Esztergom és Vidéke, 1998

1998-12-24 / 51-52. szám

MŰVEK ÉS ÉVEK #1968 # 1998 mmm Roncshíd (Folytatás a III. oldalról) az érseki szeminárium szent falai hallottak már ilyesmit, Peinhül atya sem remegett bele a felháborodásba, csak sajnálta ezt a szerencsétlen fiatalembert, akiből nyilvánvalóan nem lesz pap, aki azonban ettől sem lesz boldog, másutt sem fogja megtalálni a helyét, mert nem jól keresi azt, a papnövendékek legígéretesebb orgonistája, a későbbi fiatal kántortanító majd a rettegett kommunista iskolaigazgató, a forradalmárok haragjától remegő Ferdi, úgy látszik, előmerészkedett a szemináriumi présház rejtekéből, „azért jött, hogy visszaadja a kulcsot?", most is rosszul keres, oltalmat még csak találhat, ha kell, de megnyugvást talán sosem. Az orgonista már a kézi tusánál tartott, a hitetlen Bartók futamait a hinni gyáva ateista görcsös akarásával taszigálta ki azujjai alól, „miért nem segítesz rajta, Uram?!", fakadt föl az Istennel címzett szemrehányás a gyóntatószék immár nyitott ajtaja mögül az öreg papból, „ha már én nem tudtam", fűzte hozzá fájdalmasan, egyszerre gondolva hajdani lelki vezetői tevékenységére és a pár nappal ezelőtti esetre, „megmentettem az életét, és ez talán hamarosan az én életembe kerül majd", de rögtön el is szégyellte magát, nagyobb érzelmi felindulás nélkül ugyan a józan önvizsgálat gyakorlatában jártas ember módján, „stílustalan volna magamért aggódnom, mikor más van nagyobb veszélyben". Peinhübel atya világosan látta, ezt a forradalomnak nevezett vulkánkitörést napok alatt elfojtja a keletről özönlő tengerár, sűrűn hallgatta a bécsi rádiót és egy müncheni adót, Münchenből még az erők összpontosítására buzdítottak, de ő már egyesével igyekezett szövögetni övéi számára a mentőkötélnek szánt pókhálófonalakat, hallgatta Sipeki lélekviharzását az orgonán, lám, egy fohászt is mondott érte, de nem tudta elűzni a gondolatot, hogy néhány nap múlva éppen előle kell majd mentse néhány ismerősét vagy éppen egykori tanítványát, „szintén kiugrott papnövendékeket", tört föl belőle a keserűség, nevelői kudarcainak savanyú utóíze, tudta, úgy érezte, biztosan tudja, hogy ez a szerencsétlen ember fog még embert ölni, amit ő képtelen lesz megakadályozni, szóval akár leendő bűnrészesnek is tekinthetné most magát, s ez akkor sincsen rendjén, ha az Úr rendesnek mondható papjaként hivőn hiszi, hogy az Isten a görbe vonalakkal is egyenesen ír. De hát hol kezdődik a görbülés? Hol fordult át szörnyeteggé ez a tizenöt éve még csak törtető, a gumibot és a géppisztoly helyett rózsafüzért szorongató fiatalember, akiről most még azt se tudhatni, hogy saját magáért vagy éppen az áldozataiért zúgatja a rekviemet ezen a halálhörgésű orgonán? Kipke Tamás író,1990 óta az Új ember főszerkesztő-helyettese. Első regénye, a Lélektűr 1995 telén jelent meg. Roncshíd címmel készülő regényéből 1996 karácsonyán kezdtünk közölni részleteket. A további folytatások lapunk tavalyi 22., 34-35. és 51-52. számában olvashatók. Vízivárosból jöttem Kipke Tamás „Lélektűr" című regénye egy negyvenes éveit taposó, ivásra hajlamos újságíró élet-mozaikját tárja az olvasó elé. Hőse, a magát Konstantin Anatolnak bemutató Koller Antal - nomen est nomen - antihős, aki „nincs acélból", és akinek „szépsége fokozható", mint azt a tükörbe nézve maga is megállapítja. A regény szabad asszociációk egymásbanyúló szövevénye, női idomok és egyházatyák kavargása. Szerkezetének alappillére a felismerés, hogy aki amúltat nem ismeri, az a jelent sem értheti meg. Mert a kiküldetésre utazó riporter reakcióinak rúgói a múltban, a Vízivárosban töltött gyermek- és fiatalkor élményeiben keresendők. A szerzetesi gimnázium és az ütött-kopott uszoda - „az akkori tömjénfüstbe és az imádkozok enyhén kántáló hitébe való belemerülés" és a fel-felizzó kamaszkori lány-emlékek - harminc év múltán is meghatározóak. A jelenből a múltba való átcsúszás - a világok közti átjárás - váltói a kettős jelentésű szavak. Már maga a cím is többértelmű: jelenthet egyszerűen híg (Jé-"), olvasmányt („lektűrt"), de a szerző lelkivilágához vezető ajtót („Tür-t") is. (A szintén lehetséges „Tűrő Lélek" értelmezést a Szerzőt ismerve nem tartanám helytállónak.) Hol van Víziváros? Nyílt titok. Ha máshonnan nem, hát a következőkből. A Balaton átúszására készülődve, antihősünk kiszámolja: a Szántódot Tihanytól elválasztó másfél kilométer hetvenöt uszodahossznak felel meg. Mert a Lépték, az Etalon, az bizony a vízivárosi fedettuszoda. Ilyen méretű (azaz 20 méteres) medence pedig - tudtommal - csak egy van az országban. Horváthy Péter Fiatal művészek kiállitiaa Esrterfomban Esztergom képzőművészeti életének jelentős eseménye a „Sifjillum" művészcsoport megalakulása. Ha nem is példa nélkül álló, de ritka, Esztergomban pedig egyedi jelenség, hogy 1 fiául művészeknek egy csoportja, iskoláik elvégzése után sajátosan helyi, programszerűen helyhez kötőn művészetet akar produkálni. Az in dolgozó alkotóművészek képessége, tehetsége egy történelmi múltú városban méltán különleges kötelezettséggel jár. Tudatos felelősségvállalás és valóban fiatalos elszántság kell ahhoz, hogy a csoport tagjai önként vállalkozzanak a legnehezebb feladatra : prófétának lenni saját városukban. A műemlékekben és művészeti kincsekben egyaránt gazdag történelmi város hagyomanyainak folytatóiként a különböző művészeti ágakat művelők, alkocók, a művészet mindenkori egysegének hangsúlyozásával vállalták a modem művészet propagátorainak és az izlés nevelőinek csak ritkán hálás szerepet. A csoport három tagja: Kaposi Endre, Sürtő Ferenc és Szentessy László 1966-ban, az esztergomi képzőművészek kiállításán a Balassa Bálint Múzeumban vetette fel a fiatal esztergomi képző- és iparművészek társulásának gondolatát. Céljuk egy szakmai sovinizmustól mentes, egymást segitő művészi munkaközösség kialakítása volt. A modem művészet népszerűsítésében és támogatásában mindig úttörő szerepet játszó Városi Könyvtár új épületében 1968-ban megnyílt kamarakiállitás első izben adott hangot a pályakezdő esztergomi fiatalok törekvéseiről, művészi szándékairól és első eredményeiről. A csoporthoz ekkor már csatlakozott négy újabb művész: Bárdos Annamária, Kókay Krisztina, Székely Ildikó és Barcsai Tibor. (JK% stl<i<~>' 6ennu.ta.tk /te-toM olec. • <\372--te T^mnkl ^Ko

SfejT•táWt^e'sSZítX ,, lN

l O Vő^eVceoIfcelíJ). SIGILLUM • KAPOSI ENDRE kupzflimi vés: múv^íicsoport Az idei jólCuS - tó-poU J: frízt íU. •í^.lsLhdJ< jöl — a, jövv ja-uuaSi11 feoxtéJiSt H <iIls.<m&ui's± hozott; a-a M&< " xsm.^heí'jéb e<?i cíofea+ne«.+ctm-K6»vt te.mu.W&.'sátffci C&

4*

1 TV, yíi. 25.) • 4968-feZLnAwefcy éutx Oí, S-t^-cfcsop<?at S2i\Aielé-peM,• K.H • ^gya-t^cSa-lc "feAfott oU'pUf tvvaü ; a. ^xtaw^út. A ta^ole kZ

2i vó'-iuriff^wtiW'í^ - szc^te!ia 50 e'ir€, SzeW-H e^ 4a.e -Tx-t- tita.Ta.talw. dlő-Sze\ •vie-lc CS)4I£SZ6MAÍ<L fc. fta/rcyal Tcfro

t íS tő-^cUzt elW óWLU ewtciaoM>< ts.ocK£es"- Öi jfcW^afta. 'W fe'ie.nczu Koe-W - oiuj&,t } <• d<U IX.R^xzU&nnzLL&rij^^wV jnuu-eí alázottak -kw,a.MA0£ Aj^tftette aíi. (Sal^'-t snov. foS-C ZncLi

e, •baúzqykoiteLzSfrúréii eze/u- /mj&.z&.'n. tx'lS McíCtre ízetC Tes-dxVaX M liísz.*tC cUidi *JL* (Ta.ta.fr a oó'te. *w«gA.e-aoLez.e.n.e>U> ta.-fc teljes -teó'^Vgfeciezetát j&ieKZ A csoport művészi törekvéseinek jelképéül, névadó emblémának a Sigillumot, Esztergom városának középkori pecsétjét választotta. Ez a pecsét, Esztergom történelmi és művészeti hagyományainak jelképe kötelezettséget ró a város vezetőségére is. A hagyományok vallalása és igazi megbecsülése az élő művészet, 3 haladó művészeti törekvések támogatásában fejeződik ki a legszebben. esztergomi alkotóközösség gondolatának 'JíeS'X.tíU'aU. Zt. CjHla/ megvalósítása és a szervezeti szabályzat első tcot ^n^jd SZ<.tttlc^le.+eS IrZ pontjában rögzített célkitűzés: a törekvés, loetf&zLa. Lst'ctC A'XióLiriS, hogy a művészkőzósség az évek óta működő, AalvWiaS A^-ULtn^téS<ite

1 igényes állami megbízásoknak sikerrel eleget tevő érdemes fiatal esztergomi alkotókat városukhoz kösse, hogy művészi elképzelésüket irt valósítsák meg és a város művészi hírnevét növelve itt találják meg az érvényesülés útját. - MüWsfcet, deTO. Szeft