Esztergom és Vidéke, 1998

1998-06-25 / 24-25. szám

6 Esztergom és Vidéke Plakátművészet a Duna Múzeumban Június 17-én Kaján Imre múzeumigazgató köszöntötte az Európai Közép Galériában összegyűlt nagyszámú művészetpártolót és szakértőt Kelemen Benő Benjámin és Ölveczky Gábor grafikusok plakát és poszter kiállításának megnyitóján. Fábián László író megnyitójában utalt arra, hogy az itt kiállított több mint száz válogatott remekmű nagy kulturális értéket hordoz abban a világban, ahol a számítógéppel tervezett és fotózott óriásplakátok hódítanak. Éppen ezért ez a kiállítás egy tiltakozás is az igénytelen, jellegtelen, ám méretei miatt lenyűgöző óriásplakátok ellen. A megnyitón jelenlévő művészek közül Ölveczky vei már találkoztunk Esztergomban, ő a Komáromi Kisgaléria vezetője, a város Pro Urbedíjasa, közel 30 tárlata volt már. Kelemen Benő Benjámin művészeti nívódíjas Győrből érkezett, korábban a Kisfaludy Színház grafikusa volt, nemrég nyerte el a IX. Országos Grafikai Biennálé különdíját. Egyéni és csoportos kiállításainak száma közel száz. E nagyszerű művészek produkciót egy hónapon át láthatja a nagyközönség a Duna Múzeumban. (-los) Q % 1 ' % .<. Iá '' ' •i 1 h 0 t 1 m\ Küldemény Érsekújvárról Mária néni, lapunk régi kedves olvasója-aki jelenleg rokonainál tolt néhány napot Érsekújváron - küldte el szerkesztőségünknek néhány sor kíséretében az alábbi újságkivágást a Castrum Nóvum június 9-i számából, mondván: talán érdekes lenne közölni lapunkban is. Valóban: a kép is, a cikk is megérdemli, hogy az esztergomi olvasók elé kerüljön! Felavatták a Tatárik-szobrot 1998. május 30-án került sor Tatárik Emil, a strandfürdő alapítójának tiszteletére rendezett emlékünnepségre és szobrának leleplezésére Érsekújvár városának termálfürdőjében. Csanda Endre polgármester ünnepi beszédében méltatta Tatárik Emil személyét, aki egykoron 50.000 koronát fektetett be egy olyan vállalkozásba, amelytől nem várt hasznot Csupán testet adott egy gondolatnak, elindított egy gépezetet, amelynek motoija az ő lelkesedése, teremtő tettvágy a, az ifjúság iránt érzett szeretete volt. O nemcsak városunk fejlődésének úttörője, hanem a környező természet védője is volt egyszemélyben. Nem véletlenül ítélték neki post mortem a Pro Urbe '97 díjat születésének és halálának évfordulója alkalmából (1897 - 1957) a strand felépítésében és üzemeltetésében, a természet védelméért, a cserkészmozgalom népszerűsítéséért, valamint az ifjúság szellemi és testi fejlesztésében szerzett érdemeiért. A díjat veje, a Magyarországon élő Besey László vette át, aki a díjjal járó 30.000,-Sk-t Érsekújvár városának ajándékozta azzal a céllal, hogy a strandfürdő bejáratánál állíttassák fel Tatárik Emil mellszobrát. Május 30-án, szombaton délelőtt Besey László a családtagok és rokonok, a régi újváriak és a fiatalok népes társaságában fejezte ki őszinte háláját és elismerését Tatárik Emil embemagyságú ülőszobrának leleplezésénél. A Besey László által felajánlott összeg és a város anyagi hozzájárulása tette lehetővé ezt az ünnepi aktust. Oroszlánrészt vállalt mindebből Szilágyi Tibor is, aki Tatárik Emil utolsó fényképe alapján formázta meg e jeles személyiség élethű mását, és az alkotó személyes ajándékként adta át a remekművet A polgármester a Nyitra vizéből merítve keresztelte meg a szobrot, és jelképesen pezsgővel nevezte el immár Tatárik Emil Strandfürdőnek városunk termálfürdőjét. Tatárik Emil szellemi nagyságához méltó volt ez az avatóünnepség. A hálás újváriak virággal emlékeztek rá, felidézve a strandhoz fűződő egy-két régi szép emléküket is. S amikor az idei nyári szezonban nap mint nap százak és százak látogatnak majd el kedvelt kirándulóhelyükre, a városi strandra, s elhaladnak a padon üldögélő, embemagyságú Tatárik Emil szobra előtt, jusson eszükbe, hogy az ifjúságot tettekre lelkesítő Emil bácsi szelleme, természet iránti vonzalma és szeretete még ma is elevenen él közöttünk! Strba Sándor A Tatárik-szobor mellett veje, Besey László ül, mellette Érsekújvár polgármestere, Csanda Endre, mögöttük az alkotó, Szilágyi Tibor áll. BÚCSÚ LÁSZLÓ GYULA PROFESSZORTÓL 0 is elment hát, ismét szegényebbek lettünk. A nagy nemzedékből Barcsay Jenő, Boy Zoltán, Illyés Gyula, Borsos Miklós, Weörös Sándor és Benedek István után az utolsó, akinek fényében érdemes volt sütkérezni. Lehet abban valami megrendítő sorsszerűség, hogy pont Szent László városában, Nagyváradon dobbant utolsót a szíve. Arpádházi királyaink közül a kun vitézzel megküzdő szép fejű szent állott hozzá a legközelebb. A honfoglaló magyar nép életéről írott könyve, amely eddig négy kiadásban fogyott el, a néprajzi régészet klasszikus forrásműve lett. Festőművésznek indult (utolsó leheletéig az is maradt), hivatásául mégis az archeológiai ásatások honfoglaláskori leleteinek vallatását választotta. Nevét a többségben lévő hívei és kisebbségi, de annál makacsabb ellenségei a „kettős honfoglalás" elméletével rokonítják. Csak a vitamódszerben vagyunk illetékesek állástfoglalni. Jellemző, hogy halála előtt pár hónappal a TV-ben a nagy horderejű föltevését próbálták cáfolni, hívei viszont milyen visszafogottan védeni. Bízunk a minél előbbi megismétlésben. László Gyula soha nem tetszelgett a csalhatatlanság pózában. Ellentétben ellenfeleivel. Nem azt mondta, hogy „így volt", hanem „ valószínűleg így lehetett". Nem így a magabiztos cáfolok. A történész profeszszor (a név most nem fontos) a korabeli források kiválasztott soraihoz makacsul ragaszkodott. Abban biztosan igaza van, hogy írott anyag aligha bizonyítja az avarok továbbélését a magyarok honfoglalásáig. Persze nem is cáfolja, a logika törvényei szerint. A másik állítása még meglepőbb. A Kárpátokon ezeregyszáz évvel ezelőtt átkelt magyarság általa becsült létszámát egyre csökkenti. A mások, legalább olyan szintű szakemberek minimálisan 200 ezer fővel számoltak. A vitatkozó ennek legföljebb a felét fogadja el. A kérdés ezek után az: ha Árpád népe a Kárpát-medencében a székelyeken kívül más rokonnépet nem talált, valamint oly kevesen jöttek hont foglalni, hogyan válhatott a magyarság rövid idő alatt az akkori Európa egyik meghatározó tényezőjévé? Az említett historikus érvelése szerint semmiképp! Másik csőlátású megközelítés a nyelvész professzoré, aki szerint az abszolút egzakt szófejtéssel ellentétben „a csontok nem beszélnek". Szerencsére frappáns választ kapott a paleopatológus szakembertől. Őseink mészvázas maradékából ugyanis ma már nemcsak az antropológiai méretek, valamint a korabeli betegségek, de a vércsoportok megoszlási aránya és a genetikai állomány is abszolút természettudományos módszerekkel vizsgálható. Legalább annyira, mint néhány kiragadott korabeli idézettel, vagy bizonyos nevek értelmezésével. Nem indokolatlan ezt egy nekrológban is megállapítanunk. László „föltevése" írásbeli források, nem amatőr szintű nyelvészeti ismeretek, valamint az ásatási eredmények vizsgáitatása után alakult ki. Bízunk benne, hogy tanítványai és utódjai az Ő sokoldalú módszerét fogják követni. Erre utaltak a TV-beli megnyilvánulásaik. A képzőművész és művészettörténész sem ismeretlen az átlagos érdeklődők előtt. Elég a nagysikerű kiállításaira, továbbá a Botticelliről, a Medgyessy Ferencről, a Barcsay Jenőről és a Borsos Miklósról írott könyveire utalnunk. A veszteség súlyát az anyaországba látogató erdélyi értelmiségiek fogják a legjobban érezni. Ha a Királyhágón túlról fajsúlyos egyén jött fel Budapestre, László Gyula lakására elzarándokolni önkéntesen kötelező szükséget, lelki feltöltődést jelentett. Ajtaja mindig nyitva volt, kilencven felé közeledve is. Talán jobb lett volna magát jobban kímélni, másrészt szemmelláthatóan a munka tartotta életben. A sors nagy ajándéka, hogy hosszú ideig kitüntető barátsága közben „ receptíró háziorvosa" lehettem. Soha nem felejtett el érdeklődni az esztergomiakról. Kedves tanítványáról, Horváth Istvánról, a Németországba került Csernohorszky Vilmosról, akivel a svájci luganoi napokon barátkozott össze. Húsz év után is számontartotta Dévényi Ivánt, az élők közül Vincze Lászlót és Bodri Ferencet. Esztergom a kedvelt városai közé tartozott, holott tudtommal eddig nem rendeztek László Gyula életművéből méltó kiállítást. Bízom benne, hogy ez megkésve bár, de még pótolható! Tartozunk emlékének, az „egyszemélyes nemzeti intézménynek". Legyen áldott haló poraiban, amiért népét a saját régmúltjával megajándékozta. Szállási Árpád dr.