Esztergom és Vidéke, 1999

1999-12-09 / 49. szám

Esztergom és Vidéke 1999, december 9. Amerikának ez a vidéke száraz, sivatagos és szinte állandóan fúj a szél. Új-Mexikóban kevés a fa és a hasznos növény, ezért minden szál fűnek, virágnak nagy az értéke. A pueblo-indiánok kivételével, akik itt őslakók, az indiánok rezervátumokban élnek. (Navajo, Apacs, Zuni, Komancs.) Kerestem az okát, miért harcolt ezért a kietlen földért az Egyesült Államok annyi évig? A cinikus válasz lehetne: azért, hogy atombombát robbanthasson. De nem, arra még van hely másutt is. A valódi ok a föld mélyében rejlik: arany-, ezüst-, réz-, ólom-, cink-, urán- és olajlelőhelyek találhatók itt. így lett ez az érdekes vidék igazán értékes. Az állam most kezd lassan fejlődni, iparosodni. Kaliforniából ideköltöznek a számítógépgyártó, -fejlesztő cégek, és ezek az Államok minden részéből hoznak magukkal dolgozókat, illetőleg idevonzzák a szakembereket. Anyánk lakóhelye Rio Rancho, a félmilliós főváros, Albuquerque 60000-es elővárosa. Nagy területen fekszik, széles utakkal, kertes házakkal, toronytalan, fehérre festett templomokkal. Anyámék a város szélén laknak, mondhatnám: „a természet lágy ölén", ha itt ez nem lenne nagyon is kemény. Sok munkával pótolható csak az évtizedeken keresztül felelőtlenül kivágott fák tömege és a többi hasznos és szép vegetáció. Az újonnan betelepültek házai körül lassan már nőnek a fák, bokrok és nem csupán az itteni fajták, mint a pinon (Pinus Edulis) vagy a már említett yucca. Megél itt az akác-, a nyár- és a nyírfa Czirok Ferenc ANYÁM HAZÁJÁBAN... (2.) különböző fajtája is, főleg ha gondos kezek ápolják, gondozzák őket. Ezt az állatok is érzik, mert előszeretettel látogatják az új, friss ízekkel kecsegtető kerteket. Ezellen egyrészt a fák kérgét védik, másrészről etetik őket a konyhák növényi hulladékával és az erre a célra árusított magkeverékkel. Anyánk kertjének végében, az úthoz közel valóságos kis állatsereglet gyűlik össze minden nap. Az itteni kistestű mezei nyúlfajta, továbbá földikutya, fürj, galamb, futókakukk. A fürjkakas fölvezeti a családját, a kicsinyek figyelmesen szaladnak utána. Nyulam-bulamék óvatosan, bokorról-bokorra közelítenek. A földikutya szinte észrevétlenül jelenik meg. A víznek ebben a száraz, forró időjárásban még nagyobb sikere van. Az előkertben elhelyezett nagy kőtálat minden élőlény, a nyúltól a kolibriig szorgalmasan látogatja. Igen, a kolibri. Ide vándormadárként érkezik. Megjelenése színpompás és ahogy jön, úgy tűnik el, hullámzó, villámgyors repüléssel, miután a rózsabokrot és az itatóhelyet meglátogatta. Minden kert nagy ellensége, az azon a vidéken szabadon burjánzó ördögszekér (Eryngium), angolul witch-ball, amit fordíthatnánk boszorkánylabdának is. Ez a növény kifejlődve, a szél segítségével leszakad a tövéről és ördögi rohanásban szétszórja magvait. Ezért aztán mindenhol előfordul. Friss, fiatal hajtásaiból remek zöldsaláta készíthető. Errefelé nemcsak a kutya vagy a macska háziállat - sajnos, annak tartja magát a skorpió is. Ez egy kisméretű, kb. 3 cm hosszú, narancsos-rozsdavörös színű, villámgyorsan futó fajta. Csípése enyhén mérgező, égetően viszkető, de nem halálos. Új-Mexikót tehát nem biztos, hogy jókedvében teremtette az Isten, de van, él és virágzik. A Biblián nevelkedett jólelkű fehér ember ide, valamint a szomszéd Arizónába és Coloradóba száműzte az indiánokat. Itt élnek - a fentebb vázolt növény- és állatvilággal, a sziklás, terméketlen tájon, perzselő nap alatt. Kihagytam a felsorolásból kedvenc „modellemet", a lándzsás útifüvet, mely ide is eljutott. Az indiánok csak a „fehér ember nyelve", vagy „fehér ember lábnyoma" névvel illetik. Igazságtalan lennék, ha csak a rosszat mondanám az indiánok életéről. Kulturális életük csodálatosan eleven: tehetséges és termékeny művészeik festenek, faragnak, textiliát szőnek, ékszereket és különleges, ősi díszítésű kerámiákat készítenek. A társadalomból egyidőre kivonult hippi-generációval a „fehér ember nyelve" is megszólalt. A művészet nyelvén szólalt meg. Ed Morgannek hívják azt a képzőművészt, aki nagyszerűen álmodja papírra, papírdomborműre az őslakók életét. Az ősi indián települések nemes egyszerűsége, célszerűsége és valóban a tájbaillősége lenyűgöző. Irigylésre méltó Új-Mexikó Állam igyekezete, ahogyan a pueblo indiánok ősi építészeti stílusát segíti elterjedni a városokban is (Albuquerque, Santa Fe, Taos). Ellentétben a felhőkarcolóknak a századelőtől terjedő rideg üvegacél csodáival, melyek ma már mint sablonos kulisszák uniformizálják a világ nagyvárosait. Kanyarodjunk vissza az indián településekhez. Taos az indián-spanyol kultúrát jellegzetesen egyesítő, valóságos mexikói hangulatot árasztó város. Pár mérföldre a belvárostól található TaosPueblo, a csodálatosan épen maradt és ma is fejlődő indián település. Igazi turisztikai látványosság, ahol mindenből pénzt csinálnak. Fényképezhet is a turista - már 10 dollárért, amennyit csak akar! Emellett az épen maradt és rendben tartott épületcsoportokban aprócska iparművészeti műhelyek vannak, melyek borsos áron, de valóban művészi tárgyakat árulnak. (Elvétve azért giccseket is.) Fából, kőből, kerámiából, bőrből, tollból készítve szobrokat, tárgyakat, díszeket, hangszereket, fegyvereket. Kedvelt anyaguk még a türkiz, ÚjMexikó Állam legnagyobb mennyiségben előforduló féldrágaköve. Ebből leheletfinomságú láncok, karkötők, fülbevalók készülnek csodálatos változatossággal. (Folytatjuk.) ARCKÉP Heidler Ferenc, a Vitézi Lovagrend tagja Esztergomban a Kossuth Lajos utcai Heidler gumijavító műhelyben az elmúlt négy évtizedben sokan megfordultak. Tapasztalhatták, hogy a korszerű technikai felszerelés kiváló szolgáltatással társul. Heidler Ferencet iparosmesterként többezren ismerik, de nagyon kevesen vannak azok, akik tudják, hogy '56-os forradalmár, a Szabad Magyarországért és a Hazáért Érdemkereszt kitüntetés birtokosa, az '56-os Vitézi Lovagrend tagja. Emlékeiről faggattuk. -Bányászcsaládban nőtt fel. A forradalmi szellemet is innen örökölte? - Dágon születtem 1928-ban, és már gyermekkoromban átéltem a bányászcsaládok nehéz sorsát. Édesapám a Horthy-korszakban is bátran kiállt bányásztársai érdekében, mai szóval kifejezve jó szakszervezeti vénája volt, kiváló szervezőnek bizonyult. Vitt magával a szociáldemokraták budapesti összejöveteleire, találkoztam a legendás Szakasits Árpáddal, Jelinek Ferenccel, Payer Károllyal. 1944 elején a nyilasok emiatt kiszemelték, üldözőbe vették, kihallgatták, lecsukták. Kiszabadult, de társát, ifjabb Helmayer Imrét soha többé nem láttuk. A háború után Dágon is megalakult a civil rendőrség, apámmal együtt nyomban tagjai lettünk. Szembeszálltunk az orosz katonákkal is, akik vittek mindent, ami kezük ügyébe került. Amikor elmentek, javult a helyzet, apám lett a szociáldemokraták helyi elnöke, ez egyben bírói tisztséget is jelentett. Sok jóakarót de ellenséget is szereztünk. A választásokat követően csalárd módon előtérbejutottak a kommunisták, apámat is kerülgették. Apámat a helyi elnök, Pratz János kereste meg, akinek elmondta, hogy „a kommunista párt nem jó irányba halad, sok az erőszak, a bosszú, nem támogatom a két párt egyesülését". Ez lett a vesztünk. Apámat majdnem tőrbe csalták. 1952. április 29-én hajnalban a bányába jöttek érte az ávósok, de megszökött előlük. Engem, aki akkor már önálló fodrászként dolgoztam a faluban, szintén kerestek, de Mechler Mihály segített a szökésben. Apám egyik rokonának szőlőjében húzódtunk meg. Később volt tanárom pestszentmihályi birtokán napszámosként dolgoztunk, örök rettegésben, mert semmiféle igazolványunk nem volt. Több mint négy évi bujdosás után, 1956. augusztus 9-én feladtuk magunkat a dorogi járási rendőrségen. Kihallgatás után, bár eredetileg összeesküvéssel, fegyverrejtegetéssel, lázítással vádoltak, szabadon engedtek, de időszakonként jelentkeznünk kellett. - Hogyan zajlott le környékükön a forradalom? - Az 52 hónap bujdosás szellemileg és fizikailag egyaránt megviselt mindkettőnket. Apám a bányában dolgozott tovább, én a falu borbélyaként. Az üzletemben gyűltek össze a jóemberek, s politizáltunk. Engem választott meg a falu népe a Nemzeti Bizottság elnökévé. Dág, Sárisáp és Csolnok közel vannak egymáshoz, tudtunk egymásról, figyeltünk egymásra. Híre jött, hogy a csolnoki IXes aknában dolgozó politikai foglyok szabadulásukra készülnek. Barátaimmal fegyveresen az aknához vonultunk segítségükre, velünk szemben ott álltak a páncélos magyar katonák. Lövés nem dördült el, a bányából kiszabadult emberek buszra szálltak, és volt aki Dorogra, Esztergomba ment, volt aki egyenesen a fővárosba. Máig emlékeim között őrzöm azt a napot, amikor ezek a velem egysorsú emberek kiszabadultak fogságukból. A katonák emberségesek voltak, akár minket is elfoghattak volna, de ezekben az órákban a forradalom szele már mindenkit megérintett. - Hogyan alakult életútja a forradalom leverése után? - Akik átélték '56-ot, azok jól tudják, hogy még novemberben, decemberben is reménykedtünk, miközben tettük mindennapi dolgainkat. Édesapám, aki a forradalomban már nem vállalt szerepet, továbbra is bányász maradt; én jobbnak láttam eljönni otthonról. Esztergomban kerestem munkát és Krátki József gumijavítónál találtam is. A nyomozók jártak utánam, de semmi terhelőt nem tudtak rám bizonyítani, így aztán nem zárhattak börtönbe. Mesteremtől átvettem a műhelyt, de magas adót vetettek ki rám, ezért úgy döntöttem, hogy főállásban a Labor Műszeripari Művekhez szegődöm, s a műhelyben csak másodállásban dolgozom. Éz az állapot 1968-tól '75-ig tartott. Egyre több lett az autó, egyre több a munka, javult a politikai helyzet is, így teljes időre váltottam ki az ipart. Á rendszerváltást követően hivatalosan is szervezetbe tömörülhettünk mi, egykori üldözöttek, és megalakítottuk a Politikai Foglyok Szövetségét. Jelenleg a megyében egy helyen van székhelyünk, de hamarosan megalakul az esztergomi szervezet is. Ápoljuk hagyományainkat, őrizzük emlékeinket, részt veszünk az ünnepi megemlékezéseken, és arra törekszünk, hogy a diákság, a fiatalok minél többet ismerjenek meg '56 szelleméből. Pálos