhonvéd, mire ez azt válaszolá: „Várjuk meg őrmesterünket!" Ezen beszédre felneszelve körülnéztem, s láttam, hogy egymagam fekszem a Tisza-partján, nagyon is kitéve az ellenség lövéseinek és hogy további maradásomnak értelme nincs, lebukva tehát, futásnak eredtem, s bevallom, hogy futás közben a Miatyánkot és Üdvözletet mondtam el, mert csakis az Isten különös kegyelmének tulajdonítom ma is, hogy futó századomhoz sértetlenül érkeztem. Odaérve az első szavam az volt: „Főhadnagy úr állítsa meg a századot, mert szégyellek ilyen századnál szolgálni, mely ily gyalázatosan megretirál!" Főhadnagyom azt válaszolá: ,Állítsa meg, ha tudja!" „Állj! kiáltám, aki meg nem áll, lelövöm!" S a futó század mellett elsüvöltött golyóm következtében a század megállt. Ékkor visszatekintve, láttam, hogy a kedvező helyzetet az ellenség felhasználta és a sóház irányából egy zászlóalj osztrák gyalogos a jégen keresztül jőve kapaszkodik fel a parton. A század is észrevette, de visszavonulását, bár rendben vezényszó nélkül folytatta, csakis én, továbbá Dénes káplár, Dózsa és Farkas közhonvédek maradtunk vissza, a füzesbe sietve, s onnan az ellenségre tovább folytattuk lövéseinket. Az ellenséges gyalogság is a füzesben vett állást, - s úgy hiszem, cselt gyanítva - nem mert előbbre nyomulni. Midőn már töltésem elfogyott, lábhoz téve fegyveremet, egy fa mögé húzódtam, miközben egy ismerős hang szólalt meg csekély húsz lépésnyi távolságban:„Hát öcsém, miért nem lősz?" mondá Csákós Sándor kapitány, „mert elfogyott a töltésem", válaszolám. „Várj csak, majd adok én" - s elhagyva a fedezetéül szolgáló fát, pár lépést tett felém. „Maradjon kérem, kapitány úr - mondám neki, mert még lelövik. Én értem nem nagy kár lesz, ha eltalálnak is!" - s oda siettem hozzája. Ő oldaltáskájába nyúlt és 12 töltést adott, s azt mondá: „Maradj hozzám közel!" - és én azonnal megkezdtem a lövést, mialatt észrevettem, hogy a második századból a kapitánnyal együtt csak heten maradtak s eszerint 11 -en tartottuk fel lövéseinkkel majdnem fél óra hosszáig az osztrákokat, kik lövéseiket, mint mondám, cselt gyanítva, reánk vesztegették. (...) A csatározás reggel hét órakor kezdődött és éhen, szomjan harcoltuk át a napot. Másnap reggel bebocsátattunk Rakomázra, hogy a szálláson hagyott holminkat magunkhoz vehessük, és akkor vettem észre, hogy duplacsövű rézpisztolyom eltűnt, s noha tudtam, hogy az a házigazdám révén veszett el, mindazonáltal nem akartam abból zavart csinálni. Ugyanakkor történt meg velem az is, mit életemnél is többre becsültem, hogy az egész zászlóalj előtt Csákós Sándor kapitány reám mutatva mondá: „Ezt a kis fehér sapkás gyereket nem adnám az egész első századért!" Megjegyezendő, hogy a téli hadjárat alatt fehér báránybőr sipkát viseltem. Még aznap a kitüntetésre ajánlottak között Klapka ezredes és hadtestparancsnoknak lettünk bemutatva, és íme, dacára, hogy én tüntettem ki magamat, a hivatalos közlönyben helyettem Kuluntsics József neve lett Zákó által becsempészve. Ezen esemény nagy indignatiót keltett a zászlóaljban, különösen a kapitány helyteleníté ezen eljárást, de neki, mint a zászlóalj legvitézebb katonájának elnézték azt ( ) 1849. február 1 - február 28. (Hidasnémeti - Miskolc - Eger - Pétervásár - Kápolna - Szijhalma.) Az egész tábor éhséget szenvedett. Tömegesen szállásoltatván be, kérdém a gazdámat, van-e valami ennivalója? Mire azt felelte, hogy még egy tojása sincs, hanem a kocsmában kaphatunk. Én tehát az éhségtől üldözve, nyomban a kocsmába siettem, hol káposztafőzeléket, reá sült húst és kenyeret kaptam. Képzelhető, mily módon ettem meg azt. Azonban másnap korán reggel panasz emeltetett a kocsmáros ellen, hogy már elásott lóhúst adott sülve enni, és hogy ezen eledeltől többen megbetegedtek. A kocsmárost elfogták s én bizattam meg, annak Egerbe szállításával. Kellő időben kocsira ültem és két fegyveres honvéd társaságában a fogolyt a hadbíróságnak átadtam, s nyomban visszatértem, amidőn már zászlóaljam a mezőkövesdi táborban volt, s így oda mentem én is, eljárásomról jelentést tenni. Később úgy hallottam, hogy a szijhalmi kocsmáros hadbíróságilag agyonlövetett. Gyönyörű sík téren szállt táborba az egész hadsereg. Látva annak kiterjedt voltát, újra önbizalom szállt a szívekbe, és vártuk amegtámadtatást. Emelte önbizalmunkat még azon körülmény, hogy alkonyat felé, a Miklós huszárok egy recognoscirozó svalizsér osztályt csúnyául szétszórtak s vagy harminc ló és néhány fogoly kíséretében tértek vissza a táborba. De ismét rossz vért és zúgolódást okozott ama terjengő hú-, hogy Görgey egy honvéd tisztet kihallgatás nélkül önkényűleg agyonlövetett, mi különféle alakban keringett a táborban és csak később értesültem hiteles alakban Udvardy szerencsétlen esetéről. Másnap a velünk szemben fekvő hegyek élén megjelent sűrű colonneokban Windischgrátz serege. Mi megkaptuk a visszavonulási parancsot, és Klapka hadteste dél tájban ért Egerfarmoshoz. Az egerfarmosi csata. Március i-én a hadsereg az általános viszszavonulási rendelet következtébenelégületlenségének hangos kifejezést adott, annál is inkább, mert, élelmezéséről nem volt'gondoskodva, s mert látta a vezérek közti egyenetlenséget, mit már a kápolnai csatában észrevett. Látva az összhang fogyatékosságát a vezérletben, és a seregrészek közreműködésének hiányosságát, majd a tisztikar nyilatkozatát Dembinszkyről, mi a legénység közszellemére nézve is leverőleg hatott, dacára ezeknek, az osztrák hadsereg támadását elszántsággal fogadta. Zászlóaljunk három százada hosszú csatárláncot képezett, a másik három század pedig fedezetül szolgált. (Következő mellékletünkben folytatjuk)