Esztergom és Vidéke, 1998

1998-12-24 / 51-52. szám

1998/10. ÉVIK ÉS MÜVEK * 1978 • 199 8 -j^po£< SZBLHa^a. -fe$4<>c, -yruíhehjosblIÖIGIÍ 'ta.a.oíZ'CXo ^ > su^aiíy.&e.a. S^^kloiX Kaposi Antal Mint Városi István, ő is 1978-ban halt meg, július 15-én. 1908-ban Nagykanizsán született. 1930-ban végezte el a Képzőművészeti Főiskolát Csók István és Vaszary János növendékeként Ezután 29 évig Zalaegerszegen volt középiskolai rajztanár. 1959-ben került Esztergomba, ahol 1970-ig, nyugdíjba vonulásáig a tanítóképzőben tanított Esztergom feloldotta benne az akadémikus formai szigort, szabadabb, bátrabb festői kifejezésmódra talált rá Sokoldalúbbá is vált, itt kezdett grafikákkal, a filc- és tollrajzok különbögő technikáival foglalkozni. Külö&Sn kedvelt műfaja volt az akvarell. A varázslatos Duna menti tájat örökítette meg színes frisseségében, tág egével és fénylő, vibráló levegőjével. 1979-ben emlékére gyűjteményes kiállítást rendeztek amelynek megnyitójában Hegedűs Rajmund hangsúlyozta, hogy „ezek a képek egyben értékes helytörténeti dokumentumok is. Ezért helyes volna, ha a gyűjtemény egyben maradna, mind a festő, mind a város emlékéül." Bálint Endre: Búcsú Dévényi Ivántól Hosszú évezredek óta utalnak faragott és faragatlan fa- és kődarabok arra, hogy alant egy kupac föld nem keveredhetik el a meg nem jelölt földdel - por a porral és ugyanakkor hirdetik a „porból lettünk porrá leszünk" igét. A végtelenség és mozgás áramai fölött ugyancsak porlandó kövek vigyázzák az emlékeket; persze ideigóráig, mint ahogy minden ideig-óráig történik ebben a gondosan felparcellázott világban, s hiába is a nagy erőfeszítés, hogy másképp legyen: ami Volt, az Van, csak másképp van, mint képzeletünk teherbírása engedi, és minden örökké Lesz, csak éppen nem a számunkra, a lehatárolt idejűek számára, hanem a képzeletünk végtelensége számára. Tudjuk még, hogy e kőrakás alatt Dévényi Ivánt egy kupac szétporladt anyag vigyázza addig, ameddig; és e fölé a szétporladt anyag fölé emlékekből jelképet kíván a lélek szomorúsága, mert ismerjük hűségünk határait és hűtlenségünk határtalanságait. Ám mindez legyen az élők gondja, ami már nem érinti, mert nem érintheti a szürke nomádélet örök vándorait... Emlékezzünk arra, amit Dévényi Iván valóban tett: őrizzük kézfogóit a társakkal, érteni akarását és segítő szándékait, és a szellemi világban való hitét. Ha csak ezekre a dolgokra emlékezünk akkor volt értelme a megállíthatatlan időt megállítani erre a röpke pillanatra, és volt értelme néhány darab kővel megidézni Dévényi Iván szellemét. Segítsen minket megérteni a csend, egy más lélegzetvételű Csend ünnepi pillanatát. Ámen ¥41 • Húsz éve, 1978. november 25-én - temetésének első évfordulóján - avatták fel Esztergomban Dévényi Iván síremlékét, amelyhez a régi barát, Borsos Miklós szobrászművész díjmentesen ajánlotta fel egy vörösréz domborművét (Ez a Szent István kápolna számára 1977ben készült 14 stáció utolsó képe: a „piétát", Krisztus siratását ábrázolja.) A síremléket Kovács Zoltán érseki tanácsos szentelte meg. Majd a barátok nevébenDoromby Károly, a Vigflia főszerkesztője emlékezett meg a lap egykori munkatársáról, a Borsos Miklóshoz fűződő barátságáról és egyben az adományt is megköszönte. Ezután Bodri Ferenc olvasta fel Bálint Endre festőművész levélben elküldött: „avató imáját". (Az írást először a Vigília 1979 januári száma közölte.) HÉT NAP Fönt a várban négyszáz évig szunnyadt az Árpádok királyi palotája. Most kidugja fejét, mint hóvirág a téli paplan alól és hallgatózik a félhomályban. Anatóliai legényekről panaszkodik talán az első csillagoknak mert telefirkálták falait, vagy spanyol zsoldosok visszajáró árnyékára les. Ez a romokban heverő palota a mi új energiánk üdítő forrása. Isten akarta, hogy szellemünk romokból is táplálkozzék. Nagy kegyelem, tehát nagy ajándék, ha egy nép sírni tud a romokon. Ne féltsétek az ilyen népet. A romok mellől erős jövőbe indul, míg mások a fény és a hatalom csarnokaiból beteg utakra térnek. Egy nép jövője nem a lármás kis töredék kezében van, mely buta jelszókkal acsarkodik a fórumon s minden pillanatban öngyilkosságra kész. A népek jövője ott erjed a kevesek szívében, akik megértik fajtájuk képességeit, ismerik vágyait, szerelmét, bánatát s a romok fölött csendben diadalkaput építenek könnyből és hitből, mely összeköti a multat és a jövőt. (...) íme, lassan elérem a legszélső házakat és árnyékukban ballagok tovább, Régen jártam erre. Utoljára akkor, amikor a verhetetlennek hirdetett német gépezet szörnyű fegyverkezése folyt és végeláthatatlan szerelvényekben küldötte itt Románia felé a háború viharmadarait. Régen volt bizony. Ma már e viharmadarak összetört szárnyakkal csapódnak a Kárpátok sziklafalához. A nyári este emésztő melegében hűvös szellő szalad az állomás felé. Talán nem is a szellő hűvös, csak a sóhajtás, mely mellemből sipol elő. Szívem mégiscsak csendesedik és sóhajom mégiscsak langyosul. Hiszen közvetlen közelről látom most már a Dunát. Sokszor csókoltam ibolyaszínű száját, simogattam sótiszta csöppjeit, hallgattam mélysége meséit s még mindig nem tudom, hogy mit szeretek benne. Csak azt érzem egyre szenvedélyesebben, hogy sohase tudnék megválni tőle. Homokos partjai, pázsitos sávjai, kerek pitykövei, világoszöld szigetei mind-mind bennem élnek. A Prímás-sziget gesztenyesora nélkül nekem hiányos volna még a naprendszer is. A honvédtemetői Duna-illatot S zibériában se felej teném. A cigánysor halszagú füstjét megérezném Madagaszkáron is. A papszőlő sáfrányos fürtjeit Brazíliában is visszasírnám. Minden az enyém itt, bár még az a darabka föld sem az enyém, amely aszentgyörgymezői temetőben majd poromat befogadja... Erősen hiszem, hogy az örökkévalóság állapotában is szoros összekötetésünk lesz a földdel, amelyen születtünk s a hanttal, mely koporsónkra hullott. Az én lelkem esti ragyogásokban és hajnali fényekben suhan a Duna fölé s ha elapadt már a vize a földön, Istenben keresi meg újra magának. Lenézek a hídról s a vízre mosolygok. A Duna szerető szemmel mosolyog vissza rám.