Esztergom és Vidéke, 1998

1998-07-09 / 26-27. szám

5 Onagy Zoltán Nap. 52. Arról, hogy meglepődhet az ember Komolyan arról, hogy meglepődhetik az ember, ha azt is gondolja magáról, őt Esztergomban semmi nem lepi meg. Kinézek az ablakon. Illetve: nézek ki az ablakon, várom a postást. Az ablakon túl egy másik szürke épülettömböt látok, jobbra is egy hasonlót, balra is egy hasonló szürke épülettömböt. Ha onnan kinéznek, ők is hasonló szürkét, hasonlóan végeset látnak. A dolog adott, ezen nincs mit változtatni. Talán nem is lehet. Nem is változtat rajta a kutya sem. Csak a fecskék. Ok a szemközti ablaksarkokat foglalták el, most kisfecskéket nevelnek, akik jövőre a szabadon maradt sarkokat új sárfészkekkel népesítik be, ha az ablak mögött lakó ember engedélyezi számára. De itt még nem tartunk. Kinézek az ablakon. Várom Attilát. Ez az Attila nevű ifjú úr pénzt szokott hozni. Pénzt vagy jó hírt. (A pénz fontosabb, jobban várt hozomány.) Szóval: nézek. Attilán kívül nem sok érdekes látnivaló e falakkal ölelt kis területen. Fűszerű tarack, faszerű csenevész fácskák, szétbarmolt homokozó. A betonkockákkal körberakott négyéves homok, a homokból előcsillanó üvegcserép és a masszív kutyaszar miatt játszótérnek nevezzük a földdarabot. És azért is, mert délelőttönként évek óta itt levegőzik egy harmincasnegyvenes óvodás csoport. De most! ám most! szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik! Vegyék úgy, legyenek szívesek, itt most meg van szegve a lehellet: ! Idegen fazonokat látok a játszótérnek nevezett piaegon. Munkásruha, derű, fényes nyelű lapát, mogorva csákány, bordó vizeshordó, színes micsodák, dalos kedv. Mozognak, hajladoznak, csörömpölnek, szemmel alig követhetni őket. Efféle aktivitást tizenöt éve nem láttam, kivéve talán, amikor negyedévente vizesek buknak a csatornafedélre és leolvassák a tömbórát, hogy kiszűrjék a lassított vízórával működőket. De ők más tészta, ők nem a Város. Nem csoda, ha a lehelet megszegik. Álljunk meg egy pillanatra. Lengyel László, a fordított Kasszandra (© T.G.M.), a napokban odanyilatkozott az ex-Dolgozók Lapjának, nevezetesen Rafael Balázsnak, hogy ő bizony a városban nem lát semmi pezsgést, semmi fejlődést. Azannyát! Ahogyan Lengyel a koncepciót keresi - bemerevít a leégett Halász előtt, nézi a rogyott, kormos falakat, nem mozdul, csak nézi -, úgy bizony nem könnyű megtalálni. Jött volna föl ide ma délelőtt! Látta volna ezt a serénységgel tüntető koncepciót, pezsgést! (Es egyáltalán! A vendég azt nézze, ami szép. Ami nem az, amire azt mondhatni, ez randa, ez meg rohad, ezt meg régen meg kellett volna javítani, arra itt vagyunk mi, akik itt élünk. Hu, de pipa lettem, kinézve az ablakon. Ne ugassa (bocsánat) mán le senki a városomat, aki csak beugrik egy sörre, a mindenséges mindenségit!) Hol is tartunk? A dolgozók dolgoznak. Hintát, mászókát építenek. Alakok gyerekeinek a gyerekei tornásznak, hintáznak majd rajta. A második gyerekgeneráció. Az egész egy semmiség. Ötven kilónyi vas. Húsz kilónyi beton. Két embernek háromórás munka. Ha lakóközösség lennénk, réges régen megcsinálhattuk volna magunknak, gyerekeinknek. De nem vagyunk lakóközösség. Ha lakóközösség lennénk, az önkormányzat nem árulhatta volna ki alólunk a garázsokat, a közhelyiségeket, mindent, ami közös érték. (A napokban volt szerencsém megfigyelni egy működő lakóközösséget, egy hasonló módon, de olcsóbban távfűtőttet, amely lakóközösség összefogva, némi persorozat árán leköttette magát a központi, diktatórikus árképzésü hőszolgáltatásról. Idén télen - hatodáron - magának fűt, gázzal vagy amivel akar. Erről később.) Szóval. A fickók dolgoznak a fűben. Állítják a vasat, döngölik a betont. Jó a kedvük, fütyörésznek a nap alatt. Ok se építenek minden nap gyerekjátékokat. Még az előfordulhat, hogy új homok került a körbe. Mondom, hinta lesz a játszótéren. Tizenöt évvel azután, hogy a lakótelep él, hall, mozog, fluktuál, vénül, szaporodik. És ez meglep. Igen nagyon meglep (bennszakad, fennakad, megszegik). A Város megrázta magát. Leereszkedett legkisebbjeihez. Netán gyereke született. Unokája. Ki tudhassa. Az is lehet, kinyitotta a naptárt, meglátta, közelednek az önkormányzati választások. A Várszínház műsora Július 9-10-11-12 (esőnap: július 13) 20.310-kor: Móricz-Kocsák-Miklós: Légy jó mindhalálig Július 17-én (esőnap: július 18) 20.30-kor: INRI (Máté, Márk, Lukács és János evangéliumaiból összeállította és elmondja: Bálint András) Július 19-én 20.30-kor: Magyar Virtuózok Kamarazenekar hangversenye Bazilikai hangversenyek Július 12-én 16 órakor: Ars Nova Singers énekkar (USA) Július 20-án 15 órakor: Royal College ofMusic zenekar (Anglia) Mindkét hangverseny ingyenes! A Balassa kórus hangversenye Vasárnap este a Szent Anna templomban zárult az a hét hangversenyből álló egyházzenei sorozat, amivel az 50. születésnapját ünneplő Balassa Bálint Vegyeskar kedveskedett az esztergomi zenebarátoknak. A sorozatnak nagy sikere volt. Repertoárjuk tovább gazdagodott: Bach, Haydn, Mozart, Liszt, Bruckner, Kodály és Bárdos művek hangzottak el a koncerteken. Reményi Károly karmester és a szólisták (Daragó Rita Laura,, Basky István, Moldvai József, Papp Zsolt, Korpás Ferenc, Tády Ilona Éva, Pappné Po hnerHedvig, Sárosi Attila és az orgonánál Reményi József) nagyszerű teljesítményt nyújtottak. Augusztus 20-án, a Bazilika ünnepi nagymiséjén Liszt Ferenc Esztergomi miséjével lép újra a kórus a nyilvánosság elé. Pálos Nemere István Rejtekutak 28. Egyedül a házban Különös érzés. Most csak az a zaj, mit magam keltek mozduló testtel. Falak zárnak körül, ajtók becsukva, és egyedül vagyok. Bár voltaképpen ketten vagyunk: a ház és én. Minden falát ismerem, annyi éve már. A javarésze akaratom nyomán állt fel, kőművesek keze alatt nőtt, oda ahová akartam. De vannak még régiek is, zavaró idegenek, amelyeket mások állítottak, nem is tudom, mikor. Megdolgoztam ezekért a falakért, a tetőért, a padlóért. Minden belőlem lett, az agyamból jöttek a gondolatok, a könyvek, és azokból lett a pénz. A pénzből a kő, a tégla, a mész, a cement, a kavics, a tetőgerenda... Még a fák és a sövény is agyból termett. Fura elgondolni, hogy azelőtt nem létezett, mindennek a kezdete egy impulzus volt csupán, valahol a fejemben. És most itt a ház. Ha egyedül vagyok, körbejárok belül. Hallgatnak a falak, de tudom, mi bajuk. Éjjel nemegyszer sóhajtanak. Mikrorepedések ülnek meg a téglák között. Valahol alattunk kicsiket mozdul a talaj. Kicsiket, de sokszor. Olykor a falon is kiütközik egy-egy repedés. Ismeretlen világ térképeit rajzolják a falakra azok a lenti erők. Nappal is hallani, bár nem annyira. Itt-ott reccsen egy padlódeszka, bár senki sem jár rajta. Talán mozdul az ajtófélfa is. Szekrény épült a falak közé, hát követi a mozgást. Télen a hideg, nyáron a meleg húzza vagy tágítja a falakat. A tetőgerendák hossza sem mindig egyforma, és egymásra csúsznak a cserepek. Átveszem a ház hangulatát. Mindegyiké más. Az enyém szereti a csöndet, de nem a mozdulatlanságot. Ha süt a nap, idebenn is oszlik a homály, bár igazán sohasem. Félszürke sarkokban árnyak lapulnak; csak nem a lelkiismeret fészkei? Néha szinte beszél a ház. Odakünn szél dühöng, faágak söpörnek végig a tetőn. De a ház nem ezekkel a zajokkal szól - saját beszéde van. Suttog hangtalan, hunyorít fénytelen, sugall nesztelen. Én meg élek benne, de egyre jobban érzem és tudom: ez nem így van. A ház él bennem. Beköltözött a zsigereimbe, a tudatomba. Nehéz lenne nélküle, de nem lehetetlen. Biztos, ha elmennék innen, még sok éven át benne lenne lábamban a lépcsőfok magassága, a kerti út érdessége. Hallanám az őrtálló fenyők mozdulatlanságát-is. Hiszen már rég nem benne, hanem vele élek.