Esztergom és Vidéke, 1999

1999-04-22 / 16. szám

1999/11 • IDŐ-MÜÍHELY • 150 Történelmi emlékhelyeink -1848/49 A szabadságharc emlékkultusza Esztergomban négy helyszínhez kötődik. Közöttük van a város legrégebben (1861-ben) létesült történelmi emlékhelye: a szentgyörgymezői Honvédtemető - és a legújabb is, az Aradi vértanúk terén (1995/96). A másik kettőt a centenáriumi évfordulón, 1948-ban avatta ilyen hellyé a közösségi emlékezet: a Széchenyi teret emlékművel, a Fürdő Szállót emléktáblával jelölve meg. Az Aradi vértanúk emlékhelye természetesen csak szimbolikus; a másik három az 1848-49-ben történt események valóságos helyszíne. Egy van közöttük, amelyet maguk az események alakítottak ki: Szentgyörgymező Duna-parti földjeinek egy darabjából azért lett honvédtemető, mert az Isaszeg, Vác, Nagysalló, Kéménd melletti határrészek csatatérré váltak. Mindez 1849 áprilisában, a tavaszi hadjárat során történt: a keletkezés 150. évfordulója tehát az egyik ok, amiért ismét és éppen most írunk a legnagyobb hagyományú esztergomi emlékhelyről. A két Palkóvics Károly - apa és fia - már 1848 késő őszén elkezdték a„katonai ispita" megszervezését a kanonokok házában; de 1849. január 15-étől egykét hét kivételével folyamatosan osztrák csapatok állomásoztak a városban. A császári haderő március 16-án megkezdte Komárom ostromát. (A megyegyűlés ifjabb Palkovics Károly vezette forradalmi szárnya még február közepén ide tette át Esztergom vármegye székhelyét.) Aheves ágyúzás gyakran Esztergomban is hallható volt, egészen április 22-éig, amikor a honvédseregnek sikerült szétvernie az ostromzárat. Az április elején indult tavaszi hadjárat csatái egyre közeledtek Esztergomhoz: a győzelmek hírei a vesztesekkel együtt érkeztek a városba. Előbb az április 10-én Vácnál szétszórt osztrák hadosztály menekült idáig, majd báró Welden táborszernagy - a főparancsnokságról leváltott Windischgrátz utóda - itt összpontosította a császári haderőt, amely április 16. körül már mintegy 30 ezer katonát számlált. Április 18-án innen vonultak fel a Duna túlsó partján Wohlgemuth altábornagy vezérletével - Nagysallóig, hogy a Komárom felszabadítására igyekvő honvédsereget megállítsák. 19-ei döntő vereségük után az osztrák csapatok egy része (a 20-án Kéméndnél szétvert dandárral együtt) Párkányig hátrált, onnan pedig, a hajóhidat maga után felgyújtva, vissza az esztergomi táborhelyre. A „vert had" végiü április 24én kezdte meg a városból a visszavonulást, „sebesültjeinek hátrahagyásával" (ahogy ezt aBorovszky-féle vármegye-monográfiában olvashatjuk). Szent György napjáig tehát a császáriak használták a katonakórházat, ahová április 11. és 20. között érkezhettek az első nagyobb sebesültszállítmányok; az első halottakat 11. és 24. között fogadhatta be Szentgyörgymező földje. Túlnyomórészt nyilván osztrákokat, de nem lehetetlen, hogy néhány magyar honvédot is, akik a tavaszi csaták során az ellenség kezébe kerültek. A hadifoglyok, különösen sebesültként, vagy a halottak - az ütközetek vagy a háború kimenetelétől függetlenül - egyénileg mindenképpen vesztesek. Legyőzött ellenfelek, akiket a humánum európai-keresztény parancsa szerint kölcsönösen megillet a „felebaráti szeretet". Magyar részről erre hivatkozik a szentgyörgymezői emlékmű felirata; és bizonyára ugyanezt gyakorolták az osztrákok is, különben a visszavonuláskor aligha merték volna „hátrahagyni'sebesültjeiket. Elsősorban közülük kerülhetett ki az a „175 osztrák katona (...), akiket (...) a magyar nagylelkűség hősei sírgödrébe temetett". A „ 604 magyar honvéd" nagy többsége az április 26. és július 11. között (Komárom körül, Budavár ostrománál és a Csallóközben) lezajlott hadműveletek nyomán kapott itt, hazai földben végső nyughelyet előbb győzelmeink, majd - a cári hadseregek beavatkozása után - ismét vereségeink áldozataiként. A nemzeti emlékezetben egyaránt a hősök rangjára emelkedtek; de az emberi szolidaritásban, kegyeletben, tiszteletadásban - a helytállásért, áldozatvállalásért - a szenvedő vagy halott ellenfél is részesült. Ezeket az eseményeket és értékeket örökíti meg a szentgyörgymezói emlékhely - a mindenkori emlékezők számára. Tárgyi jelekkel is közvetítve a közösségi kultuszra érdemes történelmi üzenetet. A kultusz értékalapja pedig ugyanaz, mint az emlékezetes emberi tetteké. Bizonyítja ezt nyelvünk is, amely szerint az emlékeket is ápoljuk, kegyelettel őrizük... És ez a második ok, amiért ismét szeretnénk várospolgári figyelmüket az emlékhelyek felé fordítani. És éppen most azért, mert március idusa alkalmával nem akartunk ünneprontó leltárt adni a közöttünk élő emléktelenek (ellenségek? ellenfelek?) „müvéről". A szentgyörgymezői plébánia történetét bemutató, 1901-ben kiadott könyvecske írja a Honvédtemetőről, hogy a világosi fegyverletétel után „(...) a bánatos honfi szívek titkolt kegyelete járt itt néma kesergéssel olykor a korán elhalt ifjak sír halmai között." Hogy sajnos, nemcsak az ,jár itt", hanem „vetélytársa" is: a (többé-kevésbé) titkolt és személytelenül néma, de mindig kiáltó jeleket hagyó kegy(el)etlenség is - ezt sokszor kellett tapasztalnunk. Aki a helyi sajtó évfolyamaiban búvárkodik, azt is keserűen tanúsíthatja, hogy nem csupán a lépten-nyomon kárhoztatott, „értékválságos modem idők" sötét árnyairól van szó. íme, két példa 125 és 120 évvel ezelőttről. „Honvédeink szentgyörgymezei temetője ugyan nem nagy becsületére válik Esztergom hazafias hírnevének. Elhagyatottság, feledés honul a hon védői emlékének senki által nem ápolt hantjain. (...) Durva garázdálkodás űzi féktelenségeit, minden oldalról meg vannak csonkítva a temető kerítésére szánt bokrok, ama néhány fakeresztet, mely a sírhalmokat jelöli, rég elhordta valami koldus, s ami legbotrányosabb, a múlt évben valami földhözragadt, haszonleső korcs ivadék az emlékszobor déli oldalán elterülő tért kukoricával ültette be." (Esztergom, 1874. szeptember 20.) „A szentgyörgymezei elöljáróságot ismételve figyelmeztetjük, hogy a temető nemcsak szent hely, hanem mindnyájunk kegyeletének is tárgya, megérdemli tehát, hogy bárdolatlanságtól megóvjuk. Ilyen minősíthetetlen bárdolatlanság és durvakeblüség ,az, ha kegyeltjeinknek sírjáról a fájdalmas emlékek közt ápolt virágok, rózsabokrok kiásatnak és elidegeníttetnek, ha afakeresztek ellopatnak, a sírok szétdúlatnak. Van az olyan emberben - ha ugyan még emberszámba vehető - csak parányi érzés, ki nem irtózik a halottakat meglopni? Nincs. És nem szégyen az, ha egy község erkölcsi érzete annyira süllyed, hogy ilyen fertőzését a temetőnek észre sem veszi? Kire van bízva az ottani felügyelet? (...) Mi akarunk civilizáltnak feltűnni? Szájaskodni a műveltség, felvilágosodás és több e féléről? Csakis szájaskodás ez ily viszonyok közt, midőn még a vad zulukajferek is nagyobb pietással őrzik megholtjaik emlékét. Es ha már a köztemető nem érdemel figyelmet, mit szóljunk a szentgyörgymezeiek hazafiasságáról? midőn a most kijavított honvédemléket máris megpiszkolták és festékét levakarták, ez elzárt temetőbe pedig az árok bokrai közt hajtják be legelni marháikat. Hazafiak tehetnek így? Nem, mert kiben erkölcsi érzés nincs, ott a hazafiság ugyancsakcifra szó, melynek értéket nem tulajdonítnak. Felkérjük tehát az elöljárókat, hogy hatalmukat éreztessék azon bitangokkal, kikben annyira süllyedt az emberi érzés, hogy a holtak emlékét sem tisztelik." (Esztergom és Vidéke, 1879. augusztus 10.) Folytassuk?... Kénytelenek vagyunk, mert napjainkig folytatódik... Addig vigasztalódjunk a tavaly (2.670.000 forintból) elvégzett teljes felújítás képeivel. Ezt voltaképpen az idei honvédtemetői ünnepségen vettük - akár tudtunk róla, akár nem - közös várospolgári tulajdonunkba. Lesz-e, lehet-e elég erőnk, hogy „gazdaszemmel" ápo^uk és megőrizzük?... Nagyfalusi Tibor