Esztergom és Vidéke, 1998

1998-10-29 / 43. szám

MŰ V E K ÉS É V EK • VÁR OS V I L Á G 1998/

9 Lapunk nagyrabecsüléssel köszönti dr. Erdős Mátyás kanonok urat 90. születésnapján! Mit használ az embernek, ha a világot megnyeri? A megbeszélt időben, pontban 16 óra 30 perckor, kopogok dr. Erdős Mátyás apostoli protonótárius, az esztergomi Bibliothéka volt igazgatójának ajtaján. - Olyan vagy, mint a tetű! - fogad. Megrökönyödök. Hajszálra jössz és a fejmunkát végzel! - magyarázza nevetve Matyi bácsi. Megköszöni az olasz vörösbort; a szoba közepén álló asztalhoz telepszünk. - Hogyan lettél papi - kérdezem elsőnek. - Dorogi sváb vagyok. Apám a bányánál volt kazánfűtő. Korai halála után anyám Schmidt bányafőtanácsosnál szolgált. Tíz éves koromban egy prédikációt hallottam: „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, de lelkének kárát vallja?" Akkor elhatároztam: én lelkeket akarok menteni. Jól tanultam; a tábori fiúnevelőből Esztergomba, a bencésekhez kerültem. Édesanyám is gyorsan meghalt és nagybátyám nevelt. O is bányász volt, de kis német könyvtárral is rendelkezett. Esténként petróleum-vagy karbidlámpa fényénél olvastam föl neki, irodalmi német nyelven. Nyaranta én is a bányánál dolgoztam. Az utolsó három évet már mint kispap végeztem. - Mikor kerültél Rómábal - Érettségi után a szerzetesrendek táján is körülnéztem. De amikor 1929-ben - Rómába, a pápai Gregoriana egyetemre küldtek, meg kellett ígérnem, hogy nem leszek jezsuita: kellett a világi pap. Rómában 3 év után előbb filozófiából, további 5 év elteltével pedig teológiából doktoráltam. Filozófiai disszertációmat latinul, a teológiát németül írtam. Ez utóbbi - Pázmányról írt - értekezésem később könyv alakjában is megjelent. Zsebpénzről közben Schmidt Sándor gondoskodott. - Mesélj a római életröl\ - kérlelem. Matyi bácsi arcán mosoly suhan át. - A Germanico-H ungaricumb&n, a régi Monarchia területéről származó diákok kollégiumában laktam. Vagy húszan voltunk ott magyarok. Bár pappá csak hat év múlva szenteltek, kemény, aszkétikus volt az életünk. Mindnyájan külön, de fűtetlen szobában laktunk. Ma is érzem a reumát - mutat bal lábára. - Egymás szobáját nem látogathattuk - folytatja az emlékezést. - A Városba csak engedéllyel mehettünk, vagy egy feketébe öltözött jezsuita fráter kíséretében, vagy kettesével. Róma kedves színfoltjai voltunk piros reverendánkban; ezértis hívott bennünket ,gamberi cottf'-nak, főzőtt rákoknak a népnyelv. Ebéd után, a kápolnából kijövet, séta következett: a filozófusok lenn, az udvarban, a teológusok pedig fönn, a háztetőn. Hárman, velük szemben ketten sétáltunk. A tárgyalás nyelve ilyenkor a latin volt. Vacsora után ugyanígy, csak akkor latin helyett olaszul beszéltünk. A hivatalos nyelv különben a német volt; egymást ,flerr"nek és „SíV'-nek szólítottuk. - Mit tanultatok a Gregorianárí? - A szolid aszkézis mellett a józan tanítás volt a jezsuita nevelés jellemzője. Ebéd és vacsora közben egyháztörténetet olvastak nekünk; délben németül, este olaszul. Egész évben egy-egy témát tanultunk minden tantárgyból. A vizsga egy kiválasztott szöveg átfogó elemzéséből állt. S zentírás-magyarázatból - ma is emlékszem - Szent János görög nyelvű evangéliumából vizsgáztam. Szerencsémre már kívülről tudtam. A görögöt - a szentírás nyelvét - még Esztergomból ismertem, a gimnáziumból. Héberül két évig tanultunk, abból is főleg a Szentírást. Eléggé elfelejtettem már, de ha erőltetem, még tudok héberül olvasni. - Hová kerültél hazajöveteled utáni - Nyolc római év után, 1937-ben, hazajöttem. Esztergom-Vízivárosban káplánkodtam, majd az apácáknál lettem hittanár. Közben a Tanítóképzőben voltam prefektus. Két év múlva teológia-tanárnak hívtak a Szemináriumba. Először filozófiát tanítottam és tanulmányi felügyelő voltam, majd főpásztorom kinevezett spirituálisnak (lelkivezetőnek). Ekkor üresedett meg a dogmatika tanszék. A lelkivezetéshez jobban illett a dogmatika, ezért kértem - életemben egyetlen egyszer -, hogy helyezzenek oda. Ezután tíz évig tanítottam a dogmatikát. Egyszer átmenetileg patrisztikát kellett tanítanom; ehhez nem volt elég memóriám, egyetlen leckével jártam csak a diákok előtt. Tóth Tihamér boldoggá avatásakor én voltam az Advocatus Diaboli. - Hogyan éltetek a két ostrom idejénl - A Szeminárium pincéjében lapítottunk, együtt a szentgyörgymezeiekkel. A pincében folyt a tanítás, itt volt a papszentelés is. Naponta háromszor ettünk babot. Latrinát is a folyosón ástunk. Mikor bejöttek az oroszok, mindent végigkutattak. Hlebát (kenyeret), bárisnyát (nőt), vinót (bort) kerestek. „Ne menjen arra!" - figyelmeztette egy szlovákul tudó kispap, ahhoz a bizonyos folyosóhoz érve a géppisztolyos katonát. Az gyanút fogott és csakazértis arra ment... Nagyon dühös volt utána, de szerencsénkre a tiszt kinevette. Aztán újra a németek jöttek; az ablakból néztük a túlsó parton folyó ütközetet. -Es a háború utáni - Szegényesen indult újra a tanítás. Papír fedte a kitörött ablakokat. Egyre nőtt a külső nyomás. Jött a Mindszenty-ügy. Letartóztatása előtt egy nagy borítékot kaptam a prímástól, benne hat kisebb, a püspökökhöz címzett borítékkal. Akkor nyissam ki, ha őt letartóztatják - szólt az utasítás. Amikor karácsony másnapján ez megtörtént, a borítékot személyesen, kispapokkal küldtem szét a címzettekhez. Még aznap beolvasta a külföldi rádió a bíboros „végrendeletét". Rövidesen jött az AVÓ. „Mindent bevallani, már mindent tudnak!" súgta még oda Drahos helynök. Többször kihallgattak, de a perben nem voltam vádlott, csak tanú. -És a per utáni - 52-ben leváltották a rektort és a prefektust. Engem meghagytak még egy fél évig: 16 embert kérdeztek meg, de egyikük se vállalta. Végül én ajánlottam magam helyett valakit - de vele se jártak jobban. Akkor „ideiglenesen" kitettek Epölre, a lecsukott plébános helyére. Ott is figyeltek: többször jöttek házkutatásra, vittek a Gyorskocsi utcába kihallgatásra. Tudták, hogy nem vagyok az emberük, de nem tudtak belém kötni: én sose szidtam a kommunistákat, csak az ateisták ellen beszéltem. A kommunistákban is az embert láttam és becsültem. A környező falvak plébánosai mind régebbi tanítványaim voltak. Békegyűlésre egyikünk se ment. Sose mondtam nekik, hogy ne menjenek, csak elmagyaráztam, én miért nem megyek. ,j)ániel az oroszlánokat nem piszkáló vala. De nem is nyala vala nekik" - idéztem egy kollégámat. - Hogyan alakult a falusiakkal való kapcsolatodl - Jól, bár nem voltam népszónok. Mondta is a kedves nővér, hogy úgy prédikálok, mintha szeminaristáknak beszélnék. Híveim jólelkűek voltak. A párttitkárral nem volt kapcsolatom; de mikor meghalt a tanító, elküldte hozzám a fiát - aki nálam ministrált kérve, hogy írjam meg a temetési beszédet. Megírtam neki. 19 éves „ideiglenes" epöli tartózkodás után - 69-ben - a Szigetközbe helyeztek; előbb Dunaszigetre, majd Lipótra. Lipóton különösen jól éreztem magam. - Hogyan kerültél vissza Esztergombal - 1983-banLefoz/ prímás -régi barátom volt, még római teológus korából - visszahívott. Hetvenes éveimet tapostam, kissé fárasztó volt már a gyerekekkel foglalkoznom, hát elfogadtam. Fordító, idegen nyelvű levelező kellett neki; aulistának nem hozhatott be, így a Bibliotéka igazgatójának nevezett ki. Bár könyvtárosi képesítéssel nem rendelkeztem, volt valamelyes gyakorlatom a könyvtári munkában, melyet még akkor szereztem, amikor Pázmány témájában kutattam. Latin és német nyelvtudásomat itt jól tudtam kamatoztatni. Tapolcai prépostnak is kineveztek, erről akkor mondtam le, amikor 1989-ben - apostoli protonótáriusnak (főjegyzőnek) nevezett ki a Szentatya - mutatja a díszes, latin nyelvű diplomát. - Nyugdíjbamenetelem -1997 előtt egy derék helyettest kaptam, azóta már csak a régi latin és német kéziratok feldolgozását végeztem. Itt élek, a Palotában. Meghalni nem akarok, de készen állok rá, ha kell. Elbúcsúzom. - Nem vinnél magaddal két üveg hideg sört? - szól utánam. - Megisszuk legközelebb! - szabadkozom. - Addigra elfogy! - nyitja az ajtót Matyi bácsi nevetve. Horváthy Péter