Esztergom és Vidéke, 1998

1998-11-12 / 45. szám

2 Esztergom és Vidéke 1998. november 12. Dél-amerikai népzene a Zöldházban November 6-án este nagyszerű koncertet adott a közel húsz éve alakult székesfehérvári székhelyű Los Andinos népzenei együttes. Az érdeklődés nemcsak élőzenéjüknek szólt, sokan vásárolták meg műsoros kazettáikat és CD-lemezüket is. A Szabadidőközpont aulájában Perűból és Equadorból származó eredeti népművészeti tárgyakat is megvehettünk elfogadható árakon. Tóth Tamást, a koncert szervezőjét dicséri, hogy idecsalta e zenészeket, akik eredeti dél-amerikai népzenét hoztak, ráadásul nagy részüket maguk gyűjtötték tavalyi kőrútjukon. Műsorukban főként indián és mesztic eredetű, egzotikus, misztikus hangzású dallamokat élvezhettünk. Megtudtuk, hogy barátjukkal, Franta Dezső restaurátorral együtt újra a déli földrészre készülnek, meghívásuk van több mint félszáz koncertre. (Fényképük esztergomi előadásukon készült, de lélekben már úton voltak.) Pálos Requiem aeternam... A hír: ROGER THONON, a Cambrai-Esztergom Baráti Társaság alapító tagja életének 76. évében elhunyt Hát elmentél Te is, Roger. Baráti társaságaink sokszínű kapcsolatrendszere most egy újabb színnel „gazdagodott", a feketével. Nem vágytunk rá, és nem örülünk neki. Emlékeink mozaikköveiből rakjuk össze alakodat újra és újra. Az utolsó időkig korodat meghazudtoló fiatalságodat, majd megtört, mackósan nehézkes járásodat, hamiskás mosolyodat, a fehéredő bajusz alól ki-kibuggyanó, rekedtesen gurgulázó nevetésedet, sajátos bájú nótázgatásaidat. Hiszen minden egyéb látszat ellenére Te kedves és igen barátságos voltál azokhoz, akiket szívedhez közel engedtél. Tudjuk, hogy őszintén szeretted a magyarokat, s mi is szerettünk Tégedet, kedves francia barátunk. A legutolsó utad is hozzánk vezetett, s tavaly nyáron még senki sem sejtette, hogy Te már búcsúzol tőlünk, Esztergomtól, az élettől. A súlyos kór hirtelen tört Rád, s bár a nyáron, a Cambrai-ban beszélgetéseink során gyakran emlegettünk, már nem találkozhattunk, önként vállalt magányodban vívtad utolsó harcodat. A remény még hitegetett, de az elkerülhetetlen bekövetkezett. Kedves Mireille! Te, aki dinamikusságoddal, robbanó kedélyeddel mindig a határozottság, a biztonság jelképe voltál, fogadd az életnek ezt a szörnyű csapását is nagy lelkierővel, erős szívvel. Gyászodban adjon erőt Neked és családodnak, hogy őszinte szívvel osztozunk fájdalmadban, hogy Roger továbbra is velünk marad, sokan őrizzük magunkban barátsággal, szeretettel a most már megismételhetetlen találkozások, együtt töltött szép napok emlékét, hogy Ő már „örök kapocs" a két baráti társaság „történelmében". Kedves francia barátunk, nyugodjál békében. Simon Tibor az Esztergom-Cambrai Baráti Társaság elnöke Nehezen képzelhető, hogy akadna akárcsak egy is számtalan ismerőse közül, aki bölcs emberségéért, áldozatkészségéért, bőséggel áradó humoráért - folytathatnám - ne kedvelte volna őt. Barátomnak tartottam és tekintem friss emlékében, sohasem kíváncsiskodtam, ő miként volt velem. Amíg műhelye a Szent Lőrinc utca egyik udvarának legmélyén volt, egyegy váratlan beszélgetésre sokszor betértem ide. A „kovácsmühelyben" módfelett jól éreztem magam: kezét figyeltem és baráti munkatársaiét, nagyokat dumálva a családi örökségül őrzött kovácstűzhely, a maga készítette gépek és a leghagyományosabb kéziszerszámok padjai körül ácsorgón - ritkábban „ a fogadószoba" pamlagán ülve, a kávézások idején. Mellettünk sürgött a kedves Feleség, köröttünk az akkor még apró két gyerek. A műhelyben keze meg se állt, szeme sem rám, hanem a munkára figyelt. Remekívű tárgyak formálódtak a tűzben, vésői, fogói, kalapácsa és üllője között. Sok itt képzett emlékekkel gazdagította a várost, az apróbbakkal jól jártak barátai. Feleségemet egy gyönyörű gyertyatartóval ajándékozta meg, később egy világszép függővel (bélyegnyi Mona Lisa reneszánsz díszű keretben), felvételére sajnos ritkán nyílt alkalom. Az előzőt most használhatnám: a pácoltra érett gyertyát (ez is tőle való) az emlékére gyújtva meg. Édesanyám első fejfáját ő készítette, kéretlenül. Ebben a műhelyben, a leghagyományosabb „vasműves-módszerrel" formálódott Martsa István gipszmintája alapján, súlyosan zord kazánlemezből az a mártír-szobor, amely Auschwitzba került, másolata az idő és a gondatlanság pusztuló vadkörnyezetében, az esztergomi zsinagóga előtt látható. Emlékeztetőül vasúti talpfák adják a posztamenst. És láttam az egyetlen tömbből kovácsolt, aprócska méretű változatát is - igazi mestermunka lett. Az idő tájban szinte naponként lábatlankodtam a műhelyudvaron. Csodáltam, hogy a láng és a hegesztőpálca segítségével miként alakul élővé, változatosan érdessé az ugyanolyan lánggal kivágott, lélektelenül sima felületű anyag részeiből összeizzított műalkotás. Majd mementóként láttam a borzalmak helyszínén: a térdelő és kezeit szemből is keresztformába kényszerítő áldozat egyfoma katarzist teremt az emlékezők és a „műértők" előtt. Azóta a műnek sok nyelvű „irodalma" lett, ismertté és elismertté vált a nagyvilág tudatában is. Valóban eleven és mesteri mű teremtődött a sokféle limlomtól szűkös műhelyudvaron. A vétlenek és a védelem nélküliek krucifixuma. A kényszerből álmodott és meg is valósult, új élő- és lakókörnyezet az alig feltöltött hegyoldalban „az örökségnek" már csak az emlékét őrzi: egészében és részleteiben egyként önálló alkotás. Lépcsők és kaptatok mindenütt, oldalt a gyönyörű kert: a páratlan ragaszkodással szeretett Család és a legközvetlenebb barátok terrénuma. A gazdag növényzet szinte elzárja a zajos és füstös, kormos és gázos műhelyt a tekintet és a légzőszervek elől. A maradéktól tenyérnyi levelű fák óvják az itt élők tüdejét, bokrok és virágok mindenütt. Közben további jelhagyó művek születtek az itt már talán szűkösebb műhely üvegfalai mögött, bár a felgyorsult igények szolgálata, a tágasabb udvar hiánya érvényesült: termetesebb méretű alkotásokra hely sem adódott, lehetőség sem, és idő sem maradt. Amikor nagynéha ott jártam, Jóska mégis szívesen mutogatta az egyre ritkulóbb jókedvében készülteket. Apróbbja a bővülő család és a jóbarátok ajándéka lett. Még szívesebben terítette a hatalmas asztallapra a terveiről készült rajzait - boldogan hinném, hogy álmai legtöbbje megvalósult utóbb. De növekvő áldozatokkal járt a szükségből formált menedék megvalósítása - „művészkedésre" kevesebb idő és erő maradt. Reménykedem, hogy barátom mégis tevékeny boldogságban élt a tervek és minták, a „prototípusok és szériák" monotóniájában, szerettei és virágai között. Közben tékozlón pazarolva szellemi és tárgyi kincseit. Fiát nevelgette szorgalommal: méltán és méltón folytatódjék az örökölt hagyomány. Valaha folyóiratokban idéztem munkája legszebb eredményeit, szeretve tisztelték a festőbarátok is. Most csupán megrendült emlékezésre telik, pl. a véletlen találkozások közös autózásaira, amikor gyakorta megállt, és ódzkodást nem tűrve oda vitt, ahová éppen készülendő voltam (posta, piac, buszmegálló stb.). A rövidke utazások során pedig mindannyiszor elterveltük, jól jönne végre egy hoszszabb duma. Ha erre elvétve sor került, csupán egy kézlegyintéssel panaszkodott. Ujabb rajzait mutatta, kertjét és könyveit, Ádám fiával büszkélkedett. így tett a kocsiban nemrégiben, pedighát éppen félelmes gyógyszert íratott. Elemi erővel rendít meg a hír: további dumákra sor már nem kerül. Huszonegy éve Dévényi Iván, majd Kákonyi Asztrik és mások - őrült malomban értéktelenedünk. Most Czuczai Jóska - lassan már nem marad féltenivalónk. Leírom, hogy mind többen tudják: Czuczai József „adóalannyal" Esztergom legismertebb és legeredetibb alkotó művészét vesztette el. Az egyetlent és nem csupán az „egyiket". Ámilyen nagyritka évszázadokban születik. Fassola Henrik, Jungfer Gyula, HortiPál, Rerrich Béla és a. még néhány említhető más városokban élt és alkotott. Napjainkra gyári formákba kényszerült és mármár szabványosuk a legkeményebb és mindvégig tisztes kézműves ipar. Tanulság a szomorúságban: sokhelyütt Czuczai József izzó rézpermettel locsolt vasfelületei tartják a málló vakolatot városunk alpári ízléssel formált vagy éppen üres üzletportáljai felett. Szívósan mentve a még menthetőt. Vasbetűivel és -rácsaival sokhelyütt találkozhatunk. Emlékjelek. Bodri Ferenc Czuczai József