Esztergom és Vidéke, 1998

1998-09-17 / 37. szám

1998. szeptember 17. Esztergom és Vidéke Gajzágó Sándor képei A Keresztény Múzeum ezévi utolsó időszaki kiállítása nyílt meg vasárnap délután a földszinti kiállítóteremben. Gajzágó Sándor rézmetsző, festőművész tárlata a helyi jó szokásnak köszönhetően december 31-éig lesz látogatható, s ez bizonyára elegendő alkalmat teremt majd a vendégeknek a többszöri megtekintéshez, mert a művész képeinek emberközelisége, sajátos atmoszférája megragadó - benne megmártózva újra visszakívánkozik ide az ember. Változatos formavilág jellemzi Gajzágó Sándor művészetét: egyszer a barlangrajzok alakjai tűnnek fel, avagy klasszikus görög, római szellemiség rendezi a kompozíciót, máskor Chirico elemeivel találkozunk. Ismerősek ezek a rézkarcok, akvarellek, festmények; az emberábrázolás stilizációi mögött a középkori miniatűrfestészet profanitása is feldereng. A cselekvő, de sorsát elszenvedő ember áll minden esetben a középpontban - vagy Jézus, a maga önként vállalt áldozatával. Mint Somogyi György a kiállítást megnyitó művészeti író kihangsúlyozta, e művek éppen az isteni Ige emberi megtestesülésének pillanatát idézik, a kimondhatatlan, a leírhatatlan, le nem festhető Szellem alakká formálódását. Természetesen, Gajzágó Sándor képei a keresztény hit égi-földi kettőssége összekapcsolódásának példái. Azonban e művek tisztaságuk közérthetőségük, kortárs tanúságuk által ennél is egyetemesebb, mások számára ugyancsak jelentősséggel bíró, hiteles példázatok. A személyhez szóló üzenetet - az év végéig akár többször is - mindenki megfejtheti. I.M. Még egyszer a reklámról Latolgattam: válaszoljak? Válaszolok. Kell. Nehogy több félreértés legyen: én nem „A REKLÁM", hanem a cikkben jelzett ízléstelen reklámok ellen voltam, vagyok leszek és maradok. Az egész világ külön felhívás nélkül is csupa reklám, mégsem kell és nem is védi senki őket: a miniszoknya a szép lábaknak a gyémánt nyakék: nem vagyok olcsó, vigyázz!, az 5 kilós arany-nyaklánc a férfi-nyakban: cicababa jöhetsz, van itt lóvé doszt! A Diornak elég a neve, az elegáns örök angol kosztümöt biztos, hogy még Éva hordta Ádámmal való első randevúján a Paradicsomban, még falevélként. Reklám nélkül. Areklámok között csúcs a lyukas tehén. Egy kisfiú (és még mennyi!) sírva fakadt a lyukas tehénke láttán, és azt mondta, addig nem eszik semmi tejeset, míg a doktor bácsi meg nem gyógyítja szegény lyukas tehénkét! Gratulálok! Tejes siker! Aztán kíséije minden TV-néző „sóhaja" azt, aki kitalálta, hogy a filmeket reklámokkal részekre darabolja. Várhattak volna vele addig, míg nálunk is legalább 30-40 TV-adás közül válogathatnánk, mint külföldön, ahonnan átvették kímélet és körültekintés nélkül. És ezzel megkeserítették, tönkretették a kevés adóval rendelkező sok-sok néző egyeden örömét, szórakozását. Előző írásomban nem akartam ezekre és az alábbiakra kitérni, mert nem akartam hosszúra nyújtani a cikket és a szerkesztőség idegeit Nem érezték soha azt, hogy például a rengeteg idegen nyelvű reklám miatt az egész ország mintha egy nagy idegen nyelvű nyelvtantábor lenne? Mert a reklám ürügyén már minden, ami írható és olvaható, minden idegen nyelvű: alul-felül, kívül-belül, elől-hátul. írni, beszélni helyesen magyarul már rég nem tudunk. A maradék keveset nem lesz nehéz elveszíteni. Biztos, hogy mire kicsit is megtanuljuk a ránkkényszerített sokféle idegen nyelvet - elsősorban a reklámoknak „hála" -, addigra már nem lesz egyeden magyar szó sem És tudna valaki mondani csak egyetlen olyan országot, ahol annyi magyar nyelvű reklám és felirat van, mint nálunk idegen nyelvű? A reklám fontos kelléke az áru értéke, ára. Ami hol van közölve, hol nincs. Miért nem lehet közölni nyű tan, hogy mi, mennyi? (A miértet tudjuk.) Mindenben van alsó-felső határ és közöttük az átlag. Pénzben is. Kiírható, leírható, mondható, olvasható, érthető. TV-ben, újságban, kirakatban, mindenhol. De legyen. Kell. Kedves Mindenki, aki olvassa írásaimat, velem tart? „Még egy kört?" Egészségünkre és az igazi ízléses, jó REKLÁMRA!... TYexlerné Z. Gizi Egy méltatlan sors méltó emlékhelye Ha fellapozunk egy alkalmas kézikönyvet vagy lexikont, a nagyszerű magyar íróról és nyomdászról, egyben világhíres betűmetszőről, Tótfalusi Kis Miklósról (1650-1702) sokat megtudhatunk. Megrázó erejű Mentsége, pere, majd meghurcoltatása éppen 300 esztendeje borzongatta meg az erdélyi lelkeket. A nagy ívű és fájdalmasan záródó életpálya jó néhány írót és több képzőművészt megihletett. De az talán még az újabb útikönyvekben sem olvasható, hogy szülőfalujában, Misztótfalun (Tautii-Magheraus) múzeuma, az utókor méltó elégtétele működik pár esztendeje, érdemes megállnunk itt, pár kilométerrel Nagybánya előtt, ha Szatmárnémeti felől érkezünk. Akár Kolozsvár irányából, ahol kőkoporsóját láttuk a Házsongárdi temetőben, megtekintettük „Halotti Kártáját" a Farkas-utcai református templom szószékének oldalán. A jóbarátok által kiadott búcsúztató emléklap másutt nem található. A nagyenyedi bölcsészkedés után a fogarasi iskolamester tanulmányainak folytatására és a magyar bibliakiadás .nyelvi felügyeletére" 1680 októberében Amszterdamba érkezett. Csalódással tapasztalta: nincs mit felügyelnie. Tudta, hogy a közel százév előtt született „magyar Biblia" előző öt kiadása elfogyott, ismerte a szorító szükséget is, ami a protestáns Erdélyben mutatkozott. Jószántából így teológia helyett tipográfiát és betűmetszést tanult. Amikor pedig ez utóbbi mesterségben európai hírre jutott, a sokfelől érkezett javadalmak segítségével „a hatodik kiadást", mellé az Újtestamentumot és Zsoltároskönyvet külön, maga nyomtatta ki. így indult hazafelé. Társzekereivel tért vissza 10 esztendő után Kolozsvárra, az egyház Heltai Gáspár halála óta tengődő nyomdáját újította fel a maga készleteivel. De a merész nyelvújító itt inkább ellenségekre talált. Rágalmazás és zaklatások akadályozták munkáját, de nem kevés remekívű könyvet mégis kinyomtatott, köztük pl. ingyen ábécés-könyveket. Végül az üldözésbe belerokkant, agyvérzés végzett vele. Múzeumát a templom melletti gyülekezeti ház rendbetételével két kitűnő híve alapította: a helybéli lelkész és a Münchenben élő nyomdász, író és kiadó, mindketten a Molnár József nevet viselik. A lelkész indította el az anyaggyűjtést, a sokféle e táji emlék között az első „igazi" az Aranyos Biblia egy példánya lett. Az elődje munkásságát már több évtizede jelentős eredményekkel kutató író-tipográfus alapítványával és önerőből számtalan egykorú könyvvel, nyomdai eszközzel, remek képzőművészeti anyaggal, tipográfiatörténeti kuriózummal gazdagította a múzeumot. Több donátor (Buday György, Kass János, Szántó Tibor, erdélyiek és külhoniak) ajándékával ugyanígy. A legkiemelkedőbb a világszerte ma is használt „Janson-antikva" betűinek néhány eredeti dúca, amelyekről csak alig fél évszázada derült ki, hogy a magyar metsző kezétől származik. Hazatértében a lipcsei Anton Jansonnál hagyott egy készletet, aki a művészeti világhírről már a maga nevével gondoskodott. A múzeum mellett kései elégtétel az is, hogy azóta ezt a típust a valódi alkotó nevével tiszteli a nagyvilág. Ha arra járunk mi se kerüljük el múzeumát, amelynek híre „a szakmában" már messze földre eljutott. Magunk is gazdagodhatunk. „A festők Szindbádja" „... én irigylem azoknak a lelki szenzációit, akik most fognak először látni Rippl-Rónai képeket..." - jegyezte Ady Endre anála 16 évvel idősebb festő Nagyváradon szereplő képeiről 1909 nyarán. Sejtetve, hogy ő már láthatott néhányat több ízben párizsi tárlatokon. Személyesen ugyan még nem ismerte a festőt, de legendás barátság alapozódik pár hónap múlva a költő kaposvári estje során. „Hát te vagy az?" - üdvözlik egymást egyszerre, amikor ez „ a legszívélyesebb és legtartósabb viszony" létrejön. Kapcsolatukat később folyamatos találkozások követik Párizsban és Budapesten, a Három Hollóban és másutt, a műteremben Csúcsán, nem kevés rajz és pasztell a költőről és Csinszkáról, elkötelezett dedikációk a Hát ezért bolondultunk? című vers ajánlása és kölcsönös figyelem, főként a képeken „átsuhanó csend" felfedezése és csodálata. Záradékul a festő „levele a mennyországba" a halott jóbaráthoz, esszéje Ady szeméről, más vallomásai. A francia művészbarátok kitartó figyelme, Móricz Zsigmond, Babits Mihály, Szabó Lőrinc és mások testvérisége, utazások, az otthon és a Róma-villa családi miliője, a kisváros ihlető környezete, a Japán kávéház művészasztala és gazdagító megbízások, tárlatok, sikerek és díjak, elsősorban végtelen számú mű kíséri, jelzi és jegyzi az egykori okleveles gyógyszerész, majd festő sorsát és munkásságát. Mindennek méltó bemutatója a közelmúltban a budapesti Magyar Nemzeti Galéria egyik szárnyában volt látható. Mellőznénk minden más tanulságú értékelést, nagyszerű művészettörténészek (Lázár Béla, Petrovics Elek, Genthon István és mások) remekül megtették előbb. A figyelmet mellettük mégis felhívnánk a festő életének első félszázadáról írt Emlékezéseire (1911), a kaposváriak Emlékkönyvére (1995), az emléktárlat lenyűgöző méretű katalógusára mindenekelőtt. Szívesen ajánlom mindenkinek szánjon amais sugárzó festő munkásságának eddig legteljesebb bemutatójára egy nyári délutánt vagy vasárnapot. „Büszke és irigy vagyok egy szép és nagyszerű úrra, akit Rippl-Rónai Józsefnek hívnak az emberek idelenn s az angyalok odafenn..." - folytatta vallomását később Ady, pedig ilyen mélységben sohasem vizsgálódhatott „a birkózó rokon" művészete körül. Az elérhető teljességet látva igazán büszkék mi lehetünk. Bizonyára így az angyalok is. Bodri Ferenc