Esztergom és Vidéke, 1999

1999-10-14 / 41. szám

m - Főigazgatóvá történt kinevezéséig számos helyen szolgált. Mit tart élete fő állomásainak? - Bíboros úr július 1-jei hatállyal nevezett ki a Szeminárium rektorának és ugyanakkor a Hittudományi Főiskola főigazgatójává. Nálunk ugyanis ez a két intézmény szorosan összetartozik. Hétköznapi fogalommal a főiskolánk kollégiuma a szeminárium. A kollégium szót mégsem szeretjük, hiszen itt sokkal többről van szó, mint szállásról. Szigorú napirend szerint élünk, amelyben minden növendékünk számára biztosítani igyekszünk azokat a lehetőségeket, amelyek révén felkészülhetnek a lelkipásztori szolgálatra. A rektor és a másik két elöljáró: a lelkiigazgató (spirtuális) és a tanulmányi felügyelő (a prefektus) együtt lakik a szemináriumban a papságra készülő fiatalokkal. A lényeg tehát számomra az, hogy az eddigi plébániai-lelkipásztori életformám után mostantól - a köznapi értelemben - speciális kollégiumi nevelő-tanár lettem. Életutam fontos állomásai: Budapest, ahol születtem, a Központi Szeminárium, ahol hat évig tanultam. Itt, a Bazilikában szenteltek pappá 1966ban, majd két évig Budapest-Kőbányán voltam káplán. Egy éves szobi káplánkodás után Márianosztrára kerültem önálló lelkipásztornak. 1976tól Pilismaróton (majd 1988-tól Dömösön is) plébános voltam. Közben 1978-tól tanítok a Hittudományi Főiskolán filozófiát. Az esztergomiak azt már tudják, hogy két évet töltötArckép DR. BEER MIKLÓS, az Esztergomi Hittudományi Főiskola főigazgatója Miklós atyát belvárosi plébánosként sokan megismerték és megszerették. E tanévtől kezdve városunk - létszámát tekintve - második főiskolájának első számú vezetője lett. Továbbra tanít a tanítóképzőben is. Kinevezése kapcsán kerestük fel és beszélgettünk hivatásáról, valamint képet kértünk a mai papképzésről. tem a Belvárosi Plébánián. És most itt vagyok a Szemináriumban. - Hogyan választják ki a papi pályára a jelentkezőket? - A fölvétel legfontosabb feltételei: az érettségi bizonyítvány, lelki-fizikai egészség és legfőképpen az élő kapcsolat valamelyik plébániával. Csak személyes lelkipásztori ajánlással fogadunk el jelentkezést, ami azt a tényt hangsúlyozza, hogy ide lényegében egy közösség küldi a jelöltet, nem egyéni elhatározás csupán. - A főiskolai képzés hogyan épül fel? Miként érhető el a pappá szentelés? - A képzés hat éves. Az egyik oldala a nevelésnek a hagyományos főiskolai szintű oktatás. Szokták kérdezni, hogy tanítunk-e matematikát vagy közgazdaságtant. Itt már speciálisan azokat a tantárgyakat vesszük sorra, amelyek a papi szolgálatra szükségesek, illetve az általános műveltséghez tartoznak. Az első három évben a hangsúly a filozófián és a Biblia-tudományokon van. Természetesen tanítunk egyháztörténelmet, művészettörténetet, német-angol nyelvet, magyar irodalmat is a filozófiatörténet mellett. A biblikus tanulmányokhoz tartoznak klasszikus nyelvek is: görög, latin, héber. A felsőbb évfolyamok már kifejezetten a katolikus hittant, a teológiát tanulják. Ez részben a katolikus hitrendszert jelenti, másrészt a keresztény erkölcstant. A tanulmányok végén szakdolgozatot írnak, majd teológus-diplomát szereznek. A képzés másik oldala a személyiségformálás, a lelki felkészülés. Apap a hitéből élő ember, aki a személyes imádságban éli meg az Istentől kapott küldetését. Éppen ezért természetes, hogy a szeminárium belső életében hangsúlyt kap a közösségi imádság, szentmise, elmélkedés, zsolozsma, illetve az egyéni elcsendülés. A napirend lehetőséget ad a sportolásra, igényes szórakozásra. Rendszeresen járnak a szeminaristák futni, kerékpározni, focizni, úszni - naponta pattog a ping-ponglabda a szünetekben. Lehetőség van az autóvezetői jogosítvány megszerzésére, de számítógépes tanfolyamokon való részvételre is. Hétvégeken kirándulás, kulturális program: mozi, színház, hangverseny teszi színesebbé a belső életet. Ötödév végén - amennyiben az elöljárók és tanárok alkalmasnak ítélik az illetőt - szerpappá szentelik, másnéven diakónussá. Ezután egyegy plébániára mennek lelkipásztori gyakorlatra. Ahatodév sikeres befejezése után szentelik őket pappá. - A régi szeminárium, a Bazilika tövében, nem hiányzik a kispapoknak? - Jelenleg mintegy hatvanan készülnek a papi szolgálatra. Ez sajnos nagyon kevés, hiszen sokkal több papra lenne szükség, ugyanakkor pedig éppen ennyien férnek el a házban. Sajnos itt az egykori „Volán Szállóban" több férőhely nincsen. Reméljük, hogy az új évezred kezdetén viszszaköltözhetünk a régi nagy épületbe! Az idősebb papok sok szeretettel emlegetik a Bazilika északi oldalánál lévő szemináriumot. Lassan halad a tatarozás, hiszen a kii akoItatás után az „ideiglenes lakók" teljesen tönkretették. Reméljük, hogy kinőve ezt a jelenlegi épületet újra városunk meghatározó intézménye lehet a Szeminárium is! (Pálos) A fenti gondolat a közelmúltban fogalmazódott meg bennem, miután hosszan gyűjthettem a különböző tapasztalatokat Brüsszelben, az Európai Unió bizottságainál. Igen érdekes és józan emberekkel találkoztam, akik az 1950-es évek óta épülő Unió - előbb Közös Piac - mai világába kalauzoltak el tizenhármunkat, hazai regionáÜs lapoknál, tévéknél dolgozó szerkesztőket, riportereket, újságírókat. A szakmabeliek kendőzetlenül mutatták be azt az érdekes, bár nem mindig vérpezsdítő eurokrata világot, amelyben ezek az igazi, a szó alapértelmében veendő irodisták-bürokraták dolgoznak. Ahol igen-igen szabályozott rendje van az ügyek felvetésének, megoldásainak, ahol nem lehet percről percre sem rögtönözni, sem magyar parlamentivárosi képviselő módjára hőbörögni (tisztelet? a kivételnek...) S ahol nem lehet egyik pillanatról a másikra elintézni akármit. Ez nem emilyen nyugat-balkáni, kijáró posztszoci... Ezért mondom, hogy véletlenül se higgyünk minden nagyhangú idegennek, akik kinn jártak két-három napig, s hazajőve bejelentik: „Ezt meg ezt elintéztük Brüsszelben". Mert ez nem igaz. A dolgok másképpen történnek. Először is: mi akarunk az unióhoz csatlakozni, nem ők hozzánk. Lehet, de nem célszerű különböző felhangú, mégoly igaz történelmi szerepvállalásunkkal példálózni, mert ezzel semmit nem lehet elérni, legfeljebb a nevetségességet. (SomolyogAhogyan én láttam Brüsszelben az EU-t-és magunkat... nak is a bajszuk alatt!) Sem Szent István, sem a keletnémetek kiengedése nem különösebb érdem - ott úgy tartják: első királyunk jól döntött, hogy keresztény útra lépett, mert megmaradt a magyarság. Többek közt bástyának. No meg tíz évvel ezelőtt is jól döntött az akkori államvezetés, mert része lehetett abban, hogy elindult a később rendszerváltásnak nevezett folyamat. Rést nyitott a komcsi bástyán. Ennyi. De ez nem érdem - ahogyan az sem, ha valaki igazat mond. (Habár, manapság, eközött a mérhetetlen sok link alak között, itt köröttünk...) Azt sem mondanám, hogy kisfiúk vagyunk ott - de a nagyon nagyok, ugye, mégsem mi vagyunk. Ezt soha nem éreztetik - ők olyan úriemberek, akiknél az úriemberség magától értetődő. Például: tudnak köszönni... A csatlakozási tárgyalássorozat elindult, van harminc kőkemény témacsoport, ezekben egyenként kell bizonyítani „eurokonform" állapotainkat. Ha egy megvan, lehet továbblépni. 1995 óta hétben sikeresek voltunk, ezek voltak a sima ügyek. Hogy 2002-ig hányban jön össze a dolog? Nagyon bizonytalan. Erre mondják, hogy „nem mondunk időpontot. Maguk, újságírók, ugye, értik..." - fogalmaz a magyar missziós nagykövet. Értjük. Mesze van még a messzi!!! Tizenhétezer bürokrata, nagyjából ugyanennyi Strasburgban és Luxemburgban - a szekér haladgat. Néhanéha ellentmondásosan. De az utca képe bizonyít. * Igen: Brüsszelben is az utca képe bizonyít! Erről írni? Regényeket lehetne. Először is: biztonság van, mind a zsebed, mind az életed, mind a füled biztonságban van. Nincs nagyhangú tahóskodás. Nincsenek házak között vágtató motorosok, bőgő autók. Nyár lévén is (hogy örültek neki! nem igen jellemző, állandóan tud esni az a csúszós, németalföldi eső...) elképzelhetetlen, hogy valami istenverte, gusztustalan színes géprongybermudában, atlétában, félretaposott strandpapucsban, vagy éppen ebben a bugyizöld, meg hajnalrózsaszín dzsoggingban! - ami nálunk lassan már „népviselet" - valaki az utcára lépjen. Még a ritka koldusok is tisztességesen néznek ki. Feléd nyújtják a papírpoharat, köszönnek, s mercit mondanak akkor is, ha nem dobsz nekik 1-2 darab fémpénzt. Elképzelhetetlen, hogy a fantasztikus hangulatú kávéházakban, éttermekben rádió - és vendég - üvöltözzön. Hogy taxismaffia létezzék, hogy ne takarítsák fel a várost-folytassam? Reggelenként Brüsszel csodaszép főteréről, nem túlzás: enni lehetne! Politikai életük? Hát, igen: unalmas. Isten tudja, néha irigyeltem. De a parlamentben nem láttam műveletlen hőbörgőt, szemtelen, köszönni nem tudó kamaszt - ugye, az angol (belga) fűnyírás... Szép, szép, hát, igen, négyszáz éve csináljuk. Magasak az árak. De a fizetések is. Nem jellemző az adócsalás - mert visszakapják szociális gondolkodásban. Olyasmi, hogy több millió potenciális adócsaló - ott, elképzelhetetlen. Mitől élnek így? Hogyan csinálják? Nem tudom. Szégyellem, ha azt mondom: irigyeltem az életformájukat. Pedig olyan egyszerű: nem nagyon illik például sem hazudni, sem köpködni - az utóbbi egyértelmű, az előbbi miért nem az? És akkor az ember hazaesik, bele a nagy magyar sötétségbe. Ahol - itt, Esztergomban is -: nímandok, senkiemberek, finom leszek: verik a nyálukat. Tudás, diploma, nyelvismeret, született és tanult intelligencia nélkül. Ahol olyan államelnök megválasztására készülnek, aki nyugat-európai országban nem lehet szalonképes. Ahol olyan alakok ülnek képviselői székekben - parlamentben és a mi városházánkon egyaránt -, akiktől a rendszerváltás éppenhogy szabadulni akart. Mit tegyünk? Most disszidáljunk? Most?! Rafael Balázs