Esztergom és Vidéke, 1999
1999-03-11 / 10-11. szám
CSOMBOR ERZSÉBET szerkesztésében MELLÉKLETE 1999.-í. évf. 1. szám HORVÁTH GÉZA (1833-1904) emlékiratai a szabadságharcról A Duna-sort vagy Nagy-Duna-sort („túlsó oldalán" a folyóvízzel) a régi esztergomiak, különösen a szentgyörgymezőiek - két ottani ház múlt századi tulajdonosáról - Hutt-partként is emlegetik. Nyomvonala először egy 1832-es térképen látható. Egy évvel később született únyi - tinnyei nagybirtokos családból az a (tiborcszeghi) Horváth Géza, akinek nevét e partszakasz 1848 centenáriumi évétől kezdve mindmáig viseli. A névadó családja apai ágon Vas megyéből származott; nagyapja 1790-ben költözött Pest és Esztergom megye területén lévő birtokára. Hamarosan Esztergom megye első aljegyzőjének, később főjegyzőjének választották meg. Az unoka a szabadságharc szinte valamennyi fontos csatáját végigharcolta - egészen Világosig. „Muszka fogság", aztán az osztrák hadsereg következett: a büntető katonai szolgálat Itáliába, Anconáig kényszerítette el. 1867-ben, a kiegyezés után ő is Esztergom vármegye első aljegyzője lett, majd 1870-től árvaszéki elnöke. 1884-ben a dorogi kerület országgyűlési képviselőjének választották a szabadelvű kormánypárt zászlaja alatt. Emlékiratai 1903-ban - a halála előtti évben - május 24. és szeptember 10. között jelentek meg az Esztergom és Vidéke tárca-rovatában, az 1. és/vagy 2. oldalon. A 31 folytatás „1848 évi nemzetöri élményeim" címmel indult; a EL rész külön sorban, de nem kiemelt szedéssel közölt egy új címet, nyilván a szerzői kéziratból: „Az 1848/49. évi hadjáratbani részvétem emlékei". Ennek ellenére az V. folytatástól kezdve „1848. évi nemzetöri és honvédkori élményeim"-re változik a cím. Ez bizonyára szerkesztői - és eléggé figyelmetlen - „lelemény", hiszen mindvégig csak az 1848-as évszámot tünteti fel, holott a szerző minden hadiélményét 1849-ben szerezte. (Egyébként a figyelmetlenség kiterjed a folytatások számozására is, amely így - több „botlással" - csak a XXVU-ig jut el.) Az emlékirat - illetve az itt közölt szemelvények - legfőbb érdekessége, hogy a hősi küzdelmet köznapi oldaláról láttatja. TORTENELEM ALULNÉZETBEN - egy esztergomi diák-honvéd szemével 1848. éli nemzetöri és honvédkori (...) Midőn Cegléden, Kőrösön elhangzott Kossuth Lajosnak, „fegyverre" kiáltó szava, Pest megye dunántúli része is Jellasics elleni felkelésre hívatott fel; s az összpontosítás helyéül Bia községe jelöltetett ki. Én akkor 15 éves fiú voltam és az esztergomi gimnáziumban a poézist vagyis a 6-dik latin osztályt végeztem be, az augusztus-szeptemberi szünidőkre haza térve, időmet olvasással és vadászattal töltöttem: koromhoz képest fejlett és erős fiú voltam, magasságom öt láb nyolc huzal volt; úgy hogy sokan reám tekintve 18-20 évesnek tartottak, holott csak 1833. évi január hó 28-án születtem. Mindig kiváló érdeklődéssel kísértem úgy a politikai eseményeket, valamint a ráctáborból felhangzó híreket, nem különben Jellasics betörését, előrehaladását, és égtem a vágytól, hogy én is küzdhessek ellene; mert már gyermekkoromban, mikor Horváth Mihály történetét tanultuk, aszerint becsültük magunk között a királyokat, ahány háborút viseltek - s már korábban szerettem volna a váltakozó nemzetőrökkel a rác táborba lemenni - de még akkor ezen vágyam szülőim ellenzésén megtörött, s eszerint a legutóbb lement falumbeli 15 nemzetőrhöz nem csatlakozhattam. (...) 1848. szeptember közepére szülei engedtek a kitartó hazafiúi elszántságnak: a bencés diák új tanévét Bián folytatta, az ott gyülekező tinnyei, zsámbéki, perbáli nemzetőrök soraiban. Innen Bicskén, Felsögallán, Tatán át Komárom határáig vonultak, ellenséggel sehol sem találkozva. Miután H.G. egy barátjával bekocsizott Győrbe, ott hallották hírét a pákozdi győzelemnek, Jellasics megfutamításának. Erre felsiettek „a tűztoronyba, hol nagy álló látcsövön látható volt a bán utóhadának gyors elvonulása." Nem egészen két hét múltán a nemzetőrök is hazatértek; de előbb, a bábolnai kiserdőnél foglalt táborhelyükön tisztválasztásra került sor. Amint az emlékiratban olvashatjuk: „engemet a zsámbéki németek hadnagyukká választottak, noha egy szót sem tudtam németül." A szépszál és lelkes kamasz rátermettsége tehát már e „ nemzetőri kirándulás" során is feltűnhetett. A bizonyításra - a tinnnyei családi kúriában való „rövid idei honn tartózkodás után" - a honvédsereg, a szabadságharc csatái nyitottak előtte teret. Elhatározását régebbi és új családi példa egyaránt erősíthette. Egyik ősük ugyanis II. Rákóczi Ferenc hadnagya volt, Kálmán bátya pedig már a legelső honvédzászlóaljak megalakulása óta önkéntesként szolgált. (A legkisebb fiú, a 13 éves Imre - 1849 őszén szintén esztergomi bencés diák - csak a kísérletig juthatott el. Apjuknak ugyanis még időben sikerült közbelépnie, mondván: „ két fiam már a múlt év óta harcol az ellenséggel, ezt mint a legfiatalabbat hagyják meg a családjának.") A rác tábor, és a téli hadjárat (...) A 34. honvédzászlóalj Zomborban alakult, és a zászlóalj ruhafelszerelését Sántha Péter százados Pesten az új épületben csomagoltatta. Az itt előforduló teendőkben, helyesebben a kellő felügyeletben az egyes ruhaneműk átvételénél Haller nevezetű kiszolgált őrmester és Koller János volt gazdatiszt, mint honvédújonc segédkeztek. Miután szülőim, különösen veszélyes betegségben fekvő jóanyám beleegyezését is sikerült kinyernem, ki (Folytatás a II. oldalon)