Esztergom és Vidéke, 1999

1999-05-20 / 20. szám

6 Esztergom és Vidéke Az idős korában már szintúgy „gött­lich" Goethe velencei tartózkodásait felidézőn a festőket nevezte így. A leg­melegebben az első látogatására (1786 szeptember) emlékezett: „... a költő semmi!" — állította a folytatásban, de gyanítható: véleménye elhamarkodott és időleges. A sarkított ítélet udvarias túlzásnak tekinthető. ,A kép - ünnep" ­hirdette Delacroix, és a fiatal Goethe számára efféle élményt jelenthettek „az újplatonista és újpogány" szellemben alkotó észak-itáliai festők művei: a pil­lanat katarzisát. Az Auíklárung korai fuvallata a teátrumok játékaiban, a lagú­nák tükröződéseiben - az emlékek to­rokszorító igézete. Meglepő, hogy az egykori „velencei istenek" illő bemutatására mégsem a nyomdászatával is kitűnő városuk, ha­nem az ősi vetélytárs, Milánó vállalko­zott. Az itteni Rizzoli Editoré A művé­szet klasszikusai sorozatával, a festészet számára jó pár nyelven meghódítva a tudományt és a közvéleményt Európá­ban és sokfelé, közöttük magyarul is. Nálunk Giotto életművének felmuta­tásával nyílt, történetileg Matisse 1904­1928 közötti munkássága összefoglaló­jáig tart eddig a Corvina Kiadó által csupán a szöveggel honosított kanoni­záció. A példák zömmel itáliai mesterek (Botticelli, Leonardo, Michelangelo, Raffaello és mások), mellettük franciák (Manet, Monet, Renoir, Cézanne), a né­metalföldiek (Van Eyck, Bosch, Brue­gel, Rembrandt), két német (Dürer, Hol­bein), egy spanyol (Goya) - találó és meggyőző válogatás. Az első album a ,/él-Matisse" lett (1983), a legutóbbi a Giorgone eléggé kifürkészhetetlen másfél évtizedét be­mutató (1998). 15 esztendő alatt 20 kö­tet - összegzésre lehetőséget ez ad. Az ERŐS JÓZSEF (1908-1985) A Szentgyörgymezői Kertbarát Kör Régi mesterségek, néprajzi tárgyak és emlékek című kiállításán, amelyet idén, március 15. alkalmából az Olvasókör­ben rendeztek, egy asztal közepén - né­hány fából faragott tárggyal, elismerő oklevéllel körülvéve - állt egy mellszo­bor. Betonból készült ön-portré, amely­ben a szentgyörgymezőiek közül sokan felismeték Józsi bácsit, anélkül, hogy el kellett volna olvasniuk a kiállítási név­táblát. Erős József 1908-ban földműves szü­lők gyermekeként született. Öt testvére közül az egyik bicegett, ezért az egész családot „bicegős" ragadványnévvel emlegették, hogy megkülönböztessék Szentgyörgymező igen sok, szintén Erős vezetéknevű famíliájától. Az elemi iskola hat osztályának elvégzése után édesapja az építőipari iskolába iratta be ácstanulónak és elszegődtette inasnak Láng Károly ácsmesterhez. Segédleve­lének megszerzése után mesterénél dol­gozott, majd Szente ácsmesterhez ke­rült, aki a Dorogi Bányánál a fenntartó üzemet vezette. 1930-ban vonult be tényleges katonai szolgálatra. Ennek letöltése után lesze­relt, de a területvisszacsatolások alkal­mával tartalékosként is többször behív­ták. Akkor már családos ember volt, felesége szintén szentgyörgymezői földművesek lánya: Kaszner Anna, aki­vel 1935. november 17-én tartották es­küvőjüket. Két gyermekük született: Árpád, aki később bányagépipari tech­nikusként dolgozott - és Ágota, asz­szonynevén Lugosi Lászlóné, aki mér­utóbbi album sereg-számlájából az ed­dig megjelentek közül ugyan Cézanne (1994) és Dürer (1995) gyűjteményéről megfeledkezett a kiadó a kötet hátolda­lán. Pedig a surnmázat velük kerek, ,/iz értelembe volt mártva az ő ecsetjük is" (Winckelmann), művészetüknek páho­lya van „ŰZ élő test üdesége és más természeti szépségek" ábrázolói között. A jól gondozott reprodukciókkal és a hagyományosan kiforrott szerkesztés példájával bizonyára ez a sorozat a leg­ismertebb a milánói kiadó hasonlóiból. Főként olasz művészettörténészek írják a kurta bevezetőket, ismertségével né­hány név (Marcello Venturi, Dino Buz­zatí) kitűnik a sok közül. A nálunk meg­jelentek „felvezetői" közt egyetlen fran­cia (André Chastel Leonardóról és Ca­ravaggióról) és két magyar: Tolnay Ká­roly Michelangelo, Végh János Van Eyck munkásságát értékeli. A bevezető és a színes táblák között az alkotó „befogadását" időrendben kö­vető irodalmi válogatás olvasható leve­lekből és más tudósításokból, majd a későbbi értékelésekből dokumentálva a kortársak s az utókor ítéletét. írók és gyűjtők, műelemzők véleménye olvas­ható itt: a sort Dante és Petrarca nyitja, később Vasari, Aretino, Ariosto és má­sok folytatják a közvetlen kortársak kö­zött. Utóbb a végnélküli sorból Goethe, Balzac, Stendhal, Baudelaire, Proust, Apollinaire, Huizinga, Thomas Marin neve tűnik elő, a tudomány kitűnőségei mellett ők jelzik az spektrum alapszíne­it. Elvétve közben császárok (/. Miksa), királyok (II. Fülöp) és politikusok (pl. Clemenceau), történészek és filozófu­sok, de leginkább mégis a „kartársak" rajongása emeli magasra a bemutatottak érdemét. Ha erre lehetőség adatott, úgy jellemző válogatásokat olvashatunk az alkotók levelezéséből, tanulmányaiból vagy naplóiból és könyveiből (pl. Dürer, Goya, Renoir, Cézanne, Matisse), meg­ismerhetjük a közvetlen követők névso­rát (pl. Giorgone). A remek táblák után majd kitűnő adattár következik: az alapvető szakiro­dalom sorolása, kronologikus pályakép, végül az alkotás rendjébe állított művek gazdag leírásai, a hitelesség igazolása és a lelőhelyek jegyzéke - ezek teszik tel­jessé az albumokat, alapművé a tudo­mányos érdeklődés számára is. Olykor egy-egy vitatott genezis története, akár az eredetiség igazolása gyakran a té­mák értelmezése, a szereplők azonosítá­sa lehet minden további kutatás funda­mentuma. Avatott műhely formálja ér­tékmérővé a reprezentációt, egy-egy al­bum nemcsak remek képválogatás, de megkerülhetetlen kézikönyv minden to­vábbi búvárlat előtt. Ez a „súlyozott ér­dem" tartja az érdeklődést régóta és sok­helyütt elevenen. A kifogástalan nyom­dai teljesítmény kihívás más műhelyek számára sokfelé, öröm, hogy a honunk­béliek maradéktalanul állják a megmé­rettetést. Magyar tudósok munkáinak említésében az irodalomjegyzékek sem szűkölködnek, bár inkább az ismertebb nyelveken olvashatók kerülnek a nem­zetközi szaktudomány horizontja elé. A remélt folytatásban érdemes lenne meg­fontolni egy-egy „hazai adattárat" egy­begyűjtő betétlapot. Lenne mit pótol­nunk az eddig kiadottak körül. A nagyszerű Giorgone üstökös-lété­ről és talányos művészetéről megjelent összefoglalás .iktatásával" üdvözöl­nénk a páros jubileumot, örömmel em­lékezve a korábbi albumokra is. „... a kétségtelenül tőle származó néhány fest­ménye is elegendő, hogy korának em­berlátását és az emberiség elképzelt aranykoráról alkotott magasztos felfo­gását elénk vetítse olyan költői módon, mely még az olasz reneszánszban is szinte párját ritkítja..." - írja a festőről Farkas Zoltán vagy fél évszázada. Ha­sonló vélemények sokaságát idézhet­nénk az album lapjairól és sokfelől. Vagy éppen a magyar művészettörténé­szek (Wilde János, Gombosi György, Éber László, Pigler Andor, Vayer Lajos, Garas Klára, Mravik László és mások), festők és írók munkáiból és vallomása­iból. Említhetnénk a reformkor festőza­rándokait, akiket a néhány Giorgone­kép naplóírásra és ösztönző másolatok készítésére ihletett. Vagy éppen Gulácsy Lajos és Juhász Gyula rajongását, az árnyékból Gozsdu Elek drámai himnu­szát, hiszen A félisten című „reneszánsz színjáték" főhőse Giorgone volt. Ko­rántsem Verrocchio vagy akár „Giotto szerelme", mint ez a legismertebb kézi­könyveinkben olvasható. A temesvári királyi ügyész hérosza lángolva hirdeti a művészet és szerelem örökhagyó ér­telmét festő társai, egykori közönsége (Nemzeti Színház — 1908) és kései ol­vasói előtt. A festő megejtő káprázatú példa az Anna-levelek árkusain. A sors­tól és művétől ihletett rajongók Giorgo­ne „természetlátása" teljességéből nyer­ték az ihletüket, ebből az egységből me­rítenek. Bodri Ferenc rát Kör egyik alapítója volt Kottra De­zsővel, Erős Sándorral, Kis-Szölgyémy Józseffel, Molnár Istvánnal együtt. Á kör tevékeny tagjaként az évente au­gusztus 20-án rendezett terménykiállí­tásra rendszeresen vitte szebbnél-szebb gyümölcseit, zöldségeit. Csodájára jár­tak fólia alatt termesztett uborkáinak, a vízzel elárasztott sátor párás levegőjé­ben 50-60 cm-es uborkák lógtak a fel­függesztő zsinórokon, A szülői örökségként kapott kusztusi, barátkúti és tagi szőlőt, szántót a tsz­szervezéskor beadta a közösbe, de ő nem lépett be. Egy percig sem tudott tétlenül ülni. Még vasárnap délután, rádióhallgatás közben is kezében volt fafaragó bicská­ja. Egy-egy alkalmas fadarabnak adott új életet, szebbnél-szebb szobrocskák, tálcák s egyéb tárgyak formájában. Igazi népművészeti szinten faragott, több munkáját féltve őrzi családja 1985 áprilisában kezdett fejfájásra panaszkodni. Mivel a fájdalomcsillapí­tók nem használtak, kórházba került ki­vizsgálásra. Ennek eredményeként Bu­dapestre vitték, ahol agyműtétre készí­tették elő. Az operáció előtti éjszakán, sajnos meghalt. A boncolás során vált bizonyossá az a diagnózis, hogy a fog­ságban „szerencsésen" átvészelt malá­ria volt az agytumor oka „Józsi bácsi" nem volt magas beosz­tású városi tisztviselő, nem alapított gyárat, kanonok sem volt, de végezte becsülettel dolgát és megállta helyét mindenütt, ahová az élet állította. Szent­györgymező népe büszke lehet rá. Bélay Iván legképes könyvelő lett Ma már mind­ketten nyugdíjasok A családfőt 1944. november 19-én ismét behívták Komáromba egy műsza­ki alakulathoz. Visszavonulásuk során a Győr környéki harcokban esett fogság­ba. Felesége, Annus néni mondta el, hogy noha sok szentgyörgymezői isme­rősről kaptak a hozzátartozók értesítést, férjéről sokáig semmi hír nem érkezett. 1945 májusában aztán egy garamköves­di idős ember hozott egy cédulát, elme­sélve, hogy a vasúti sínek mellett találta. Rajta Erős József kézírásával az üzenet: él, fogságban van és viszik ki a Szovjet­unióba. Csak 1947. augusztus 21-én jött haza. Elmondta, hogy sokat szenvedett, maláriát kapott, de „szerencsére" élet­ben maradt Hazatérése után a KOMEP vállalat magasépítő részlegénél dolgozott, itt lett művezető, majd Budapesten elvé­gezve egy továbbképző tanfolyamot, már mint főművezető irányította a To­kodi Üveggyárban és a nyergesújfalui Viscosában folyó építési munkákat. 1968-ban nyugdíjba vonult, de nem teltek tétlenül napjai, mert az Építőipari Szövetkezetnél, a Komáromi Tervező Irodánál, a Városgazdálkodási Vállalat­nál műszaki tanácsadó volt A Keresz­tény Múzumban az átalakítási munká­kat vezette, és a befejezés alkalmával rendezett díszebéden magasrangú egy­házi méltóságokkal ült egy asztalnál. A Városi Sportcsarnok építésénél 1983­ban végzett eredményes irányító mun­kájáért az avatási ünnepségen az első sorban foglalhatott helyet Ezekre az eseményekre mindig büszkén emléke­zett vissza. Munkáját a vállalatnál oklevelekkel és - többször is - „Kiváló dolgozó" jelvénnyel ismerték el. 1976-ban a Ha­zafias Népfrontban korelnöki tisztséget töltött be. A Szentgyörgymezői Kertba­Aföld istenei"

Next

/
Thumbnails
Contents