Esztergom és Vidéke, 1998

1998-12-24 / 51-52. szám

VI. ÉVEK ÉS MÜVEK • 1 978 • 1998 Szeptember 11. XI. Esztergomi Fotográfiai Biennálé Meglepett a XI. Esztergomi Fotográfiai Biennálé megnyitására való felkérés. Nem túl szívesen vállalok kiállítási megnyitásokat, nem túl szívesen szerepelek nyilvánosság előtt, de ezt a megnyitót mégis szívesen vállaltam Vállaltam, mert mindig nagy érdeklődéssel figyeltem a biennálé idén épp húsz éves - történetét, amelynek nagy jelentősége van az utóbbi két évtized hazai fotó- és képzőművészetében. Vállaltam, mert a biennálé mindig a két művészeti terület közös ügye volt, s mert magam is foglalkoztam a határterületekkel, az érintkezési pontokkal. A fényképezés számomra mindig a képzőművészet része volt, a fénnyel való rajzolás, festés, a kép fénnyel történő leképezése. Gyerekfejjel kezdtem festem, rajzolni tanulni, használni a fényképezőgépet, játszani a különböző fényérzékeny anyagokkal, így a gépek, fotópapírok, fényérzékeny anyagok szinte észrevétlenül ugyanolyan eszközzé váltak, mint az ecset, a festék, vagy a ceruza, vagy bármi más, amivel képet lehet létrehozni. A ,fotóművészet" mint olyan - soha nem érdekelt. Számomra a fotó a képzőművészet integrált része lett, bár tudom, hogy a két terület a gyakorlat és az értelmezés szintjén is egy pontban élesen szétválik. De most nem az ellentétekre akarok rámutatni. A képzőművészet három területen képes integrálni a fotót: 1) A fotó, mint a valóság értelmezése a képzőművészet saját eszközeivel (hiperrealizmus, a fotó, mint talált tárgy, koncept, stb.). 2) A képismétlés, sokszorosíthatóság, különös tekintettel a grafikai eljárásokra, illetve a sokszorosíthatóság megszüntetésének kérdése, az egyedi példány problémája. 3) Kézműves technikák Jelen kiállítás az utóbbi lehetőséget mutatja be kétféle megközelítésben. A fotós szemléletéből, illetve a képzőművész szemléletéből kiindulva, amennyiben szabad szakmai szemléleti aspektusról beszélni. A találkozási pontok érzékelhetők. Jelen vannak a régi eljárások rekonstrukciói is, amelyek történetéről, fejlődéséről beszélni nem akarok, nem az én területen. Hadd beszéljek azonban a kezdetekről. Pontosabban - az évszázados előzmények kihagyásával - a mai értelemben vett fénykép kezdeteiről, még pontosabban a fény által leképezett kép rögzítésének kezdetéről. (Mellesleg megjegyezve, fénykép szavunk ugyanabban az évben keletkezett, mint maga a fénykép, 1839-ben.) Tehát, 1839 augusztusában Daguerre, francia festő a Francia Tudományos Akadémia és a Szépművészeti Akadémia együttes ülésén jelenti be hivatalosan felfedezését, jelenteti meg könyvét eljárásról, árusítani kezdi az ehhez szükséges felszerelést. Majd még ebben az évben a francia állam megvásárolja a közlés jogát, s azt minden ország számára felszabadítja a jogi kötöttségektől. Fontos gesztus, mert robbanásszerűen indul meg a további kutatás, eszközök és anyagok tekintetében egyaránt. Fontos gesztusnak bizonyult a mi szempontunkból is, mert AusztriaMagyarország volt az első ország, mely a leghamarabb bekapcsolódott a történetbe. Már 1839 augusztus végén (tehát még két hét sem telt el a bejelentéstől) Apponyi Györgynek Ausztria párizsi követének közvetítésével Bécsben kiállításra került a Szépművészeti Akadémia tanácstermében Daguerre két képe, a hozzáfűzött magyarázatokkal együtt. Bizonyíthatóan sok magyar is látta, köztük Petzval József matematikus, aki egy bécsi iskolában tanított, s aki már 1840-ben egy 16-szor erősebb fényerejű optikát tervezett, mint az eddig használatos. Ennek jelentőségét nem kell részletesen kifejteni. Sajnos, még most is csak a szűk szakmai körökben ismert Magyarország további szerepe a fényképezés és fénykép történetében. Daguerre könyve már 1840ben megjelent magyarul, mint a legelső fényképészeti szakkönyv. Hadd idézzek belőle Daguerre, s a régi kézműves technikák emlékére, amelyeket ezen a kiállításon megújulni látok. Az előkészületeknek leíársa E rajzolati próbák ezüsttel borított réz lemezeken vitetnek véghez. A réz különösen nem csak az ezüst fentartására, hanem mind a két érez egyesítése, az okozatnak tökélyére is szolgál. Az ezüst legtisztább legyen. A réz olty vastag, hogy a lap merően álljon, nehogy a képek megmásoltassanak, mindazáltal vastagabb ne legyen, mint e czélhoz kívánható, azon nehézség miatt, mellyet a lap általa nyerne. Mind a két egyesített érez lehetős vastagságú papírt fölül ne haladjon. Az egész munka 5 részre oszlatikfel: Az elsőhöz tartozik: a lapot kisimítani, s kitisztítani, hogy a máz elfogadására alkalmas legyen. A másodikhoz : a mázt reá kenni. A harmadikhoz: az elkészült lapot a világosság hatására Camera obseurába helyezni, hogy ott a természeti képet lerajzolja. A negyedikhez: e képet, melty a Camera obseurábóli kivételkor láthatatlan, előtüntetni. Végre az ötödikhez: a mázt megszárítani, különösen a világosság által megváltoztathatnék, s ez által a próba csaknem szükségkép megsemmisíttetnék. ... Es így tovább. Ezek alapján bárki elkészítheti a daguerrotípiát, amely gyönyörű eljárás, sajnos, erről a kiállításról hiányzik. Remélem azonban, hogy a következő biennálék során ezt is fel fogják újítani. Kéri Ádám Ez év szeptemberében a Vármúzeum két kiállításnak adott helyet Rondellájában az országra - sőt Európára - szólóan jelentős, húsz évvel ezelőtt alapított fotóbiennálé első tárlatának. Itt került sor a díjak és a három fődíj ünnepélyes átadására. Baüa A ndrás - az egyik alapító, máig a biennálé művészeti vezetője - a Magyar Fotóművészek Szövetségének fődíját nyerte eL {EVID, 38. sz.) A Budai Toronyban jóval kevésbé „rangos", de a művész számára szintén nagyon fontos állomást jelentő kiállítás nyílt: Czirok Ferenc ezzel tért vissza ősei és ifjúsága városába. {EVID, 35. sz.) Az első megnyitó szövegét teljes terjedelmében közöljük - abból az alkalomból is, hogy a fotóbiennálé harmadik, zárótárlata december 10. óta várja az érdeklődőket a Budapest Galéria kiállítóházában. Szeptember 4. (...) Vajon hány én dolgozik bennünk? Bennem, Czirok Ferencben s a miattunk összeverődő alkalmi hallgatóinkban, nézőinkben? Rendszerfordulatként legalább kettő. És hány értékrendszer-fordulatokra kényszerűink eddigi életünkben mindannyian? Nem feltétlenül politikai fordulatokra gondolok. Sőt. Kizárólag magánéletiekre, amikor holtpontjaink sorsvonalán egyik énünk leszavazza a másikat. Becsvágyó szerepeink válogatják kényszerítik ki, olykor zsigerből, máskor tudatosan, szerencsés esetben együttesen énjeink kétesélyes döntéseit (...) Szerepeket játszunk s ha megúnjuk váltunk. Átváltozásaink kifelé talán észrevétlenek de akik benső kényszertől vezérelten élik meg ezt a lelki, szellemi folyamatot, azoknak bizony gyönyörrel elegyes kín - élmény a katarzis, a tisztulva - újjászületés ára. Lökést adhat hozzá a szerelem, ami elképesztő szellemi erőket, erőtartalékokat, kreativitást szabadít föl, mozgósít emberi jelenségünk érzelmi és tárgyiasított megnyilatkozásaiban. - Versekre, festményekre is gondolhatunk. Lökést adhat, túl az emberélet útjának felén: az Időpánik. Uramisten, elmúltam negyven s mi marad, ha marad egyáltalán valami utánam? Biológiai igenjeink, az utódok kétségtelenül kétségbeejtő tükörképei elszelelt évtizedeinknek. Ám akiben a biológiai halhatatlanság igénye mellett a tehetség is kifejezési formát keres, annak nem szabad megállnia, és nem roggyhat meg a szeszélyesen idéúen Idő alkalmi vülámcsapásaitól vagy ha megroggyan, föl kell magasodnia tetszhalott évei sivár ringpadlójáról a Temető ajándékával áldott - vert művészembernek Csak azért, hogy mégis emlékművet építsen az emlékeiből. Ki itt, ki ott éri el az eget mielőtt földi mivoltából más dimenzióba távozik egy nagy fényes-fekete alagúton át Végül lökést adhat maradandó művészi teljesítmények értékek életrehívásához a szülőföld iránt érzett szinte reménytelen szerelem és hűség. Egy gyermekkorunkban emlékezetünkbe rögzült tanya, falu vagy város képe s az őket övező, számunkra rondán is szép tájak, rejtekek, mely helyeket halott halhataüanjaink s eleven halálraítéltjeink népesítenek be. Rövidebb-hosszabb vándorútjainkról haza-hazatériink hogy a maradék a még kilencvenháromezer négyzetkilométernek tűnő terepen, választott szülőföldünkön is megmutassuk kortársainknak a szeretet romkertjeiben nyíló virágok emberre mintázott Istenarcát. . Megyünk ha már idegenek vagyunk is. V v > 1' Kudarcunk onnan győzelemnek látszik. yr^rr^^ K^ j f