Esztergom és Vidéke, 1998

1998-08-27 / 34. szám

4 Esztergom és Vidéke 1998. szeptember 4. VIGASZTALÁS ÉS BIZTATÁS Gondolatok az évad végén Véget ért az 1998-as színházi évad az Esztergomi Várszínházban. Színes volt, roppant változatos volt műfajok és művészi értékek tekintetében is. Láthatta a közönség - amely örvendetes módon egyre inkább nemcsak esztergomiakból áll - „pesti művészek" katartikus előadását és vidéki hakniját, hallgathatott kamarazenekari hangversenyt és Mozart-operát, láthatott hazai és határon túli színtársulatot. Nem vállalkozhatom arra, hogy az ávadot értékeljem, hisz - bármennyin: is sajnálom - nem láttam minden előadást, csupán néhány gondolatomat szeretném megosztani a kedves olvasókkal, Az általam látottak közül három emlékezetes előa dás jelzi, hogy a szervezők igyekeznek egyre igényesebben összeállítani a műsort. (Bár ez nem mindig esik egybe az esztergomi közönség igényével, a közönségsiker pedig gyakran nem művészi értékmérő.) Számomra maradandó élményt jelentett ezen a nyáron Bálint András INRI című estje. A színművész másfél órán keresztül, egyedül a csupasz várfalak között egyszerű, ám végletekig kimunkált eszközökkel, pátoszmentes emberi hanggal tette a nézők számára megélhetővé, újraélhetővé az újszövetségi történetet. Nagyszerű színházi este volt a beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház társulatának Boccaccio-novellákból összeállított Sólyompecsenye című pajkos, vidám játéka is. A Vidnyánszky Attila rendezte pergő ritmusú, a reneszánsz hangulatát megidéző, korszerű színpadi eszközökkel megkomponált előadás Esztergomban is megnyerte a nézők tetszését. Idei évadját az Esztergomi Várszínház Tamási Aron darabjával zárta. (1997-ben ünnepeltük az író születésének századik évfordulóját.) Talán nem, véletlen, talán szimbolikus értékű, hogy az évad összetett mondatának végére az Osvigasztalás tette a pontot. Vagy inkább felkiáltójelet. Emlékezetes este volt. A Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának művészei Parászka Miklós igazgató-főrendező vezetésével nagy és komoly feladatra vállalkoztak, amikor úgy döntöttek, bemutatják Tamási Áronnak ezt a korai, Amerikában írt, sokáig elveszettnek hitt darabját. Tamási „komor, darabos vázlatnak" tartotta ezt a munkáját, amelynek színpadra-állítása még több problémát vet fel, mint az író ismertebb színművei. „Magányos és rendhagyó írás. Se rokona, se ismerőse egyetlen magyar drámának sem" - íija róla Radnóti Zsuzsa dramaturg. A szatmárnémetiek ugyan nem voltak képesek te ljes mértékben megbirkózni a roppant feladattal, az előadás ritmusát a gyakran oratóncus statikussággal beállított jelenetek fékezték, a szertartásdráma előadása időnként szövegmondásra korlátozódott; ez azonban értéket is jelent. A színészek csodálatos plasztikussággal szólaltatták meg Tamási ízes és veretes szövegét. Nem sikerült azonban egyé rtelműen eljutni addig, amit maga az író, Tamási Áron így fogalmaz meg: „Mert lehet magyarul beszélni az értelem számára, s lehet az idegrendszernek!" Az előadás inkább az értelemnek szólt, de már ez sem lebecsülendő eredmény. Ha még hozzávesszük Czi.itos József nagyszerű alakítását, aki letisztult színészi eszközökkel formálta meg Csórja Ádámot, ezt az önmagát pusztító, őserőt hordozó „vadembert", akkor joggal állapi thatjuk meg, vigasztalás és biztatás volt ez a várszínházi este. Biztatás, hogy egy év múlva erről a szintről kezdjük a műfaji szempontból hasonlóképpen színes és változatos, de művészi értékekben kiegyenlítettebb 1999-es várszínházi évadot. Pásztó András GONDOLAT-FÜZÉR Tamási Áron kapcsán Tamási Áron Osvigasztalás című drámájával zárultak az 1998-as várszínházi esték Esztergomban. Az író szimbólumrendszere, költőisége a regényeiből jól ismert író-remete drámáiban is helyet kap, s a láttatás, a megjelenítés művészisége egy langyos, csillagos nyári este keretei között is döbbenetet kelt, elgondolkodtat. Apogányság-kereszténység közötti határok a természetben élő emberben szinte elmosódnak. A Csoija-testvérek drámája, a saját közegükhöz, a Székelyföld erdejeihez, az ember-barát tűzhöz való ragaszkodásuk, a saját belső törvényük szembeállítása a nem mindenkor emberséges, mesterségesen kialakított jogrendszerrel, a községi jegyző által képviselt, szigorúan a paragrafusokon épülő törvénnyel - ez az irodalomban számtalanszor visszatérő, már a görög drámákat végigkísérő kettősség - tulajdonképpen ennek a műnek is alapja. A balladai szaggatottság, az összefüggéseknek fantáziánkra bízott keresése: mind-mind az est értékét emeli. S hogy e sorok írójára még a vártnál is jobban hatottak Tamási Áron ízes-bölcs, az élet értelmét kereső gondolatai, szavai, az valószínűleg az előző valóság-élmény, katartikus hatásának köszönhető. Délután is temetésen voltam... Tamási Áron hősét. Csórja Ádámot testvéröccse a tűzben égette el, s hamvait - a mai umás-temetés előképeként - szintén egy kőedénybe gyűjtötte össze, hogy a nemzetségét őrizve, magával hordozza. A valódi temetésen egy 12 éves kislány ravatala mellett álltunk többszázan. A döbbenet, a szánalom és fájdalom mindnyájunk arcán ott tükröződött:,.Hogyan történhetett ez meg a 2000. évhez közeledve egy kórházzal rendelkező kisvárosban?" Valahogy - nőként, anyaként s időnként tollforgató „grafomániásként" - arra is rádöbbentem, hogy nekünk, a „második nem" képviselőinek is jobban be kell kapcsolódnunk a létünket, életünket érintő kérdések megoldásába. Mert egy nő, egy anya - aki ült már lázas, esetleg infúzióra szoruló gyermek mellett - valószínűleg nem szüneteltetné egy kb. 50 ezer embert magába foglaló körzet gyermekosztályának működését! Talán a gyermekét féltő rendőrnő is lelkiismeretesebben vigyáz a közbiztonságra, mint az erős férfiak. Egyszóval: szükség van a nők véleményére, írásaira, tetteire, mert így teljes a világ, a két nem képviselői más-más megvilágításból tartják fontosnak, szükségesnek mindazt, ami körülvesz bennünket. Tamási Áron drámájában, az ősvigasztalásban is csak a férfiak gondolatai tárulnak elénk. A tizenvalahány szereplő között egyedül Kispál Jula a nő, aki csupán a szépség, a vigasztalás passzív megtestesítője a darabban: nem ismerjük vágyait, gondolatait, csak néhány érzelem-megnyilvánulása által lopódzik be szívünkbe. Az író világában kevés szerepet kapnak a nők, a székelyek közül is szinte csak a kevés beszédű, bölcs férfiakat ismerjük meg műveiből. Kár, hogy nem volt egy női „alternatívája" Tamásinak, hogy a zord vadonban élő, az onnan időnként hazatérő férfiakra váró nőkkel is megismerkedhettünk volna. - Színtársulatuk Esztergomban még nem lépett fel, más magyarországi városokkal azonban már kiépítették kapcsolataikat. Milyen lehetőségeket teremt ez az Önök számára? - A határontúli és az anyaországi színházak közötti kapcsolat meglehetősen színes. Nekünk például kiváló viszonyunk van a debreceni színházzal, hiszen a színészek is átjárnak és én is rendezek évente ott egy-egy darabot, már ötödik éve. Most például áthoztuk a Lear király előadásunkat Debrecenbe a magyar kulturális minisztérium támogatásával. Az ilyen vendégjátékok azonban esetlegesek és meglehetősen ritkák. Inkább az egyes művészek ide- vagy odautazása jellemző: rendezők folyamatosan jönnek át Erdélybe és színészek is többször játszottak már Szatmárnémetiben. A társulatok viszont nehezen mozdulnak, mert a vendégszereplésből hiányzik a viszonosság, a kölcsönös érdek, aminek nagyon sokszor anyagi okai vannak. Létezik egypár vállalkozás: ezek kisebb vagy könnyebben mozdítható előadások. Néhány évvel ezelőtt magam is részt vettem a Csányi János által rendezett Szent ivánéji álom erdélyi turnéztatásán, amit az Illyés Alapítvány támogatott jelentős mértékben. Mindez tehát élő, bár akadozó folyamat. - Ezekben a kapcsolatokban az is meghatározó, hogy tanuljanak egymástól a rendezők, a színtársulatok. - Nagyon fontos nekem, hogy milyen a magyar színházak szervezettsége és technikai állapota. Tíz éve vezetem a társulat életét és közben jó iskolát jelentett számomra a debreceni színház techEGY RENDKÍVÜL IZGALMAS JÁTSZÁSI HELY EZ Esztergomi beszélgetés PARÁSZKA MIKLÓS rendezővel, a Harag György Társulat igazgatójával Várszínházunk közönségének véleménye megoszlott a darab, Tamási Aron Osvigasztalásának értékelésekor: volt, aki a dráma nehézkes kezdését, más a darabos építkezés vagy a felvonások eltérő színvonalát kifogásolta. Egyeseket a szöveg súlyossága, tömörsége zavart Ám abban mindenki egyetértett: kiváló színészek tolmácsolták, tették befogadhatóvá a müvet. Közreműködésükkel vált a darab igazán méltó záróelőadássá az idei évadban. nikai és művészi színvonala, műhelyeinek teljesítőképessége, munkamódszere. Mindebből sokat tanultam. - Milyen müvekkel kívánnak a közeljövőbenfellépni ? - Elég sok elképzelésünk van. Most például a Jókai Mór Kőszívű ember fiai című regénye alapján készült dramatizált, színpadi változatokkal foglalkozunk. Magam Csongor és Tünde-előadási rendezek Debrecenben, amit kamaradarabként Szatmárnémetiben is szeretnék színpadra-állítani. - És hogyan tudott megbirkózni ezzel a feladattal az Esztergomi Várszínház esetében? - Nagyon érdekes, sokoldalú az esztergomi színliáz: magában hordozza a kamaraszínhíizban rejlő finomságokat, ugyanakkor a szabadtéri várszínházak inspiráló atmoszféráját is. Ezt így együtt még sehol sem láttam mostanáig. Egy rendkívül izgalmas játszási hely ez, úgy hogy megérte azt a hatórás munkát, amellyel perzselő napon az előadást részletekről-részletekre haladva újra felépítettük. Hasznunkra válik majd ez a színpadi tapasztalat az otthoni környezetben tartott előadásokon is. Itt, ebben a térben viszont a természetes anyagok, a kő és a fa találkozása olyan tiszta és sallangmentes, mint az Osvigasztalás balladai keménysége. Ez a mű Tamási Áronnak csupán az első drámaírói zsengéje, mégis hihetetlen erővel szólalnak meg benne gondolatok. Egyszerre mélyen magyar gyökérzetű és univerzális; a kettő összekapcsolása által szinte Bartókhoz mérhető művet alkotott, mégpedig rendkívül költőien, a székely nyelvi gondolkodásra jellemző tömör, filozofikus megfogalmazásban. Ez jelentette az előadás örömét számunkra Hogy elhozhattuk, hogy elmondhattuk azoknak, akik eljöttek és - úgy éreztem - sok szeretettel körülvettek bennünket: ez volt e két nap legmaradandóbb élménye. — Gondolom, az sem lehetett közömbös az Ön számára, hogy Esztergomban léphettek fel... - Igen, édesapám itteni emlékei miatt családunkban nagyon sokat emlegetik ezt a várost, amelynek történelmi vonzereje szintén igen nagy; tehát rendkívüli módon örültem én is és a társulat is, hogy meghívást kaptunk ide. A ma délelőtti séta is hallatlanul izgalmas volt. Esztergom lényegében kis város, de nagyon sok főváros van, ahol nem lehet ilyen sétákat tenni. A találkozás a történelemmel itt lenyűgöző: apraja-nagyja a társulatnak ezzel az élménnyel jött ma este játszani, ezzel vagyunk tele, és azt gondolom, szívünkbe zárva ezt visszük magunkkal. - Több, mint két évtizede járt itt utoljára. Találkozott-e most az előrelépés látható jeleivel? - Kevéssel. Remélem azonban, hogy fejlődése a következő években, évtizedekben felgyorsul. Szeretném látni húsz év múlva is ezt a várost, mert lelki szemeim előtt megjelenik egy olyan kép, ahol már minden túl van a felújításon. És akkor Esztergom külsejében is megjelenik az a szépség, ami benne és bennünk ma jobbára csak rejtőzködve él. - S megmarad addig a kapcsolat az Esztergomi Várszínházzal? -Úgy tudom, kölcsönös a szándék, és ha munkálkodni is tudunk ennek érdekében, akkor jövőre szintén el fogunk jönni. - Szívesen várjuk Önöket, és reméljük, a város is továbbszépülve köszönti majd a társulatot. -Adja Isten! Istvánffy Miklós