Esztergom és Vidéke, 1999

1999-12-09 / 49. szám

1999. december 9* ?•• " Esztergom és Vidéke • ' i:;:: „Jaj de szépet álmodtam..." Vasárnap délutáni szunyókálásomból felébredve (bár ez nem így szokott lenni) az álom folytatódott. Csizmát húztam, és a zegzugos szentgyörgymezői utcákon elindultam az Olvasókör felé. Ragyogott a havas utca, csikorgott a hó lépteim alatt, kutyák ugattak a kora estében. A Szent György Templom karcsú tornya óriás tűként hasított a sötét égboltba. Az Olvasókör ablakai meleg fénnyel hívogattak a hideg sötétségben, ékes magyar muzsika hangjai szüremlettek át a falakon. Idill a XIX. századból - gondoltam. Lépjünk be, majd csak felébredek! Nosza rajta! Bent mosolygós arcok fogadtak. Rég látott barátok, kedves idegenek tekintettek felém. Decinyi vörösborral pohár került jobb kezembe, balomba falatnyi pogácsa. - Egészségetekre kedves esztergomi polgártársaim! A nagyteremben szólt a tiszta népzene. Tücskök húzták Párkányból csodálatosan, büszkén, mívesen. Ragyogott a szemük a lelkesedéstől. Örültek, hogy adhattak nekünk „odaáti magyarok" az anyaországnak. A vonó száguldott a kezükben, apikulás ujjait a szemünk is alig tudta követni. Kik ők? Párkányi egyetemisták, főiskolások, akik vállalták az éjszakai visszautat ide, a szomszédba, mégis 130 km-re, egy határon át, mert meg akarták mutatni nekünk milyen gyönyörű a mi zenénk, milyen lelkesítő. Ok még tudják, ha mi idehaza sokszor már el is felejtkezünk róla. Köszönjük! A terem közepén szikár magyar ember. Rajta csizma, fekete nadrág, mellény, fehér ing, deres fején fekete kalap. Méltósággal libben jobbra, toppan balra. Németh Kálmán elemében van. Körülötte vidám kör ropja. Ki még ügyetlenkén, ki már jobban, de mindenki lelkesedéssel, vidáman. Senki nem szégyenli magát, egymás között vagyunk esztergomi magyarok. Nem ám lézengenek az emberek, mint megszoktuk a legtöbb esztergomi rendezvényen. Tele a terem, még éppen jól lehet táncolni. Csillognak a szemek, szaporázzák a lábak, pirosodnak az arcok, egy-egy izzadságcsepp gördül le a homlokokról. Nem az alkohol, a vérükből feltörő ritmus lelkesít minket. Mikor már fárad a lábunk, a zenekar halkabbra fogja, a brácsás leteszi a hangszerét, közénk pattan és valami ősi erő nyűgöz le bennünket, mely szíves, büszke tánclépéseiből árad. Ahogy nézlek, örül a lelkem, boldog vagyok mert hitet adsz nekem a magyar fiatalságban, kedves ifjú barátom. Aztán soha nem hallott ősi felvidéki dalt tanulunk, halkan, lassan, majd megerősödve, biztosan, hiszen bennünk van a dallam, szinte a génjeinkben: „Jaj de szépet álmodtam, Veronkát megcsókoltam. párnámat megfordítom, fordítom, 0 is rólam álmodjon, álmodjon!" Köszönjük Polgár József, Nemes Laci barátom! -dokiAdventi készülődés A Vitéz János Római Katolikus Tanítóképző Főiskola és a Magyar Máltai Szeretetszolgálat helyi szervezete közreműködésével november 30-án első ízben rendezték meg azt a kulturális, szórakoztató összejövetelt, amely már az Advent jegyében telt. A különböző programoknak a főiskola épülete adott otthont. Amint azt a főiskola rektora, dr. Gaál Endre kanonok elmondta, ez a rendezvény „nyitás" a város iskolái és lakói felé, amelyek, illetve akik nélkül egy lokális kulturális élet elképzelhetetlen. Ezért szükséges a kis közösségek összefogása, illetve az intézmények és egyének közötti kommunikáció lehetőségének a biztosítása. A rendezvény délután kezdődött. A kisiskolások számára - akik a környező általános iskolákból érkeztek - különböző programokat biztosítottak: a gyerekek báboztak, táncot tanultak, mesét hallgattak, karácsonyi díszeket készítettek és csoportjátékokat tanultak. A műsorok előkészítésében és lebonyolításában több főiskolai tanár és hallgató vett részt, többek között Benke Zoltánné, Mary D. Liebl, Tölgyessy Zsuzsanna. A közel 120 kisiskolást a foglalkozások után, a Máltai Szeretetszolgálat látta vendégül a főiskola étkezőjében, némi kis uzsonnával és karácsonyi ajándékokkal. Ezután az iskola dísztermében adventi hangverseny következett, amelynek címadó gondolata „Lent és fent csak egyetlen az élet". A műsorszámok e gondolat köré csoportosultak. A hangversenyen részt vett a pomázi Református Egyházközösség Kórusa, a szentendrei Péter Pál Kórus, a főiskola spontán és Cecília kórusa. A közönség orgonaműveket, verseket, prózákat és furulya kontinuot is hallhatott. A koncert Tóth Sándor adventi gondolataival zárult. Köszönet a szervezőknek mindazért, amit létrehoztak, és bízunk abban, hogy jövőre újra találkozhatunk! Nemeskéry Csaba Nemere István REJTEKUTAK 51. Kukorica Nem tudom már, hány éves lehettem, amikor először csodáltam meg a kukoricagórét. Gyönyörűnek találtam. Négy vagy ötéves magamhoz képest hatalmas volt, toronynál is magasabb. És telistele volt aranyszínű csövekkel. Itt-ott akadt köztük vörös vagy feketés árnyalatú is, ami mindig újabb örömet váltott ki belőlem. Tizenévesen, falusi nyaralás idején még szívesen elüldögéltem mellette. Nyár vége lehetett, tele volt a góré, és a csövek száradtak. Meg-megreccsent egy-egy cső, roppant valami. A száradás neszezése csodálatos dolognak tűnt, hisz hittem: a halott kukorica is élhet még. Később, egy másik faluban néhányszor kukoricamorzsolásra is elvittek. Ma már nincs ilyen - akkor körben ültek egy teremben a lányok és a melléjük húzó fiúk. Mindenki kapott egy már lemorzsolt csutkát, ez volt a munkaeszköz. De akadt, ki teli csövet másik teli csővel vett kezelésbe. És nekiestünk morzsolni. Nem volt könnyű, az ember lehántotta keze bőrét is, megfájdultak az ujjak. Ha a művelet végén szinte mindenki fehér csutkát dobott a kosárba, akkor azt fogadták üdvrivalgással, akinek valami véletlen szerencse folytán piros cső maradt a kezében. Voltam kint a földön kukoricavágás idején is. Elmentem - igaz, nem sokáig bírtam, hisz kilenc-tíz éves lehettem - a nehéz, kapához hasonlatos szerszámot. Olyan éles volt, hogy aki ügyetlenül a lábába vágott, ott bizony vér serkent, akár lábujj is veszhetett. A töveket „bokánál" vágták, csak egy kicsi, kiálló rész maradt a gyökér fölött. Amikor az utolsó tó is eltűnt, a letarolt mezőn kevés nyoma maradt az egykori kukoricásnak. Közben a föld szélén elszáradt kórókat égettünk. Milyen jólesett az otthonról hozott étel! Kislábas, kockás kendőbe csavart kenyér, jókora gyümölcs. Üvegben víz. A távolban a Balaton csillant világoszölden, csábítóan. Itt pedig a föld tárta elénk a termést. A szekerek megteltek kukoricával. Az asszonyok letörték előttünk a csöveket, a férfiak pedig kivágták a töveket. A szekerek elmentek a faluba, aztán visszajöttek üresen. Az emberek a lemorzsolódott szemeket is felszedték egy zsákba. Semmi sem maradt odakünn. Később jött az eke és beszántotta a porladó töveket. Ha erre gondolok, érzem a kukoricaháncs illatát. Mert illata van magában hordozza az odakünn töltött hónapok minden eseményét. A hajnali párát, amelytől védte a magokat. A tő testének minden része ezt szolgálta. A kócos zöld burkolat, amelytől lepergett az eső. A tő, amely megtartotta oly sokáig, hogy végül csak összeszáradt, zörgő csontváza maradt - de nem hullajtotta földre a termést. Érzem még a háncstépés hangulatát. Vihogtak a lányok, számomra érthetetlen dolgokról beszéltek a felnőttek. A fiúk meg-megbirkóztak, az öregek hallgattak. Sok keserű tapasztalat zárta szájukat. Azok olyan évek, „ötvenesek" voltak. A felnőttek tudatában még szinte karnyújtásnyira volt az utolsó nagy háború, a belső békétlenségek sebeket vágtak önérzet-húsukba, lét-testükbe. Én meg csak néztem a sok-sok kukoricát. Amikor lemorzsoltuk, belemerítettem a két kezemet könyékig. Aranytenger, csodatenger. Ölelném most is. Új bútoráruház Az Evelyn cég neve jól cseng a bútorszakmában, annak ellenére, hogy működését már jó ideje szüneteltetni volt kénytelen. Most, az elmúlt hét péntekén a tulajdonosok, a Szóda házaspár új helyen, a volt kertvárosi laktanya területén, a formálódó lakóparkban nyitották meg minden igényt kielégítő új áruházukat. Kiváló minőségű, ízléses és elfogadható áru bútorok színes választéka töltötte meg a hatalmas csarnokot a megnyitó ünnepségen, melyen a város számos vezető személyisége is megjelent. Szódáné Kükedi Éva üdvözlő szavai után Hengl László, a Bútorszövetség egyik vezetője értékelte a bútorpiac helyzetét és a Szóda házaspár vállalkozásának fontosságát. A megnyitó résztvevői pezsgővel koccintottak városunk jobb bútorellátására. Átéli autózásról Szükség lehet hóláncra is A hólánccal megtalpalt autó nem éppen felemelő látvány, de vannak helyzetek, amikor más nem segít. A hegyvidéken lakók szinte együtt élnek a hólánccal. A síkvidékről télen a hegyekbe felruccanó autósokkal szokott inkább előfordulni, hogy nincs hóláncuk, vagy nem tudják azt helyesen és gyorsan felszerelni. A hólánc vásárlásakor ügyelni kell a lánc méretére, vagyis arra, hogy megfelel-e az autónkon lévő gumiabroncs méretéhez. A méret mellett a lánc anyagát, kialakítását, tartósságát és szerelhetőségét is érdemes figyelembe venni. Ha sikerült a megfelelőt kiválasztanunk, célszerű a felszerelés fogásait néhány „száraz edzés" alkalmával elsajátítani, hogy éles helyzetben már rutinszerűen és pillanatok alatt fel tudjuk szerelni a láncot A felszerelésnél kövessük a gyártó cég utasításait, figyelve a lánc jó felfekvésére és feszességére. A felszerelt hóláncot néhány száz méter megtétele után feltétlenül ellenőrizzük, szükség esetén pedig húzzuk utána a feszítőláncot. Ezzel elkerülhetjük a gépkocsi vagy a gumiabroncs sérülését. A gumik miatt nem kell aggódnunk, a mai M+S abroncsok fejlesztésénél a hólánc használatát is belekalkulálták. Ha durva szerelési hibát nem követünk el, a gumiabroncs nem sínyli meg a hólánc használatát Hómentes útszakaszon persze le kell szerelni, a száraz útfelület is, a gumiabroncsunk is károsodhat a feledékenységünk miatt Végül még egy fontos tanács: hólánccal soha ne lépjük túl az 50 km-es óránkénti tempót