Esztergom és Vidéke, 1998

1998-11-05 / 44. szám

Esztergom és Vidéke 1998- oktéfcer 15. „Amit még utoljára" mondani akart: szinte bizonyos, hogy nem lehetett más, mint amit mindig... Amit a vas, a réz - a szervetlen világból a kő után legrégebben emberhez szelídített anyagok - beszéltek el. Es amit a tűz, az üllő és kalapács tudott elmondani: nem nélküle, nem is helyette, hanem Vele együtt, lelkével, kezével. Egész élete a munkáról szólt, a Teremtő Mesterségről. Természetes, hogy őmaga is ezt tette szóvá a legszívesebben. Húsz éve - megyei lapunk újságírójának kérdésére - például ilyenformán: „Az iparművész megnevezés idegenül cseng a fülemben, talán a régi mesterségek, a mesterek tisztelete váltja ki ezt belőlem. Tapasztalatból tudom, hogy a valamikori mesterek munkája nemhogy elérte, de sok esetben túlszárnyalta az iparművészi alkotás szintjét. Ezért jobban kedvelem, ha mesternek: műkovácsnak titulálnak." Tíz évvel előbb, 1968-ban szintén a Dolgozók •<Xi/ÍB! cnttkI iv»l kfy tvVattril l*X/IJ VJMÍC /xiA»« .\mn m<S) irfiiMní AKiniKm<»>)r»il" AVt<1 \fliiKv) Méh/ ftijf kilómmal tudatjuk, Ixxjy Czuczai József iparművész életinek 71. •elten 1998. októlx*r 20-ón elhunyt Szeretett halottunk hamvalt I99fí /hm 'ember 7-én Jí> ómkor ti Szeiugt/orr/i/mezői Temetőben helyezzük <xok nyugalomra. I elki ufU'f*én nz engesztelő szenimlseóklozaiol l fk)h nocemlxr 7 <*n 13 .30 k<x a tlakfaz krtjx>ínrtíxín mutatjuk lx' Lapjában szólalt meg nyilvánosan (éppen november 7-én, amely most a végső búcsúvétel napja lesz): „Az iparművész munkája nemcsak ihlet dolga. Van egy kereskedelmi, praktikus igény is. A kereskedelem szabta határokon belül kell megtalálnunk azt az utat, ahol érvényesíthetjük egyéni elképzeléseinket. (...) Ami az én munkámat illeti: úgy érzem, van egy egyéni felületkezelési stílusom, amit az ősi kovácsmesterség elemeiből vettem át. Ha ezek összhangban vannak a termék rendeltetésével, akkor úgy érzem sikerült a munkám. (...) Az anyag, a vas nem ^barátje^' hanem lehetősége művészetünknek. Nem a forma oldaláról kell kiindulnunk, hanem az anyagból. A témát kell leegyszerűsíteni addig, amíg anyagszerűen megfoghatóvá válik. (...) Ami pedig a kedvtelésemet illeti: tökéletesen egybeesik a munkámmal. Ez a passzióm, sportom, szórakozásom." Mindezt - amit 30 éve üzenni akart, a riporter még az ősi házban hallgatta s jegyezte le. A szép vascégérrel jelzett Lőrinc utcai műhelyben, ahol egy távoli rokona - a máig féltve őrzött számadáskönyv tanúsága szerint - már 1846-ban „űzte a tisztes ipart", a megélhetés érdekében szitákat, rostákat gyártva. 1877ben Erdélyi István vette át a műhelyt; tőle pedig 1906-ban a Léváról idetelepült „első legény": Dosztál Béla. O Czuczai József anyai nagyapja, aki a „márkát" őrző Erdélyi nevet is felvette. Fia, ifjabb Erdélyi Béla már „műlakatosnak" tanult ki, és ebből igyekezett egy másik főprofilt kifejleszteni. Azonban alighogy megkapta „ fővárosi lakberendezési üzletektől" - az első jelentősebb megrendeléseket, közbeszólt a háború. A súlyos megélhetési gondok nemcsak a profilon fordítottak - a „luxustól" ismét a sziták felé -, hanem a 17 éves unokaöccs életútján is. Czuczai József a helyi tanítóképző két teljesített évfolyama után 1945-től a tüzes-kormos családi műhelyben inaskodott. Alászállt?... Hazatalált a vasvilágba, amelynek az újjáépítés, a gazdaság erősödése szintén meghozta a felívelést. A műlakatos-inas a pécsi felső-ipari iskola elvégzésével képezte magát „első legénnyé"; 1951-54 között az esztergomi Szerszámgépgyárban dolgozott gyártástervezőként, majd az időközben elhunyt nagybátyja örökébe lépett. Az ő tevékenységével vált határozottan uralkodóvá a műkovács-profil, ami egyszerre volt köszönhető az ifjú mester kiemelkedő tehetségének és a különleges megrendeléseknek. Az állami szervezésben akkortájt beinduló kisipari exportnak, baráti megbízásoknak, illetve az uralkodó elit mecénási hajlandóságának, tehetősségének. (Ahogy mindig is - csak akkor éppen kizárólag közpénzekből...) Országszerte 14 vadászház berendezésének fémmunkái, Bécsben számos műemléki rekonstrukció (Theater an der Wien, Rathaus, Centrál Kávéház, a Burg tűzvész pusztította szárnya stb.) „hallatják" látható üzenetét... Amikor most szombaton végső búcsújának helyszínei felé tartunk, tegyünk egy kis kitérőt a Technika Háza elé. Martsa István auschwitzi emlékműve Czuczai Józsefé is: ő „műfordította" gipszből, lánghegesztővel megdolgozott kazánlemez-szoborrá. Köztéri maradandósággá - Esztergom nevű városvilágunk örök alkotórészévé... N.T. „Sic fata tulerunt" - idézi a végzetre utaló latin szállóigét a Magyar Nemzet egyik írásában dr. Szentpétery Tibor (1998. május 25.). Egy korábbi lapszámban az egykori bajnai plébános, Soltész István naplórészletét olvasta, ennek nyomán elevenedtek fel 1944/45 fordulójáról a maga emlékei. A Gerecse ösvényein, a megbomlott frontvonalakon át igyekezett a körülzárt Budapestre jutni, hogy szüleinek védelmére legyen. A bajnai szőlőhegy egyik présháza mögül (távolabb lent az út) váratlanul felbukkant valaki, és segítséget kért tőle a pillanatnyi fegyvernyugvásban az ott fekvő két halott sírgödrének elkészítéséhez, körültekintően és óvatosan. Majd a fagyott talaj csákányozása közben ismeri meg „a két öreg" történetét, utóbb a nevüket. Az emberpár a nyáridő végén menekült a főváros bombázása elől a falutól is távoli présházba, biztonságot reméltek magányos meghúzódásukban, majd itt érte az összekapaszkodókat az e tájon többször is átzúduló frontmozgás az összes borzalmaiv a1. „...az oroszok sorra feltörték a borpincéket... Az öregek présházába is betörtek, és az ott rettegő idős hölgyet férje szemeláttára többen megerőszakolták. A két tehetetlen öreg megfogadta, ha az oroszok visszatérnének és ismét bántalmazásban lesz részük - öngyilkosok lesznek...". Visszatértek, és a fogadalmak sem maradtak beváltatlanul. A feldúlt házban kiderült, hogy az általuk elkapart házaspár Paulini Béla és felesége volt. így érte el őket végzetük (mint akkor ezreket ugyanígy), büntetlenül és kíméletlenül. Elébe mentek szinte mindannak hittel és tájékozatlanul, ami itt beteljesedett. Az, hogy ez így történt, megrendít ma is, és még századok múltán is felháboríthat, ótestámentumi ítélkezésre serkenthet (Mózes 2. - 21.24.) minden emlékezőt. Nehezen érkezhet el a tisztuló agy csendesítő katarzisa. Es a tragédiának maradtak más rendű tanulságai is. Elsőként „az össznépi hallgatás" közvetlen idejű szorítása, az akkor is feltűnő csend az „esemény" körül a remélt újratemetés során. Az aligha súlytalan életművet ugyancsak ritkán emlegetik közhasznú irodalomtörténeteink. A „konzervatív drámaírók" sorolásánál az író Harsányi Zsolt „társa" csak a Hárytörténet körül. Lexikonainkban halálhelyének említése pontatlanul változó (Baj, Baja - 1945. január 1.), távozásának okát és módját sehol nem jelölik. Pedig a Vörösmarty MihályióX eredő településnév - a Bajnokból nőiesített Bajna - eredetét a szaktudomány aligha feledheti. Paulinit egyetlen nekrológ búcsúztatta: az Ethnographia összevont füzetkéjében (1945/1-4.) Gönyey Sándor egy árva lapon. Nevét hiába keressük az 1945-1952 idejéből kiadott Kozocsa-bibliográfiák, akár a későbbiek mutatóiban. A mártír-írók antológiáiba sem került, pedig közéjük tartozik. Ifj. Lele /ózse/kísérel te meg idézni „emlékezetét" (Honismeret 1990/2-3.). Kitűnik ebből is, hogy a Csákváron született (1881. június 20.), itt, majd Székesfehérvárt, utóbb a budapesti Műegyetemen iskolázott literátor és karikaturista századunk irodalmában nem akárki volt, és aligha csak a Harsányi Zsolttal közösen alkotott „Háry János kalandozásai Magyarbolytul a Burgyáráig" című „népis daljáték" ízesen bumfordi szövege, felette Kodály Zoltán remek muzsikája őrizheti meg az alkotók nevét. Művük bemutatója a Magyar Királyi Operaházban volt (1926. október 16.), azóta sokfelé, számtalan előadásban sikerrel szerepelt a nagyvilág színpadain. Megelevenedett Moszkvában és másutt, helyét szilárdan tartja „a magyar világhírességek" között, akár távoli kontinenseken. De hősünk aligha „egyetlen műves alkotó". Hiszen az éppen nagykorúvá érett férfi „emlékiratait" (1914) követően vagy tucatnyi mesés- és elbeszéléskönyve jelent meg írójuk derűt sugárzó rajzaival, mesejátékait és vidám színdarabjait neves színházak adták elő. Bukfenc című gyermekújságjának majd fél évfolyamát (1919 március-július) őrzik könyvtáraink. A Pesti Napló 1923-1931 közötti ünnepi számaiban apró írásai és elbeszélései olvashatók. 1929-ben aNyugat színházi krónikása volt. Első könyvéről Somlyó Zoltán, pályatársának bemutatóiról a Nyugatban kétszer Tersánszky Józsi Jenő (1923,1928), közben AÍZlányi Károly út elismeréssel (1926), a Háry egy prózai előadását Kosztolányi Dezső ünnepelte (Uj Idők -1930). A színpadi sikert a Gombócz Kelemen (1923) hozta, majd a Gyilkos bácsi című szatíra előadása (1924), utóbb a Bablonások a Játékszínben (1928) a Háry előtt és körül. Ez utóbbi már majdhogy a saját színháza volt, a későbbi Tersánszky számára is példaadón. A népies daljáték sikere nyomán, „ a vidék néprajzi értékeinek a városiak előtti bemutatása céljából" született a „ Gyöngyösbokréta-mozgalom", nem kevés kutató és gyűjtőmunka, a Háry vándorszínházának helyi szereplőkkel dúsított előadásai után. 1929 áprilisában pl. a dalműveket Csákváron csak itt élő műkedvelők adták elő. A tiszta szándékot időközben ügyesen kihasználta a turisztikai kereskedelem, míg végül „az őstehetségekkel" együtt színes idegenforgalmi látványossággá hígult és szűkült. (Folytatjuk) Bodri Ferenc