Esztergom és Vidéke, 1999

1999-04-22 / 16. szám

EMLÉK-MŰ-HELY • 1849 • imm. (Folytatás az I. oldalról) ésszel: „Kapitány úr! Idejöjjön hozzám!", mit látva a svalizsérok, közülük négy kibontakozott a sorból, amit én, háttal lévén feléjök fordulva, nem láttam ugyan, de csak abból következtettem, hogy készül ellenem valami, mert a legénység kijővén az erdőből, felém kezdett tódulni, mi által figyelmessé téve, visszafordultam. Ekkor láttam, hogy a kivált lovasok újra elfoglalták helyeiket. Ezalatt kapitányom, a dobossal visszavonulót veretett. Úgy hiszem, a lovasságnak is hasonló utasítása és feladata volt, mint nekünk, hogy t.i. a netán tapasztalandó hadmozdulatokról jelentést tegyen, de ténylegességekbe ne bocsátkozzék. A mi helyzetünk kedvezőbb lévén az erdő védelme alatt, mi is visszahúzódtunk a legmagasabb pontra, és ott töltöttük az éjet, majd a reánk virradó húsvét napját is, mely nap megünneplésére méltó élelmezést kaptunk, és pedig kenyeret és hozzá zöld penésztől szőrös, büdös szalonnát, mit emberi gyomor be nem vehetett volna, ha a leleményes baka annak is módját nem találja, mi pedig akként történt, hogy tüzet raktak, hosszú fanyársakra szúrták a bevagdalt szalonnát, és a kiolvadt zsírt a földre helyezett kenyér darabokra csepegtették, ami által a szalonna szaga jóformán elveszvén, éhes gyomorral, jó étvággyal elköltöttük. Később, délután már akadt egy kantinos, aki különböző hideg hús- és pálinkaféléket árult, de kevés volt a fogyasztó, mert már több, mint öt nap óta nem kaptunk zsoldot, de különben is tovább kelle indulnunk, hogy a Vác felé haladó zászlóaljhoz csatlakozzunk. Midőn április 10-én Vác közelébe értünk, a sűrűn szitáló eső dacára a Zarini ezredtől itt maradt katonai zenekar a Rákóczi-indulóval fogadott bennünket, melynek lelkesítő hangja felvillanyozott, és megkezdődött a felvonulás a számunkra tervszerűleg kijelölt hadrendben. Akkor már úgy az ellenség, valamint a harmadik hadtest ágyúi megkezdették a feleselést. Az első hadtest feladata volt Verőce felől bekeríteni az ellenséget. Időt azonban nem engedtek rá, mert Damjanich hadtestének tüneményes hősiessége ezt reánk nézve lehetetlenné tette. Az ellenséget oly gyorsan késztették futásra, hogy nekünk a melegéből mi sem jutott. Dacára ennek, mégsem hallgathatom el azon semmiféle fontossággal nem bíró epizódot, mely a vívott utcai harc után bevonuló hadtestünk elszállásolása alkalmával velem történt. Vác városát közelebbről és tüzetesebben nem ismervén, tehát az utca nevét sem nevezhetem meg, csupán annyit mondhatok, hogy századom egy szakaszával a plébániaépületbe szállásoltattam be. Egy arra menő polgár, midőn a kapunál megállapodtunk, arra tett figyelmessé, hogy az a pap nagy schwarzgelb, mire elmosolyodva nyitám meg a kaput. Beléptemkor három lövés fog adott, azonban egyik sem talált, mire honvédeim ezen felindulva, utánam benyomultak és a kapuval szemben levő félszer felé törtettek, hol 12 fegyveres osztrák katonát találtunk. Ha jól emlékszem, a Schifkovics ezredből valók voltak, kik látván, hogy többen vagyunk, ijedten hányták el fegyvereiket és könyörögni kezdtek, mire én elkiáltottam magamat: „Fiúk, nem szabad őket bántani!" Egy pár puskatuson kívül nem is kaptak egyebet. Úgy hiszem, a nyomorultak a lezajlott utcai harc alkalmával vonták meg ott magukat. Én irónnal pár sorból álló jelentést tettem, és négy ember kíséretében úgy őket, valamint fegyvereiket az őrnagy szállására küldtem, mely esemény következtében a legénységet kellő óvatossággal a háziszolga által kinyitott szobába vezettem. Belépve, úgy tűnt fel nekem, mintha az ágy takarója megmozdult volna, odasiettem és a takarót lerántottam, s nagy meglepetésemre az ágyban egy közsvalizsér feküdt, kinek egyik lábán nem volt csizma, és aki ékes cseh nyelven életéért könyörgött. Eddig a háziakból, az ajtót megnyitó szolgán kívül senkit sem láttam, és meglepetve fordultam vissza, midőn egy kellemes női hang megcsendülését hallottam, ki könyörögve fordult hozzám, tudtomra adva, hogy ezt a lovas katonát sebesülten hozták a házba, és a háziak ily körülmények között nem utasíthatták vissza. Egyúttal vidor arccal üdvözölt bennünket fegyverünk győzelme következtében, bejelentve, hogy az öreg kanonok plébános bácsi azért nem fogadhat bennünket, mert már több nap óta betegen fekszik az ágyban. Én a szép barna leányra tekintve, annak kérő pillantásától megszelídítve, a legénységnek szigorúan meghagytam, hogy a sebesültet egy ujjal sem szabad bántani, s egyidejűleg felkértem, hogy a legénység szíves ellátásáról gondoskodjék; ő ez iránt teljes készséggel megnyugtatott, engemet pedig egy úrilag berendezett szobába vezetett be. Elfoglaltsága dacára gyakran megfordult nálam a lány, kinek körében igen jól éreztem magamat. Párszor megtekintettem a legénységet, kik úrias ellátásról s a kapott jó borról dicsekedtek, s a sebesültet nem csak hogy nem bántották, hanem be is csipették, ki erősen állította, hogy ha meggyógyul, ő is huszár lesz. En a ház lakóival teljesen kibékült állapotban váltam el. 1849. április 19. A nagysallói csata Miután nem naplószerű adatok feljegyzése a célom, ott kezdeném ismét előadásomat, hogy április 17én Endrődön pihenőt tartottunk, és csak másnap reggel kezdtük meg a felvonulást Nagysalló felé. Zászlóaljunk a Lupinszky-féle 12 fontos üteg fedezetére volt kirendelve, mely hadállásunk jobbszárnyát képezte. Midőn kiértünk az erdőszélre, ed,-: nem nagy távolságra tőlünk balra feküdt Nagysalló, honnét láthatóvá vált zászlóaljainknak Nagysalló felé nyomulása. Az osztrák tüzérség erős tüzeléssel fogadta a felvonuló zászlóaljakat, és a csatártűz mindkét részről hevesen vette kezdetét. Minket elfoglalt állásunkban két osztrák üteg szava fogadott, mire a mi tizenként fontos ütegünk is megkezdte működését. Szemben velünk három svalizsér divízió volt, míg velünk két osztály Császár-huszár jött. Amíg nálunk hevesen folyt az ágyúzás, azalatt láttuk, hogy Nagysallóval szemben a honvédek rohamba indultak. Azon időben a két divízió huszár attakba rohant, és mi a fedezetről néztük a csekély távolságban lefolyt lovas attakot, mi az osztrák lovasság visszavonulásával végződött. Azonban az ellenség lovassága ágyúi fedezete alatt ismét sorakozott. Nincs kellemetlenebb helyzet az ágyú fedezeténél, mert tétlenül kell nézni és átszenvedni sorai gyérülését anélkül, hogy fegyverét használhatná. A lovas attak után mely alatt az ágyúgolyók néha közénk vágtak - láttam, hogy a huszár lelőtt lova kantárát, nyergét magára szedve gyalog tért vissza, a sebesültek pedig erejökhez képest visszavánszorogtak. Lovasságunk ember és lóveszteségét főleg az okozá, hogy az osztrák ágyúk tűzzel kísérték őket. A közvetlen közelünkben lefolyt események elvonták figyelmünket attól, hogy mi történik a falu mellett. Ekkor vettük észre, hogy a Donmiquel zászlóalj a szőlők felül visszahúzódva, a hátunk mögött az erdő felé csatárláncot bocsát, s hogy állásunk hátulról is támadásnak van kitéve. Várady, ez idő szerint zászlóalj parancsnokunk tehát az első századot utasítá, hogy annak visszaverését eszközölje. Mi tehát megindultunk. Benkner Gyula kapitány Városi Tivadar hadnagyot félszázaddal csatárláncba küldte, míg mi, a másik félszázad, a fedezetet képeztük. Ezalatt az ellenség csatárainak lövései bennünket is értek, mire a kapitány megrettenve, visszavonulási szándékát azzal árulta el, hogy , Jobbraát"-ot vezényelt, minek folytán a legénység azon felszólítással fordult hozzám: „Ne hagyjuk itt a csatárláncban kintlevő •hm* félszázadot!" Jogos kívánságukat belátva, kiléptem a sorból, és a kapitánnyal ellentétben azt vezényeltem: , Arc!" Ekkor már a lövések bennünket is sűrűn értek, s azt visszonozva, parancs nélkül csatártüzet kezdtünk és Városi hadnagynak, azt üzentem, hogy csatlakozzék hozzánk és állásunkat visszaérkeztéig meg is tartottuk. Kapitányunk oly rettenetes zavarban volt, hogy az eseményeket szótlanul tűrte. Midőn visszatértünk a zászlóaljhoz, a parancsnokot ott is tanácstalan állapotban találtuk. A helyzet nem is volt kellemes, mert két tűz közé voltunk szorítva. Élőiről az ágyúk, hátulról az erdők felől az ellenség puskatüze ért. Ekkor érkezett hozzánk Guyon tábornok. Rossz, régi szabású krispin és vidrabőr meleg sapka volt a fején. Közönséges huszárlovon ült, pálca volt kezében. A huszárokat rögtön attakba küldte, a Lupinszky ütegének felét, azaz négy ágyút az erdőnek irányoztatott, és kartáccsal végigsöpörtette az erdőt, majd a félzászlóaljnak élére állt és az erdőbe rohamra küldte, de az ellenség a kartácsolás után velünk szuronycsatába nem bocsátkozott, hanem az erdőt kiürítette. A másik zászlóaljat hátunk és a félüteg fedezésére visszahagyva, tovább lovagolt, a folytonos lövöldözés közt a lassan visszavonuló Donmiquel zászlóaljat rohamba küldve. Ekként sikerült a hátunk mögé került ellenséget, helyes intézkedései folytán visszaverni és üldözni. Az osztrák lovasság és tüzérség látva a magyar hadsorok általános és heves előnyomulását, megkezdte a visszavonulást huszáraink üldözése közt, mi pedig a futó ellenséget a szőlők között folytonos lövésekkel űztük, kik közül számosan megadták magukat, fegyverüket és gránátos micijüket elhányva, vad futásban kerestek menekvést. Guyonnak volt köszönhető, hogy a jobbszárnya győzelmesen nyomulhatott előre, mert helyes intézkedései nélkül szétveretésnek lett volna két tűz között a zászlóalj kitéve. Huszárságunk is jól viselte magát, de Lupinszky ütegének magatartása valóban kitűnőnek volt nevezhető, pedig az ütegparancsnok látszólag 21-22 évesnél idősebb nem lehetett, és hősies magatartással tűnt ki mindig a derék lengyel fiú.