Esztergom és Vidéke, 1999

1999-12-23 / 51-52. szám

4 § Esztergom és Vidéke 1999. december 23, Dr. Kőrösy László KARÁCSONYFA" Esztergom dec.24. Szeretném Libanon legrégibb czédrusát fölállítani karácsonyfának szülővárosomba. Ráraknám a remények legszebb csillagait (de meteorok és hullócsillagok nélkül). Beleültetném abba a földbe, melyen valaha Szt. István király járt s körülraknám vértanúk és hősök hamvaival, mert ebben a szent földben szeret leginkább gyökeret verni a dicsőség fája. Angyalfiának aztán alája raknám a négy városrész négy bírói pálcáját, de olyan erősen összekötve, mint a régi római lictorokét, hogy a mesebeli vessző tördelés ezentúl csak mese maradjon. (...) Azután odaállítnám díszmagyarban az egyesült Esztergom új polgárnagyát, amint büszke mozdulattal emeli föl magasra a város új szervezési szabályait. Melléje állítanám az új polgármestert s a város új tisztikarát nemcsak kitűnő vizsgálati diplomákkal a zsebükben, de tisztességes fizetéssel is. A nyugalomba küldendő, fáradt öregurakat Mikulásnak öltöztetve jól megérdemelt nyugdíj alapjukra állítanám s dekorálnám őket minden csillogó-villogó kitüntetéssel, csak hogy már egyszer ne tartanák vissza a várost fejlődésében és modern szellemű haladásában. A tönkretett esztergomi népnek angyalfia gyanánt pompás gyárakat állítanék a karácsonyfa alá, s a természet áldására és átkára utalt parasztosztályból biztos jövőjű, értelmes gyárimunkás osztályt szeretnék teremteni. (...) Villanyos fénnyel világítanám ki hatalmas karácsonyfámat, de olyan ügyesen, hogy azért senki se vegye észre deficitünket és copfjainkat. (...) Csodálatraméltó ritka ajándékul kiállítanám az esztergomi összetartást és egyetértést is, mely hivatva lenne egészen új társadalmi állapotokat teremteni. Nagyon fogna tetszeni a kultúra embereinek, ha egy újdonatúj főreáliskolát, magasabb fokú kereskedelmi iskolát, újonnan fölszerelt díszes zeneiskolát, új kaszinói házat, pompás redoutot és a millennium igazi ajándékául állandó színházal is állítanék karácsonyfám alá. De már ezzel a sok ajándékkal is úgy vagyok, mint Hammerling a rendkívüliek hatalmával. Amelyből ha sok van, közönségessé válik. Maradok tehát a jó szándéknál. Libanon cédrusai sem remegnek. Az ország építő művészei nem vakulnak bele a rengeteg sok középület tervelésébe. Mert az én nagyszerű karácsonyfámmal mindössze azt szerettem volna bizonyítani, hogy mi még csak a vágyak virágkorában élünk. Teli vagyunk boldogító, mámorosító szóvirágokkal. De a ritka gyümölcsöket mesebeli karácsonyfámon már csak az unokáink fogják áldani. *Az Esztergom és Vidéke 1891. évi karácsonyi vezécikke az alapító főszerkesztő tollából. Vörös Béla születésének centenáriumán Pillanatkép a kiállítás megnyitásáról A XX. századi magyar művészet legfontosabb szereplőinek, alkotóinak pályaképét vizsgálva - a századelőtől napjainkig - az arányokra pillantva is jelentősnek ítélhető azon művészek száma, akiknek munkássága Magyarország határain túl, a szülőhelytől távol bontakozott, teljesedett ki. E jelenség kiváltó okai között két domináns eredőt jelölhetünk meg: az európai művészet gócpontjainak mágikus vonzóhatását, illetve a magyarországi történelmi folyamatok, viszonyok által teremtett nehéz, esetenként kilátástalan alkotói helyzetet. A Bécsben, Münchenben, Berlinben és Párizsban ideiglenesen, tartósan vagy véglegesen otthonra lelt művészek és életművek rendkívül változatos történeti variációsort rajzolnak meg: volt, aki néhány esztendős, volt, aki néhány évtizedes távollét után tért vissza hazájába, volt, aki élete vége felé, meghalni jött haza, és volt, aki a végleges, visszafordíthatatlan elszakadás mellett döntött. Nos, Esztergom szülötte, a nagyívű művész-életpályáját bejárt Vörös Béla szobrászművész az 1920-as évek közepén, a szűkös és a szellemi korlátozásokkal terhes magyar alkotóiművészeti körülmények szorításából menekülve utazott Franciaországba, ahol élete végéig élt és dolgozott, de úgy, hogy nem szakította meg kapcsolatait a magyar művészettel, és úgy, hogy a hetvenes évek első felében egy nagyvonalú gesztussal alkotásait Esztergomnak adományozva - nyilvánította ki, hogy szülővárosa mindennél fontosabb számára. A nizzai és a párizsi alkotóperiódusokban a legkiválóbb, Franciaországban dolgozó művészekkel - Légérvel, Matisse-szal, Picassova\ - való fellépések mellett sem feledkezett meg arról, hogy teljesítménye, munkássága a magyar művészet része is: így, ezen elv szellemében küldte műveit a húszas évek Új Művészek Egyesülete tárlataira, 1947-48-ban, majd 1970-ben az átfogó nemzetközi és magyar csoportos budapesti kiállításokra, ezért tartotta a kontaktust Kassák Lajossal, és ezért küldte haza a több mint háromszáz műből álló gyűjteményét Esztergomnak, a Balassa Bálint Múzeumnak. Mindemellett Vörös Béla műveinek sorsa is azt tanúsítja, hogy meglehetősen furcsának, kiegyensúlyozatlannak minősíthető a szerves magyar művészethez távolról kapcsolható, visszakapcsolódó teljesítmények magyarországi fogadtatása: hol gyanakvással, hol a kritikátlan, feltételek nélküli lelkesültséggel, hol a közömböséggel kellett kell megküzdeni ezen életművek elfogadtatásáért, méltó és higgadt megbecsüléséért. Holott ezek az alkotók gondoljunk Vásárhelyi Győzőre, Schöffer Miklósra, Beöthy Istvánra, Tóth Imrére, Székely Péterre (illetve Victor Vasarelyre, Nicolas Schöfferre, Etienne Beöthyre, Amerigo Tótra, Pierre Székelyre) - azon túl, hogy önnön értékeiket testesítik meg, egyúttal nagyon jelentős, fontos kapcsolatokat is teremtenek a magyar és a külföldi, ez esetben a mindenkori európai művészet áramaival. Erre utalt Németh Lajos művészettörténész professzor is, amikor 1975-ben így jellemezte Vörös Béla pályafutását, munkásságát: „Mikor Vörös Béla 1925-ben Párizsba érkezeti, a szobrászatban a kubizmus játszotta a vezető szerepet. Két művésszel került kapcsolatba: Maillol-lal és Lipschilzvel. E két név egyúttal jelzi Vörös igazodását is. Maillol a klasszikus múlt őrzője, mégpedig a vérbeli klasszikumé, ő a francia mediterrán bővérű szobrásza. Lipschilz tömegben gondolkodó, kubista szellemű szobrász. Vörös Béla egyiket sem követte közvetlenül. De szobrai megőrzik a klasszikum ihletését és ugyanakkor tér és kompozíció problémái a kubizmus formaköréhez kapcsolódnak. A klasszikus szobrászai és a kubizmus mellett még egy forrást kell említeni: a primitív szobrászatot. A többi kubista szobrászhoz hasonlóan Vörös Bélát is vonzotta az a nyers, tiszta formaadás, amely a néger p laszti ka jellemzője." Vörös Béla immár két és fél évtizede Esztergomban őrzött, az európai modern művészetbe szervesülő bronz, vörösrézlemez, kovácsoltvas és elefántcsont-szobrai és plakettjei, festményei és grafikái 1975 óta több alkalommal is közönség elé kerültek, de sorsuk nagyobbrészt a múzeumi raktári elzártság volt. A művész születésének századik évfordulója kitűnő alkalmat teremt hogy ismét felfedezzük művészetének értékeit, megcsodáljuk műveinek különös szépségeit. Munkáit szemlélve felidézhetjük önvallomását, amelyet Dévényi Iván közvetítésével, az 1972-ben megjelent Corvina-albumbm olvashatunk: „Munkásságomat a társadalomfejlődése érdekében mindig a legszigorúbb önkritikával bíráltam el, miszerint annak mindig a humánus érzés expresszív kifejetése volt az alapja. A legnagyobb elismerés az volna számomra, ha (...) alkotásaimmal felidézhetném annak a földnek a zamatát, amelyből származtam és a mindennapi kenyérért küzdő társadalmi osztályomnak a harcát és a reményét, amelynek oly erős szerepe volt jellemem és esztétikai világnézetem kialakulásában. Ez az, amit én munkásságom igazi fundamentális bázisának és értékének tekintek." Ez a hitvallás, és az életműnek ez a centenáriumi bemutatása is erősítheti meggyőződésünket: nem lehetünk olyan gazdagok, hogy e műegyüttest a befogadóktól elzárva, viszonylagosan holt anyagként kezeljük! Itt, a Keresztény Múzeum városában egyre sürgetőbb egy modern, a magyarországi és az egyetemes művészeti áramlatokat átfogóan bemutató gyűjtemény létrehozása, amelynek mintegy alapja, gerince lehetne a Vörös Béla-oeuvre. E gyűjtemény, e nyilvános kollekció mielőbbi létrejöttének reményében nyitom meg a Vörös Béla századik születésnapja előtt tisztelgő emlékkiállítást, köszönöm meg a hagyatékot gondozó Balassa Bálint Múzeum munkatársainak fáradozását üdvözlöm örömmel a Bodri Ferenc által összeállított a múzeum kiadásában megjelent Vörös Béla-emlékkönyv megszületését, és tisztelettel köszöntöm Esztergomban az édesapja hagyatékát, szellemi örökségét ápoló André Vörös urat és feleségét! Wehner Tibor (Elhangzott december 11 -én a Balassa Múzeumban a Vörös Béla-tárlat megnyitójaként.)