Esztergom és Vidéke, 1999
1999-06-17 / 24. szám
Miklós atya a Szeminárium rektora lesz A hír: Dr. Paskai László bíboros érsek 1999. július 1-jei hatállyal dr. Beer Miklós belvárosi plébánost a Szeminárium rektorává nevezte ki. E hír kapcsán lapunk a következő nyílt levelet kapta, amelyet változatlan formában közlünk azzal a megjegyzéssel: úgy tudjuk, Miklós atya rektori munkája mellett továbbra is a Belváros plébánosa marad. Dr. Paskai László bíboros érsek úrnak • Mélyen tisztelt Bíboros Érsek Úr! Ma már szinte közhelyszámba megy az a tétel, hogy egy nemzetet lelkében, erkölcseiben, szemléletében megújítani az ifjú nemzedéken keresztül lehet, s minél fiatalabb a korosztály, annál gyümölcsözőbb lehet a beléjük elvetett mag. Ezért olyan fontos és felelős a pedagógusok munkája, hiszen ők tartják kezükben a jövőt. De ebben az értékválságos, elvadult világban a pedagógus is sokszor zavart, fáradt és életunt. így hát nem felelőtlen-e az az iskolaigazgató, aki lelkes, munkáját céltudatosan, fáradhatatlanul, szakmailag és világnézetileg egyaránt tökéletes megalapozottsággal végző beosztottjától fosztja meg erősen rászoruló diákjait? Sokszor eltűnődtem azon, vajon ez is afféle átok lehet nemzetünkön, ami minket az előrejutásban, érvényesülésben gátol, hogy milyen nehezen találunk megfelelő embereket a megfelelő helyekre. S ha akad valaki, aki remekül, szívvel-lélekkel végzi a rábízott munkát, vajon miért kerül gyorsan más területre? Ezek a gondolatok dr. Beer Miklós rektori kinevezése kapcsán jutottak az eszembe. Őszintén szólva felmerültek bennem - persze csak az egykori negatív beidegződések kísérteteként! - a régi, nehéz idők enüékei is, amikor, ha valaki feltűnően népszerű lett, feltűnő gyorsasággal tűnt le vagy fel valamely kevéssé látványos posztra. Szerencsére ezek a dolgok már valóban csak rossz emlékek. Tudom, sok az aratnivaló, s kevés a munkás. Beer Miklós atya kiemelése az őt ismerő, megbecsülő, szerető közösségből nyilván megfontolt, komoly és felelős döntése Érsek Úrnak. Igen, sajnos kevés a pap, s az igazán jó pap még ennél is kevesebb. Beer Miklós atya rektorként is bizonyára kitűnően megállja majd a helyét. Igaz, akkor már nem fogja tudni végezni áldozatos munkáját éjjel-nappal az emberekért, a pici gyerekekért, fiatalokért, középkorúakért és öregekért, a szegényekért, betegekért, bajbajutottakért. Igaz, akkor már nem hintheti közénk egyszerű, cifrázatlan szavait a szeretetről, egymás megbecsüléséről, emberi felelősségünkről, Isten, önmagunk és a másik iránti kötelességünkről. Ahitről, abicikliútról, apró csodákról, a szép napfelkeltéről. Szerencsére elindított egy folyamatot, melynek során kissé föl- és összerázódott néhány száz hívő; egy folyamatot, amelyre olyan nagy szükség lenne város-, megye- és országszerte is, mert örök értékeket ébresztett fel, figyelmet és törődést Isten és egymás iránt. Ahogy Miklós atya mondta: „Királyi papság, szent nemzet vagyunk - mit számít, hogy Beer Miklós, vagy nem Beer Miklós!..." Őszintén szólva számít. De igyekszünk azon lenni, hogy ne számítson. Érsek úrnak pedig teljes szívünkkel szeretnénk megköszönni ezt a másfél évet, ameddig megajándékozott minket Beer Miklós atya személyiségével. Végtelenül hálásak vagyunk érte! Ennél hálásabbak már csak akkor lehetnénk, ha közöttünk hagyná őt. Mély tisztelettel Kovácsné Várady Eszter „Nézzen a szülő is tükörbe!" Éveken át csupán a rádióból és írásaiból ismertük Tóth Sándor tanárt, József Attila-díjas költőt, hiszen csak négy éve került a Vitéz János Római Katolikus Tanítóképző Főiskolára. Ma a magyar nyelvi tanszék vezetője. Hivatását végsőkig szerető ember, ezért vállalta, hogy általános iskolában is oktat. A Mindszenty katolikus iskola óraadója, a híressé vált esztergomi zenés esték szervezője és rendezője. A tanítási év végének közeledtével kértük gondolatainak elmondására. - A tanév vége felé ismételten fölmerülnek azok a kérdések, melyek kilenc esztendővel ezelőtt - amikor ama bizonyos váltásról (változásról?) beszéltünk - már felvetődtek. Az egyház a maga jogát-kötelességét kérte vissza: az elodázott nevelési fórumot, amely latrok kezébe került, hogy dicsekedhessenek: hány iskolával bővült a szocialista társadalom. Valóban volt miből: az államosított épületekből, amelyeknek az egyházak kezében szellemiségük volt. Jött tehát a nagy alkalom, de... Persze ismerjük a gondokat, a sokféle irányba kell tájékozódni-„programot", de ez azt jelenti-e, hogy óvatosságból le kell mondanunk a nevelésről, melyet kereszténynek nevezünk? Az óvatosság, a „sohasem lehet tudni" kunktátorság mérge a nevelésnek, oktatásnak, nem törődhetünk bele a semleges nevelés meghirdetett ideológiájába, amely nagyon jól tudjuk, kiknek a malmára hajtja a vizet. A türelem egészen más fogalom, mint az önmagunk megalkuvó feladása. Az örök törvény nem tűr halasztást - gyermekeinkért mi vagyunk felelősek. - Milyen az egyházi iskolák szelleme, mennyivel nyújtanak többet? - Nem tudom elfogadni, hogy egy keresztény iskola nem ad többet, mint más iskola. Ha már következetesen alkalmazza-szolgálja az evangéliumi szeretet-parancsot, jobban odafigyel napi problémákra, ez azt jelenti, hogy a legnagyobb követelményt követi. Csak ezért mondom mindezt, mivel fintorogva-kelletlenkedve hallottam cinikus megjegyzéseket keresztény iskolákban munkálkodó kollégákra, kolléganőkre. Tudtam, miért a megjegyzés, így aztán előálltam azzal, ami ma a hazai oktatást jellemzi: lelketlenség, anyagbevasalás (teljesítményközpontúság), amikor két-három szívbéli mondat kellene, elbeszélgetés a gyerekkel. Védem az elkötelezetten nevelőket (sokszor a legnagyobb gondok közepette), mert igenis tudják, hol vannak, miért vannak ott, mit szeremének. Ne folyton a tanító, tanár„kapjon", időnként nézzen a szülő is a tükörbe, hiszen a nevelésből neki is ki kellene vennie a részét, törődnie a gyerekkel. (Persze a legegyszerűbb, amikor a TV előtt parkíroztatja, hogy legyen csöndben. A gyereknek vannak kérdései! Lehetnének!) - Miben látja a pótolnivalót? - Hiányoznak a szerzetesnők, szerzetesek iskoláinkból (kevés a hivatás), akik egész életüket az iskolának szentelnék. Most ezzel a hiátussal küszködve sajnálhatjuk, hogy oda a régi nívó, pótolni bizony lehetetlen. Ezt is tudomásul kell vennünk, s így próbálni átvinni a változásokat és fel nem adni. Csak segíteni lehet, nem cinikusan bírálni, ami pedig a jogos észrevétel, kérés, mindenképpen napirenden kell tartani - nevelőnek, szülőnek. Sokszor a „betartás" szelleme uralkodik el, s akkor is rosszat mond, amikor elismerés illeme meg egy közösséget. Temérdek a féltékenység (sajnos a tudatlanság is), iskoláink karaktere nem körvonalazódott, amelyért nem csupán a nevelők marasztalhatok el. A keresztény középosztály hiányzik, a pályán indulók kezében a döntési lehetőség, ők még mindent visszahozhatnak. Bízunk, így lesz. - Köszönjük a beszélgetést! (Pálos) Arckép: Pálmai Árpád ferences diák A 17 éves gimnazistával a közelmúltban többször is találkozhattunk a megyei és^ az országos népdalversenyen, az „Édes Anyanyelvünk" tanulmányi versenyen, amelyeken minden alkalommal sikerrel szerepelt. Gyakori közreműködője az egyházi szertartásoknak is. A sokoldalú, tehetséges fiatalt kérdeztük indíttatásáról, tanulmányairól, terveiről. - A ,szomszédban", Dömösön lakom. Édesapám és édesanyám is pedagógusok. Négy húgom van, még mindannyian általános iskolások. Ők is idejárnak, Esztergomba. Tanulmányaimat Visegrádon kezdtem, édesapám is ott tanított. Három év elteltével megfordult az utazás iránya: az akkor induló Mindszenty iskolába írattak szüleim. A felső tagozat utolsó két osztályát már mint petőfis diák végeztem el. Ekkor fölvetődött a sokak számára ismert kérdés: hogyan tovább? Hála Istennek sok lehetőség állt előttem, több középiskola közül választhattam. Otthon vallásos nevelést kaptam, szerettük volna ezt is szem előtt tartani az iskolaválasztásnál. így kerültem a Ferences Gimnáziumba, ahol most harmadikos vagyok. Döntésünk helyessége azóta sem kérdőjeleződött meg, a lényegi dolgokat ilyennek képzeltük el. Ez az iskola nemcsak a gimnáziumi tananyagot adja át, hanem ennél még talán fontosabbakat is: meghatározó az itt kapott lelki útmutatás, az itteni szellem pedig nagymértékben hozzájárul a diákok emberré válásához. Rendszeresen látok el kántori szolgálatot a ferencesek templomában, nemcsak a szentmiséken, hanem más szertartásokon is. Az érettségi után a tanári pályát választom, ezt a hivatást érzem magaménak. Ha minden jól megy, nyáron meglesz a kántori oklevelem, később a tanítás mellett az orgonálással, az egyházzenével is szeretnék foglalkozni. P.I.