Esztergom és Vidéke, 1999

1999-10-07 / 40. szám

1999. Október 7. Esztergom és Vidéke Új Csilla(g) városunkban Mond Önöknek ez a név valamit: Maronka Csilla?... Már hallom a vállvonogató megjegyzést: Miért? Kellene?... Hát igen! A művésznő, aki már hosszú hónapok óta városunk lakója, (fotónkon Mérai Katalinnal, a Tartuffe 1995-ös előadásán) nem tartozik a széles körben ismert, népszerű színészek közé, hiszen keveset szerepel a tévében, nem látjuk filmeken, és nem tagja a haknizó brigádoknak sem. Aki az esztergomiak közül emlékszik a nevére, az arcára, az a Légy jó mindhalálig várszínházi előadásaihoz kapcsolja, ahol nemcsak szereplőként, de mint a gyerekek instruktorát is megismerhették a művészetkedvelők. - Akkor járt először Esztergomban? - Nem. Gyermekként szüleimmel tettem az első látogatást ebben a szép városban. De igazi szépségeit csak a darab próbáinak idején ismerhettem meg. , - Úgy tudom, az itt-tartózkodása, az új ismeretségek a ludasak abban, hogy most itt él közöttünk... - Valóban. Apróbák során nemcsak a gyerekekkel, de szüleikkel, tanáraikkal is megismerkedtem, többekkel összebarátkoztam. Az egyik ilyen barátságból szerelem, majd házasság lett. így váltam esztergomi lakossá. -Hogyan lett színésznő? - Már gyermekkoromban is szerettem, ha a középpontban lehetek, ha szerepelhetek, ha rám figyelnek, engem néznek a többiek. Azt hiszem, ez a vágy a legtöbb emberben megvan, de csak nagyon kevesen vannak, akikben olyan erősen fogalmazódik meg, hogy a színészi vagy énekesi mesterséget válassza. Kishegyesen, egy bácskai kis faluban éltünk, s mikor lehetőségem kínálkozott, hogy felvételizzek a budapesti Színművészeti Főiskolára, vállaltam a megmérettetést, hogy három fordulóban 36 „dühös ember" döntse el, alkalmas vagyok-e a színészi pályára. Sikerült, elvégeztem a főiskolát, s utána különböző fővárosi színházaknál játszottam. Most szabadúszóként működöm, a Nemzeti Színház, az Operettszínház és a Vígadóban fellépő társulatok kínálnak fel néha egy-egy szerepet, és mint minden színész, természetesen én is szívesen vállalok előadói esteket. - Legemlékezetesebb sikere? - Nehéz választanom, mert több szerep is a szívemhez nőtt, leginkább talán az Ember tragédiájának Évája és Müller Péter zenés darabjának női főszerepe. - Minden színésznek vagy egy szerepálma. Az Ön esetében melyik az a szerep, amit mindig is szeretett volna eljátszani? - Rengeteg olyan szerep van, amit még nem játszhattam el... - Most, hogy Esztergomba került, nem gondolt még arra, hogy valamilyen formában bekapcsolódjon e város kulturális életébe? - Ennek a városnak olyan hangulata van, melyet ha én a színészi munkámmal még színesebbé, még vonzóbbá tudnék tenni, az lehetne akár egy életcél is a számomra. Népes családom különben is nagymértékben ide köt, s nem kell minden nap a fővárosba sem utaznom, úgyhogy szinte magától adódik a kérdés: mit tudnék tenni - mint színésznő hogy ezt az életcélt itt megvalósíthassam, hogy valóban „Esztergom színésznője" lehessek. A Légy jó mindhalálig kapcsán döbbentem rá, milyen közel állnak hozzám a gyerekek, milyen őszinték és milyen hálásak ha kapnak valamint - legyen az szeretet, jó szó vagy művészi élmény. Ezért elsősorban a gyerekekre gondolok most is, hozzájuk szeretném közelebb vinni az irodalmat — egy színésznő sajátos eszközeivel. A forma mellékes, lehet ez irodalmi est, ifjúsági színjátszóklub vagy akár rendhagyó irodalomóra is. Az, hogy kötélnek álltam és vállaltam ezt az interjút, annak elsődleges oka, hogy felhívjam az illetékesek figyelmét ezekre a lehetőségekre, hogy beletegyem a bogarat az iskolaigazgatók, a magyartanárok fülébe: íme, van egy érdekes és talán sikerrel kecsegtető mód arra, hogy közelebb hozzuk a gyerekekhez az irodalmat, hogy élményszerübbé tegyük találkozásaikat az értékes irodalmi alkotásokkal. - Nemes szándék, s lapunk örömmel vállalja, hogy szószólója legyen. Szába Méltó helyre került Pátzay Pál szobrászművész (1896 - 1978) fából készült, monumentális Szent István szobra, az idei év tavaszától az esztergomi Szent István Gimnázium dísztermében látható. Az intézmény névadójának szobra jelentősen növeli a díszterem ünnepélyességét, erőt, jövőnkbe vetett hitet sugároz, amelyre az ünnepi alkalmakon összegyűlt szülőknek, diákoknak, tanároknak egyaránt nagy szüksége van. Államalapító királyunk kemény arcvonásai híven tükrözik azt az embertpróbáló nemzeti sorsot, amelyet a történelem itt Európa közepén népünkre kirótt. A közelmúltban élénk vita folyt egy Várhegyen álló, megrongálódott, a magyar honfoglalással összefüggésbe hozott szobor mibenlétét, művészi értéket illetően. Annyi bizonyos, hogy ezt a szobrot jóérzéssel lehet nézni, mert azt sugallja, hogy a végleges helyünket a világban kijelölő őseik a Kárpátok hágóin nem „gördeszkán" besurranó arcnélküli pusztai vándorok, hanem az elszánt, új hazájukban Európától új kultúrát elfogadni, de a sajátjával azt gazdagítani is tudó kemény harcosok voltak. Pátzay Pál hányatott sorsú szobra 1938-ban azEucharisztik us Kongreszszus évében, István királyunk halálának 900. évfordulóján a párizsi világkiállításon vett részt Onnan hazakerülve furcsa módon nem talált végleges, méltó hajlékot sem egyházi, sem állami épületben. Olykor ideiglenesen felállítva, de többnyire tárolóhelyiségekben, pincékben, raktárokban, a szó szoros értelmében elfekvőben hányódott. E hosszú száműzetés után, restaurálva került először a Városháza nagytermébe, majd jelenlegi helyére. Az esztergomi Kis-Duna-partján működő gimnázium - amelynek gyökerei a magyar államalapításig vezethetők vissza - két nagymúltú intézet jogutódja, ezek közül az egyik - a volt bencés gimnázium - 1921-ben vette fel István királyunk nevét. Ezt az utóbbi intézmény is megtartotta és jelenleg is viseli. Természetesen a pártállam évtizedeiben a Szent jelzőt elhagyni kényszerült de a rendszerváltozás előtt, már 1988-ban az országban elsők között kezdeményezte a Szent István visszaállítását. Névadónkra, a magyar államiságunk ezer évére, iskolánk múltjára emlékezve, a jelenünket bemutatva kíván a gimnázium 2000-ben - több más Szent István nevét viselő tanintézet társaságában - ünnepségsorozatot tartani, amelyet Pátzay Pál műalkotásának jelenléte reményeink szerint gazdagítani fog. Bányai Mátyás Fotó: Olajos István