Esztergom és Vidéke, 1998

1998-07-09 / 26-27. szám

4 Esztergom és Vidéke 1998, július 9, Lábik János kiállítása a Rondellában Július 3-án nyílt meg a Vármúzeum Rondellájában a Párkányban élő fes­tőművész, Lábik János gyűjteményes kiállítása. Horváth Béla múzeum­igazgató köszöntötte a nagyszámú ér­deklődőt, majd dr. Bárdos István fő­tanácsos mondott megnyitót. Méltatta Lábik városunkhoz való kötődését, aki éppen két évtizede lépett az esz­tergomi képzőművész körbe. Sokat tanult itt Nóvák Lajostól, Kaposi End­rétől, majd később Kollár Györgytől. Tagja volt a Labor MIM Alkotócso­portjának, gyakran megfordult a már­télyi művésztelepen. Mesterien ábrá­zolja a természetet, nem csupán má­solja, hanem még szebbé, látványo­sabbá festi. Olajképei mívesen ki­munkáltak, szeretetre méltóak ­hangzott el a megnyitóban. A mostani kiállításnak külön érde­kessége, hogy Lábik János most töl­tötte be 65. évét. A jelenlevők mele­gen köszöntötték a művészt, aki éle­tének nagy részét városunkba töltötte. A Rondellában egy hónapon át ezrek gyönyörködhetnek majd a nagyszerű párkányi művész képeiben. (Pálos) Istenem, hogy rohan az idő! Tíz éve már annak, hogy a kolozs­vári magyar konzulátusra megérke­zett a „Kárpátok géniuszának" pa­rancsa: Tessék kaput zárni, orszá­gunkból haladéktalanul távozni! Július volt, forró nyári nap. Erdély hajdani szép fővárosában bódító illa­tot árasztottak a hársfák, mégis fa­gyossá, dermetté vált az emberek hangulata. A hír hallatán románok, szászok, örmények és más ajkúak so­kasága a legkülönbözőbb formában fejezte ki együttérzését Erdély ma­gyarságával, a konzulátus személy­zetével. Bezárni a magyar konzulá­tust?! Azt az „intézményt", amely megannyi konkrét bizonyítékát adta már áldásos tevékenységének: a két nép közötti súrlódások elsimításá­ban, a magyar nemzetiségi gondok­bajok enyhítésében. Avagy éppen ezek a pozitív vonások szúrtak sze­met a sovén eszme hirdetőinek? Vékás Domokos főkonzul, szüle­tett székely, a mindig kimért, meg­fontolt diplomata nem lázongott, nem vitatkozott, csak magában füs­tölgött. A Ceausescu „paradicsomá­ban" töltött idő megtapasztaltatta ve­le is: hiábavaló lenne minden erőlkö­dése, a diktátorral szembeszállni nem lehet. Tette hát, amit a „leirat" követelt: kaput zárt a konzulátus, ké­szülődött haza a kiutasított személy­zet. Mint akkori partiumi lakos ma­gam is szem- és fültanúja lehettem annak, miként fejezte ki szolidaritá­sát Erdély jóérzésű lakossága Vékás Domokosékkal. Tömegek gyülekez­tek a főkonzulátus környékén a pa­kolózás, költözés napján, bár ez ak­kor igen komoly következmények­kel járhatott a „napfényes szabad­ság" birodalmában. S mikor elindult a diplomaták és a személyzet jármű­karavánja, gépkocsik sokasága sze­gődött mögéjük, a szembejövő jár­művek pedig reflektoraik felkapcso­lásával jelezték: őszintén sajnálják a köztiszteletben álló, megbízatását példaadóan teljesítő ember és mun­katársai távozását... A főkonzul nem véletlenül végez­L Si-imojí/V cí te példásan diplomata munkáját a/ Erdélyben élő népek-nemzetiségek megbékélésének érdekében. Nem, mert ő is ennek a szép tájnak porából vétetett. Az Udvarhely megyében fekvő Kisgalambfalván látott napvi lágot 1926-ban. Innen, aNagykükül­lő völgyéből, székely paraszti sorból indult el, s lett a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium tanulója, ahol - saját vallomása szerint - meg­bízható ismereteket, tudást, hitet, munkaszeretetet, becsületet, népe iránti alázatot, más népek iránti tisz teletet tanítottak tanárai. Ez az erköl csi-szellemi útravaló egész életén át elkísérte, segítette a diplomáciában való eligazodásban, a legbonyolul tabb feladatok megoldásában is. Kolozsvárról való visszatérése után sem lankadt a közért, az embe­rekért, ügyes-bajos gondjaiknak megoldásáért való fáradozása. A tö­meges menekülés idején elsők közt segítette a bajbajutottakat, a rászo­rultakat új hónuk megtalálásában, háborgó lelkük megnyugtatásában. Esztergom, a történelmi levegőjű királyi város különösen közel állt szívéhez. Szinte minden fontosabb eseményen, kiállításokon, várszín­házi előadáson itt volt. Az ő segítsé­géveljött létre 1989-ben az Esztergo­mi Ábel Erdélyi Közösség is, amely száznál több tagot számlált indulása­kor. A közösség céljai közt szerepelt a környéken letelepült menekültek emberhez méltó életkörülményeinek megteremtése, az új hazában való be­illeszkedés. Nem csak a közösség díszelnöki, Abel-fői tisztét fogadta el, de rendszeresen részt vállalt a gondok, feladatok megoldásában. Azt tervezte, itt a Duna mentén, az erdélyiekkel egy helyen építi meg házát Pilismaróton, az Ábel-szegen. Biztató szavai mindig gyógyító ír­ként hatottak. Mikor az ide menekül­tek már-már minden ama reményü­ket elvesztették, hogy valaha is haza mehetnek, látnoki módon jósolta meg 1989. december 5-én Ceausescu közeli bukását:„Közeleg az idő..."­mondotta. Nem telt bele három hét s Vékás Domokos a Zoldhazban - Mezei Attila képeslapkiállítását nyitja meg már együtt örülhettünk jóslata betel­jesülésének. Ott, azon a közösségi karácsonyesten mondta el, életének még egy nagy vágya van: hogy újra kinyithassa Kolozsváron a bezárt konzulátus ajtaját, s szolgálhassa ott népe, nemzete ügyét! Sajnos, ezt már nem érhette el, 1995-ben nemes lelkét visszaadta Teremtőjének. Koporsóját százak vették körül - a világban szétszórt erdélyiek képviselői, s fogadták meg hantjánál: emlékét nem hagyják fe­lejteni! Itthon és Erdélyben egyaránt sok a bizonyítéka annak, hogy Vékás Do­mokos alakja és tettei valóban ma is elevenen élnek az emberek emléke­zetében. Kiss József Szerk. megj.: Özvegyétől vettük a hírt, hogy egykori iskolájában, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kol­légumban szeptember óta működik egy célalapítvány a rátermett, de rá­szoruló diákok megsegítésére, s amely Vékás Domokos nevét viseli. A tervek szerint ezév októberében Sep­siszentgyörgy parkjában leleplezik gróf Mikó Imre szobrát, a Kollégi­umban pedig megnyitják a híressé vált egykori diákok arcképcsarno­kát. Ebben a csarnokban láthatjuk majd a Vékás Domokosról készült plakettet is. Esztergom barátai Vékás Domokos (1926-1995)

Next

/
Thumbnails
Contents