Esztergom és Vidéke, 1998

1998-11-12 / 45. szám

1998. november 12. Esztergom és Vidéke A Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat Levéltárának dokumentumaiból: Lonovics József csanádi megyéspüspök levele a vallás- és közoktatási miniszternek -1848 AZ „EGYETEM" ÜGYE 150 ÉVVEL EZELŐTT Folyó hó 15-ről 1892 sz.a. kelt rendelvény által felhívatva: hogy a Pázmán féle papnöveldének, honunkbai áthozataláról, nem különben a Bécsben 1816. évben alakult s Sz. Ágostonról nevezett papnevelő magasb intézetnek jelen körülményeinkkel összehangzóbb elrendezéséről adnám véleményemet, van szerencsém következőkben nyilatkozni: Midőn halhatatlan emlékezetű Pázmán Péter esztergomi érsek a trienti zsinat egyik legüdvösb határozatát teljesítendő s a magyar kath. egyház legfőbb szükségét pótlandó 1623-ik év táján papnevelő intézetet állítani szándékozott, Bécsnél alkalmasb helyet arra nem választhatott. Ama gyászos időben honunk nem csak belső zavarok és szakadásokkal küzdött, de külső ellenségtől is zaklattatott, s nagyrészint a mindinkáb terjedő török iga alatt nyögvén, sehol sem bírt s egykönyen nem is remélhetett bírni oly felsőbbrendű tudományos intézetet, melyhez a szándoklott papnöveldét lehetett volna kapcsolni, s melyben, illő kiképzést nyerhetvén az egyház szolgálatára szánt ifjak, ez által fölmentve lehettek volna azon szükségtől, hogy szintolly tetemes költséggel mint ősi hitük nyilvános veszélyével a külföldi tanintézeteket látogassák. Most már Isten kegyelméből jobb állapotban vagyunk, s megszűnvén azon okok, mellyekre tekintve a dicső alapító említett papnöveldéjének állandóságot s czélszerű helyzetet nem itthon, hanem Bécsben keresett, s feltévén, hogy az alapító levélben, - miről az esztergomi főkáptalan lenne meghallgatandó, nem foglaltatik olly különös kikötés, melly ezen intézetet múlhatatlanul Bécshez kötné le, mind nemzeti, mind egyházi, mind tanügyi érdekeink jelenleg azt követelik: hogy Pázmán növeldéje nem egy országunkon kívüli, hanem saját egyetemünkhöz tartozandó, s minden tekintetben honi intézetünk legyen, mellyben növendékeink nem idegen, hanem honfi tanítóktól képeztessenek, s az alapítvány jövedelmei nem künn, hanem itthon emésztessenek föl. Ennél fogva véleményen szerint a Bécsi Pázmánféle Collegium még a tanév végével lenne akép megszüntetendő, hogy annak a házból s egy szintoly nagykiterjedésű mint igen kedvező fekvésű kertben álló ottani birtoka addig, míg Bécsben a jelen körülmények közt a fekvő vagyonnak csökkent becse ismét fölemelkedendik, haszonbérbe bocsájtatván, később pedig eladatván, s gyümölcsöző alapértékké fordíttatván, a mennyi növendéket mind ezen alapérték mind az eredeti tőke kamatjaiból vagy az intézet eddigleni jövedelmeiből az alapítónak tulajdon szándoka és rendelete szerint lehetne tartani, azok a pesti középponti növendékházban helyeztessenek bé; mi által tetemes növekedendvén a hittanulók száma, jelentékenyebbé válnék egyetemünknél a hittani kar, egyszersmind pedig az eddigi forrásaiban egyébként is egészen kiapadt pénztárt tekintve még azon haszon is eszközöltetnék, hogy egyesülvén eként a két nevelő intézet, a bécsi előjárók s a külön háztartásra szükséges költségek is legnagyobb részben megkíméltethetnének (Itt a püspök sajátkezű beszúrása következik: „u.i. nem tartom feleslegesnek azt is megemliteni, hogy ezen növelde Barkóczy Ferencz esztergomi érsek által 1762-ben Bécsből Nagyszombatba tétetett át, ennek 1765-ben történt halála után pedig Bécsbe ismét visszavitetvén, 1784-ben 2-ik József által az akkor pozsonyi Generale Semináriummal egyesíttetett"). Midőn az alapító tulajdon szándokát felemlítém, azon legfelsőbb helyről 1813 évi 17471 helyt. tan. szám alatt kiadott 1. (?) rendelvényre céloztam, melly ezen tulajdonkép csak az esztergomi megye számára alapított intézetbeni nevelés jótékonyságát a többi honbeli egyházmegyékre is kiterjesztette, és abba a rozsnyói, szepesi és besztercebányai megyékből, úgymint melyek az újabb időkben az esztergomiból szakíttattak ki, három, a többitől pedig két-két növendéket parancsolt kiküldeni, élelmezésük a szabályozott püspökségek pénztárának igen súlyos terhére tétetvén, miután egy bécsi növendék tartására megkivánt s évenkénti 600 vftban kiszabott költség épen annyira rúgott, mennyire az itthoni papnöveldékben három növendék rendszeres ellátása számíttattik. Az Augustinianeum egyik dicső bizonysága azon kegyes gondoskodásnak, mellyel boldogult Urunk az Anyaszentegyház java s gyarapodása iránt szüntelen viseltetett. De bár milly szent, magasztos, és jótékony volt is a czél, bár örömmel tapasztaltuk annak hasznos eredményét azon több jeles egyénben, kik magasb tudományos s erkölcsi képzéseket ezen intézetben nyerték, nem lehet mindazonáltal mellőznöm, hogy ezen intézet ellen, még midőn létesítéséről volt szó, a magyarhoni főpásztorok által több észrevételek tétettek, s a kir. helytartó tanács útján fel is terjesztettek. Tapasztaltatott továbbá, hogy az intézet állapota s jelentősége majdnem egészen kormányzójának egyéniségétől függ; tapasztaltatott, hogy noha az intézet fenntartására a magyar egyházi javadalmakból s illetőleg a vallásbeli alapértékből tetemes és folytonos áldozatok tétettek, a magyar clerus részére eredetileg megállapított szám ritkán töltetett bé. Egyébiránt noha ezen intézet üdvös voltát tagadni nem lehet, azonban jelen viszonyaink közt annak fennállása s honi segedelmek általi gyámolítása kikerülhetetlen kifogásokra fogna okot s anyagot szolgáltatni. Mind ezen okoknál fogva óhajthatónak találom: miszerint a magyar egyháznak viszonyai ezen intézet iránt megszüntettetvén, inkáb a részben segíttetnék fel a megyés Püspökök gondoskodása, hogy a tartományi papnöveldéből haza tért, s hittudományaikat végzett növendékek egy évig a püspöki székhelyen úgynevezett presbyteriumban tartassanak, a lelkipásztorkodásra czélszerű gyakorlatok által készíttesenek, s az ilyen intézetek vegyenek részt azon áldozatokból, melyek eddig az említett Augustinianeumra honunkból fordíttattak. - Koppáncson Junius 27-én 1848 Lonovics József m.p. Csanádi Püspök K-EMÖL TV 14. Esztergom Megyei Bizottmány-Alispáni iratok 2618/1848. szám (Katolikus Egyház-5/79 szám.) Közli: Bencze Cs. Attila Sic fata tulerunt" (Folytatás az előző számból) 1935-től a Boktéra Szövetség már üzleti alapon intézményesítette az addigi nemes igyekezetet, kezdeményezőjében nem kissé elfojtva a korábbi írót és etnográfust. A fokozatosan kiábránduló „öreg kertész" átélt egy személyes tragédiát is: 1934-ben öngyilkos lett a fia. Abban pedig szorongva reménykedem, hogy Paulini Lívia, az 1947ben Brazíliába távozott festőművész, aki ott a brazil költők antológiáját adta ki spanyol, angol és magyar nyelven (1986), a lánya lehet. A csalódott apa ekkor a Bokrétások Lapjának alapításával és szerkesztésével menekült fájdalma elől, utóbb a rajzokkal, dalokkal és kottákkal kiadott Gyöngyösbokrétaantológia (1937) összeállítása adhatott némi enyhülést. Majd A tíz esztendős Gyöngyösbokréta színes albuma (1940), bár időközben a „produkcióvá" kényszerült mozgalom őszinteségét vésztőn eléggé kiüresedett. Emlékezetes eredménye még az első könyvnap táján (1939. június 1.) bemutatott A magyar falu mosolya című film, sok bajról feledtetőn. Ezeket követően Paulini Béla mindinkább visszavonult, elhúzódásukban a háború borzalmaitól űzött félelem mellett a családi tragédia is ott az indítékok között. Elképzelem, miként építgették és csinosítgatták a felüdülésre szánt „vidéki tanyájukat". Hogy alakították búvóhellyé, majd a támasz nélküli reménytelenségben, a biztonság suta hitével mint költözhettek ide. A döntésben a feleség félelmeinek mekkora része lehetett. 1932 szeptemberében Paulini Béla is ott tréfálkozott Siófokon, a „balatoni íróhét" meghívottjai között. Tersánszky társaságában vidáman társaloghatott József Attilával és másokkal is. Pár esztendő után sokuk számára elfelhősödött az akkor még napfényes horizont. A történet vége már nem a képzelet világába tartozik. A tóparti együttlét pedig a latin szentencia mellé a Költő később született, de változó érvényű törvényét idézteti: „... a múltat be kell vallani...". Az eredendő és évülhetetlen bűnök sorában nem csekély részben az elhallgatást. Dugasz Matyi birodalmát (1925) meggyalázott és alig elkapart halottak országa váltotta húsz év után. A csodafurulya című táncjátékhoz 1937-ben Veress Sándor álmodott zenét. A balettet tíz év múltán majd be is mutatják Szegeden. Ekkor már mindkét szerző körül a balítélet öröknek kódolt csendje alapozta a némaság kápolnáit és katedrálisait. Történetünk szereplői „többszörös halottnak" mégsem tekinthetők. Bodri Ferenc