Esztergom és Vidéke, 1999

1999-09-09 / 36. szám

Esztergom és.Vidéke_ 1999* szeptember $. Ahogyan én látom Szobrintsunk egyet! A legenda közismert - azok kedvéért idézem csak fel, akik nem ismernék. Állnak a firenzei nagyurak, magisztrátusok, pénzeszsákok, kereskedők a szobrász hatalmas műhelyében, s nézik az elkészült megrendelést: Michelangelo Dávidját. Mindenki szólni akar - a leghangosabb az egyik tudatlan, műveletlen, iskolázatlan szenátor: „Nagy az orra!" A többiek döbbenten nézik, van, aki persze rögtön tamáskodik, beáll a sorba - erre a mester gyorsan létrát kerít, a szoborhoz támasztja. Felkap egy vésőt és egy kalapácsot, felmászik a három méter magas alkotás fejéhez - és ütemesen kopácsolni kezd. Hull a finom kőpor vésője alól. „Na, most jó! Most már elég! Jó! Úgy átvesszük!" kiáltja ugyanaz a vadbarom. A többiek is bólogatnak. Michelangelo Buonarotti elégedetten, somolyogva mászik le a létráról. Hozzá sem ért a véső a kőhöz. Mikor a szerszámokat felkapta, egy kis márványport is markolt hozzájuk, volt ott elegendő. Ütötte a véső fejét, s szépen csurgatta le a finom port az alant állók fejére. Csak úgy prüszköltek. És Dávid orra megmenekült. Sajnos, Vigh Tamás nincsen abban a helyzetben, hogy Városalapítójával ekkora kunsztokat csináljon. Pedig a „hozzáértők", hogy finom legyek, most is szépen sorban állnak. Egyszerűen felfoghatatlan, ami ekörül a szobor körül történt. Ma már persze születnek a mosakodó magyarázatok és kimagyarázkodások, sorban, mert mintha ráébredtek volna eltávolításának kezdeményezői, mekkora bakot lőttek. Nem is minősítem remélem, előbb-utóbb Esztergom minősít. Ugyanis lassan már csak a királyváros polgárságának józan ítélőképességében bízhatunk... Csak a letörött kőlap sorsára utalok. Felhasználták a finnek ajándékszobra alá. Ennél pitiánerebb tempót még nem tapasztalhattunk. Ez olyan, mintha valaki összetörné kocsija bal oldalát, s a szervizben egy hét múlva nemhogy nincsen kész, megegyezés ellenére, de nem találja a két jobboldali ajtót sem. „Hol van?! Nem volt semmi bajuk!!!" - üvölti. „Uram! Kellett egy másik kocsihoz!" - mondja a karosszériás. Csakhogy: autólakatosok között ilyen ócska ember nincs. Ott: nincs. „Szobrintsunk egyet!" - mondotta annak idején egri főiskolás szobatársam, Jószai Zsolt leendő szobrászművész, ha rájött az ihlet. És mi hoztuk a gipszet, az agyagot, hívtuk a lányokat modellt állni. Az esztergomi „Szobrintsunk egyet!" nagyon másképpen néz ki. Másmilyen, de nagyon ismerős. Kétségbeejtő. Rafael Balázs Munkák és (születés)napok Esztergomtól Hévízig - Morvay Lászlóval 1998. szeptember 4. - A festő-, grafikus- és tűzzománcművész születésnapi dátummal adta be az esztergomi Városházán azt a pályaművét, amelyet a Bazilika Duna felőli kapuzata elé tervezett. (A helyi millenniumi emlékmű megalkotását célzó, a nyár kellős közepén - igencsak sietősen - kiírt országos pályázatra, amelynek látványos eredményét a választások előestéjére remélték felmutathatónak...) Morvay nem plasztikával pályázott, hanem egy „köztérre" kitett hatalmas tűzzománc táblaképpel. Témájául a koronázási jelvények közül a leghitelesebben Szent István korabeli palástról, a minden bizonnyal első királyunkat ábrázoló részletet választotta. A 12 x 10 méteres felnagyítás és az általa kikísérletezett zománc-sgrafitto technika megkívánta ,.átírásban" képzelte el a várhegyi lankára „ráteríteni". Ország-vüág szeme előtt, de a legteljesebb látvány lehetőségét a „felülnézetre" bízva f így jelölte volna meg az ezeréves koronázási esemény színhelyét. Miután az összesen nyolc beérkezett mű terveit a Városházán kiállították, hogy a „köz" is megnyilatkozhasson, a szakmai zsűri október 12-én eredménytelennek ítélte a páláyzatot. Javaslatuk, ületve a közönségszavazatok alapján a város két pályázónak alkotói díjat adott: egyikük Morvay László volt {EVID, 1998. okt. 15., 22.) Az idei születésnapra mégis megszületett a mű: a palástról,idézett" király-ábrázolás (néhány, a lényeget nem érintő módosítással, 6x4 méteres nagyságban) felragyogott a zománc tüzes színeiben. A jó hírt, hogy van hová elkészülnie, alkotójától már júliusban hallottam; a múlt pénteken, szeptember 3án az MTV1 is beszámolt róla. (De hányan nézik Esztergomban a körzeti híradókat!...) A zománcképet Hévíz fogadta „örökbe": a balatoni város mai, egésznapos ünnepe ennek leleplezésével kezdődik. A hat kilences jegyében, tehát 1999. 9. hó 9-én, reggel 9 órakor. A városháza - amelynek odalhomlokzatát díszíti millennniumi emlékműként szintén teljesen új: 11.30 órakor Stumpf István, a Miniszterelnöki Hivatal vezetője fogja felavatni. (Riportfotónk a kép felemelésének első pillanatait mutatja, jobbszélen a művésszel.) Morvay Lászlótól már nem egyszer hallottam, hogy „addig nem akarok meghalni, amíg Esztergomban nincs köztéri müvem"... Sok, teljes alkotói erőben megélt születésnapot kívánunk ennek megvalósulásához is. (Remélve, hogy jóval kevesebb is elég lesz, mint amennyi még vár rá...) Addig szülővárosának lakói rátalálhatnak alkotásaira például Nagyvárad, Harkány, Pusztaszer és - mától - Hévíz közterein. N.T. Figyelem az embereket Megszülettek, ugye, itt a város közepén is a közlekedési lámpák. Nem könnyű megszokni sem autósnak, sem gyalogosnak. Kétségtelen azonban, hogy az autós fegyelmezettebb, legalábbis ebben az esetben. Nagyobb hajlandóságot mutat arra, hogy kivárja a sárga, illetve zöld jelzést, mint a gyalogos. Múltkorjában például sokadmagammal türelmesen várakoztam (gyalogosként), hogy átkelhessek a Belvárosi Kávéház oldalára, mikor két fiatal lány minden további nélkül átsétált a piros jelzésen. Elképesztő nyugalommal, lassan, kényelmesen. Szerencséjükre épp nem jött autó egyik irányból sem. Más alkalommal egy fiatalember lépett le a járdáról a piros jelzésbe; őt kishíján elgázolta egy szabályosan közlekedő autó. Mindennapos látvány az is, hogy a zebrától néhány méterre sasszéznak át a autófolyamon a gyalogosok. Mintha bizony a Kánaán várná őket a túloldalon, ahova minél előbb érdemes eljutni. Eltűnődtem a jelenségen. Ilyen borzasztó türelmetlenek vagyunk? Ilyen fegyelmezetlenek? Vagy netán a tiltás (piros lámpa) elve ösztönöz a szabályszegésre? Azelőtt is voltak zebrán kívül kalózkodók, de nem ilyen mennyiségben. Ilyen sürgős lenne? Hogy testi épségünket (vagy pénztárcánk tartalmát) is kockáztatva, juszt is, csak azért is néhány másodperccel előbb tegyük lábunkat a másik oldal járdájára, mint a szabályosan várakozók? Miért? Nos, ezek nem főbenjáró bűnök, tudjuk valamennyien. De óhatatlanul megfordul a fejemben, hogyha valaki ilyen könnyen belegyalogol egy piros lámpába, mi tartja vissza egyéb szabálytalanságok elkövetésétől. Hol az a határ, mi az a határ, ahol és amikor feltétel nélkül elfogadunk és betartunk egy szabályt, rendeletet, törvényt? Még akkor is, ha nem értünk egyet vele, még akkor is, ha rossz! Nem akarok bolhából elefántot csinálni, csak arról van szó, hogy a gyalogátkelőnél a zöld jelzésre várva meglódultak a gondolataim. Mivelhogy volt időm gondolkodni. A közlekedési lámpa ugyanis kissé elfogult, mégpedig az autósok javára. Ugyanis az a helyzet, hogy kétszer indul meg az autóforgalom a Bástya felőli sávon, mire a szép számú gyalogossereg átkelhet a túloldalra. Magyarán: kimarad egy gyalogosoknak járó zöldjelzés. És mikor végre felvillan a várva-várt szabadot jelző fény, gyorsan fel kell hagyjak a tűnődéssel. Szedni kell a lábam. Az úttest széles, az átkelésre engedett idő rövid. Normális tempóban úgy az út közepére érek, mikor figyelmeztetőleg villogni kezd a zöld. Aki idős, nehezen jár, vagy netán két-három gyereket vonszol magával, bizony bajban van. Mintha hátrányt jelentene, hogy az ember gyalogosan közlekedik. Mintha nem lennénk egyenrangúak. Annyiféle megkülönböztetés dívik köztünk, sokukat nehéz is kiirtani a köztudatból. Ezen a megkülönböztetésen viszont könnyen lehetne segíteni. Csak a közlekedési lámpákat kéne helyesen beállítani, ahogy azt e hasábokon már más is javasolt. Úgy tűnik, ez már nem is olyan egyszerű... Várady Eszter Idősek Eve Az öregségtől mindenki fél. Én is féltem, míg el nem értem. De ma már nem félek. És más se féljen. Nincs mitől. Pláne, ha a nyugdíja áüagon aluli. Ma már nem vitatkozik egyik nő sem a másikkal azon, hogy melyikük kozmetikája drágább, mert egyiknek sem jut rá. Aztán, mivel púder és rúzs nélkül ugye nem lehet sehova sem menni, nem kell új ruha sem. Piacra meg jó az 50 éves, jobb sorsra szánt kosztüm is. Pláne, ha magunk húzzuk a kis kézi kosarat Ötezer forintos cipő sem kell, mert hátha már holnap feldobjuk a talpunkat és akkor mi lesz a kis cipellővel, ami nem kell senkinek, mert ócska Az idősek alakja nem attól vékonyodik, hogy nincs mindig kaviár. Eddig sem volt. Nem jutott rá. Sosem ettük, nem hiányzik. Nincs többé fogyókúra sem, mert az ablakon át nézett habos sütemény nem hizlal. Csibeláb-pörkölt se, pláne, ha előtte már leves is volt belőle. Apropó: liba és kacsa van még? Netán még máj is? Ha van, írják rá, hogy melyik mi, mert mi már a nyugdíjas idő óta meg sem ismerjük. Hallgatom a TV-ben, hogy az ületékesek tudni szeretnék: hány nyugdíjas utazik vonaton és buszon? Merthogy - szerintük - ráfizetésessé teszik a szolgáltató cégeket, ergo: fizessen a jegyért minden nyugdíjas utas! Fölösleges. Van két kitűnő tippem: minden utazó nyugdíjas húzzon egy strigulát krétával felszálláskor a vonat vagy a busz ajtajára. A másik: szedjék le minden ilyen jármű még meglévő legalsó lépcsőjét, mert akkor már többé egyetlenegy sem fog utazni. Sehová. A strigulákat aztán adják össze, ha nem egyezik, váltsák le az illetékeseket, válasszanak másikat, hadd találjon ki más is valamilyen meglepetést az időseknek. Még van rá idő évvégéig. Szóval, nem kell félni az öregségtől! A nyugdíjunkat el- és beosztja a gáz-, a villany-, a lakbérbeszedő, úgy, hogy gondunk nincs rá. A maradékra sem, mert az sincs. És nem kell félni, azért sem, mert még akadnak, akik gondolnak ránk, öregekre, nyugdíjasokra, hiszen Idősek Éve van, érezzük, hogy gondolnak ránk. És vajon kinek, rrnvel jutunk még eszébe az Idősek Évében: 1999. december 31-ig? Trexlerné Z. Gizi