Esztergom és Vidéke, 1998
1998-12-24 / 51-52. szám
1998/10 • ID0-MŰ-HELY • 1948 • 1956 HET NAP A sziréna három idegtépő üvöltése után megszokott mozdulatok következnek. Kinyitom minden ablakomat, kézbe veszem akis dinamóval készült zseblámpámat s előszobám ajtajába állok. A hadapródok rohannak már lefelé a lépcsőkön, hogy idejében iszkoljanak a Sötétkapu pincéibe. Egy éve vannak nálunk a fiúk. Legfoglalták intézetünket. Annyi előnyöm van a lefoglalásból, hogy közvetlen közelről láthatom a magyar katonai nevelés teljesen elhibázott voltát. Ficsúrok ezek a fiúk s aligha hordozzák szívük legmélyén a magyar érzések zömét. Külső fegyelem van elég, de a belsővel, az etikai struktúrával alig törődik valaki. Igy aztán hamarosan apad az otthonról hozott tőke is. Kár, mert egyébként jó anyag volna még ez a fiatalság. Csak a vezetők nem látják a helyes utat. A két világháború között általában előkelő szokássá fejlődött ez: nem látni a megfelelő utat. Előkelő, de költséges szokás: Magyarország lehet az ára. (...) Az éjszaka csöndjét semmi sem zavarta. Az égen nagy nyugalommal húnyták szemüket alvásra a csillagok és vagy az emberek békességéről, vagy az angyalok háborújáról, vagy más leheteüenségről álmodoztak. Kifárasztott az út, (...), magam is alvásra tértem. A szombat lezárult tehát s ma délelőtt, az utolsó és hetedik nap aranyos szeletjén nem marad más számomra, minthogy összeszedegessem apró emlékeimet. Vannak jegyzeteim s a munka így nem lehet nehéz. Megmisézem, majd rövid sétára indulok a Bazilika körül. Híre-hamva sincs még a sok ágyúnak, amely majd körülveszi Isten gyönyörű hajlékát, melyben a Szűz vigyáz s a Géniusz csendesen zokog. Imádkozó esztergomiak lépkednek, munkások, leánykák, busa legények. Piros nevetéssel trilláznak a cinkék s riadt gyíkocska suhan a zöldmohás kövek között, amelyek talán még Imre királyfi lépteit őrzik. A Bazilika mögül hosszasan nézem a Dunát. A vén Gerecsét látom, melynek geológiai jogcíme van, hogy lenézze a többi hegyet. Megfordulok a Vaskapu felé, amelyre édesapám sohase jutott föl, bár majdnem hetven évig volt Esztergom lakója. Majd ismét az Istenhegy szegélyeit figyelem, amelyről máig se tudom, miért nevezik Istenről s miért mondják hegynek. A karcsú Mária Valéria-híd ívei alatt vasárnapi nyugalommal halad az élet és a víz. Robbanó anyag még nincsen pillérei mögött s eszembe se jut, hogy karácsony másnapjának hajnalán már darabokban hevernek acélgerendái a Duna fenekén. A víz sima, akár a gyümölcsöstányér üvegje, amelyre kék szilvákat hullat édesanyánk. Ilyen csöndes vasárnap délelőttökön a Szentírás első lapjai zizzenek fülembe: Isten lelke lebeg a vizek fölött.. áp>cLLi$ 22. Esztergom antidemokratikus demokratikus mezt öltölt egyéui berkeibon íorr az Indulat. Leszámolni a demokráciával. TűzzcI-vassaJ, kézzel-lábbal irtani szeretnék még azt is, akik a demokrácia, do faként a kommunista eszmékre n o n" dőlni is mernek. Már nyíltan kimondják, hogy ez a lieiyzet nem maradhat így soká. Miuden meg fog változni. Sőt már azokat is feljegyezték maguknak, akiket mojd felelősségre vonnának. Nyílt ellenforradalmi gondolatokat szőnek. Söt kész a megállapodásuk, hogy e/, a soncfölat nem .szegedi gondolat" ksz, hanem „esztergomi gondolat". A helyi sajtó, a Szabad Esztergom amíg dr. Jócsik Lajos, az Érsekújvárból kitelepített újságíró, a későbbi államtitkár volt a szerkesztője - röviden, minden ellenszenv nélkül írt Mindszentyről. Jócsik azonban 1946 tavaszán Budapestre költözött, a Szabad Esztergom ezután - különösen 1948tól már inkább az utca irányított hangját vette fel. (...) 1948 tavaszán, nyár elején országszerte megindultak a tüntetések Mindszenty ellen; először az egyházi iskolák államosítását, majd pedig ennek megtörténte után - következő lépésként magának a bíborosnak a letartóztatását követelve. Ebből a „mozgalomból", sajnos, az ősi székváros is kivette a részét. Az esti órákban több alkalommal fáklyás felvonulás is volt a palota előtt: lehettek vagy 150-en. A felvonulóknak volt egy szűkebb kórusuk, mintegy 20 fo, amely előzőleg a „Három Szerecsenhez" címzett vendéglőben italozott a vendéglős számlájára. A tüntetők megérkeztek a Prímáspalota elé, ahol az esti sötétségben, de fáklyafény mellett megkezdték az ütemes kiabálást: „Mindszentynek kötelet!" „Mindszenty, Mindszenty, Amerika fizeti!" „Jóska, Jóska gyere ki, ég a házad ide ki!" A tüntetés nagy visszatetszést keltett, még a más vallásúak között is. (Dr. Bády István emlékiratából: A Bazilika árnyékában, 1989.) ..Pedagógiai szempontból miféle haladás „Félünk, hogy minden gazdasági „A hit meggyengülésének a jele, ha lesz az. ha ahelyett, hogy a gyermeket és terv dugába dől, sőt a nemzeti fel- az Egyház az ateista mozgalmakkal ifjút minden képességével neveinők elmu- emelkedés is csődbe jut, ha kivesz né- szemben a pártpolitikában semleges lasztjuk az egyik legfontosabb képességé- pünkből a kötelességérzet és az isten- álláspontot foglal el és hívei ily mónek. a lelkiismeretnek a kiművelését, mely félelem, a törvény tisztelet és a munka- don megtévesztett lelkiismeretére nélkül pedig az ember az erkölcsi kérdések- fegyelem, a más jogát tisztelő igaz- hagyja a döntést."^ ben helyesen eligazodni nem tud?" ságérzet és az együttműködni akaró (Mindszenty József Emlékirataim szeretet!" című könyvéből.) Kipke Tamás Roncshíd Titkos bűn... Csak valami ilyesmi mozgathatja Sipeki-Stettner Ferdinánd diabolikáját, valami, ami betokozódott az évtizedek során, ami, mint Anton bácsi derekában az első világháborús puskagolyó, ott volt, nem mindig fájt, sőt többnyire nem fájt, az élete részévé lett, együtt élt vele, de egy különös mozdulatot idegzett be a járásába, akár úgy is mondhatnánk, minden lépését meghatározta valamiképp. Hol keressem ezt a titkos bűnt, ezt a parányi ólomsúlyt, belső egyensúlyom feldúlóját?, ilyesféle mondatok felszíne alatt töprengett Sipeki Ferdinánd élete kevés számú kegyelmi pillanatában, melyek közül az egyik kitüntetett 1956 novemberének első napjaiban, egy hideg este szakadt rá legnagyobb meglepetésére éppen a legalább tíz éve elhagyott Isten házában, pontosabban Szent Tamás templomában, a Víziváros fölött, amikor sötétedés után előmerészkedett a szemináriumi présházból, ahol az utóbbi napokban meghúzta magát. Kabátgallérja rejtekében jött végig a mélyúton, maga sem tudta, hogyan került a kis templomba, kivel akart találkozni, amikor benyitott a félhomályba; a litánia után már eloltották a lámpákat, csak a kórus alatt világított egy pőre villanykörte, és néhány gyertya lángja imbolygott az oltáron, egy pillanatra megállt a gyóntatószék előtt, halvány fény szűrődött ki a tejüveg mögül, és valami mormolás, mint amikor a breviáriumot motyogják a papok, nyikorgott a kóruslépcső a léptei alatt, aztán ült az orgonánál, bőgött a hangszer a keze és a lába alatt, valami finom Bach-fuga búvópatakjába egyre szélesebben szivárogtak bele élete zavaros vizei, turbulens áramlatok ragadták magukkal a Tamás-templom gyarló orgonistáját, előbb a pedál szólamban veszett el a metrum, Sipeki mintha futólépésben menekült volna valami ismeretlen irányba a szúette pedálsoron, szúette, majdnem felröhögött, szú, így gúnyolták és becézték egyszerre a földi mennyországként hirdetett birodalmat a moszkvai egyetem magyar hallgatói, bennfentesen és bizalmaskodón, egymást kóstolgatva és magukat álcázva diákos cinizmus maszkjával rejtve a rettenhetetlen osztályharcos vagy a könyörtelen karrierista egymásétól megkülönböztethetetlen arcvonásait, lába, amelynek nem engedett pihenőt a pillanyatnyi emlékezés, a lába egyre futott a pedálsoron, „ez még csak a menekülés", gondolta odalent, a kórus alatt a gyóntatófülkében gubbasztó Peinhübel Kornél atya, aki mintha számított volna erre az itt és most mégis váratlan látogatásra, több mint tíz esztendeje hallotta legutóbb ezt a zaklatott orgonálást, amelynek vihar zását talán ezer közül is megismerte volna, pár napja Sipeki ujjai ugyanilyen idegesen futkároztak a lehúzott redőnyök homályában a dohányzóasztalon, most köszönjem meg, hogy megmentette az életemet?, szemtelenül és zavartan kérdezte az öreg papot, aki valahogy elcsalogatta a ház elől a fölhevült tömeget, ezzel valóban megmentette az életét, de Sipeki Ferdinánd nem volt képes kipréselni a száján a köszönet szavait, „ez még csak a menekülés, Ferdi", dünnyögte a gyóntatófülke kemény padján gubbasztó öreg pap, mikor a játéka alapján teljes bizonyossággal azonosította a nem várt vendégművészt, „aztán jön majd a közelharc és a kézitusa". Az esti litánia már régen véget ért, a legutolsó öregasszony is vagy tíz perce kibotorkált már az egyre erősödő hangzavarból, már csak ez a középkorú férfi küszködött, mintha a gyónást próbálgatta volna odafönt az asztmás orgonánál,„Ferdi, Ferdi, te még most is csak ágálsz", dünnyögte keserűen a pap, hallgatva ezt a zavaros, de egészen mégsem érthetetlen vallomást, „te most az Istenre haragszol, hogy nem tudsz hinni, ahelyett, hogy csöndben maradnál és hagynád, hogy egyszer ő szólaljon meg", düh és harag zihált az öreg hangszeren, Peinhübel atya ugyanazt a habzó indulatot hallotta most is, amit tizenöt éve, kérés helyett számonkérést, imádság helyett káromkodást, Mi az istent akar az Isten, és hol az istenben van, ha hívom? Ha nem jön, még majd azt hiszem, hogy én vagyok az Isten!, (Folytatás a IV. oldalon)
