Esztergom és Vidéke, 1998

1998-04-09 / 14-15. szám

VIEL üyf TT 17 X? tT I? C r ü F \7 1 M U V E lv E o EVE ü i VA (Folytatás az /. oldalról) - A lét-nemlét kérdései úgy egészítik ki egymást, hogy belenyúlok a hétköznapokba, ott keresem azokat az ellentmondásokat, melyek feloldhatatlanságai eljuttathatják az embert addig, amitói félek, féltem a gyerekeimet - ehhez jogom van -, de féltek éppen így mást is. A kérdés inneji vetődik fel az általad említett ŰRig, ugyanis ha az egyén mindig a könnyebbet választja, és megbékél a felületességgel, napról napra felelőtlenebbé válva a részleges, rosszabb esetben a teljes szellemi-fizikai elsivárosodás, leépülés s a személyiség-kinullázódás állapotába kerül. Süketté válik a jóra, vakká a szépre. Anyagi érdekeit követve hajlamos megfeledkezni jobbik énjéről... (...) éppen ez a félelem a magyarázata annak, hogy az ŰR című képen az ember már csupán a hiányával „van jelen". A nadrágszíjjal összefogott üres farmeröltönyre utalok, mely a teniszlabda-Föld fölött dermedt örök mozdulatlanságba. Nem maradna más, csak az üres forma? És ettől rettenetesen meg lehet ijedni. (...) - A nehéz helyzetek nagyobb teljesítményre sarkalltak? - Tulajdonképpen minden valamire való művemet a mélypontokon csináltam. Váltam, amikor a farmernadrág-sorozatot rajzoltam. A második feleségem veszélyeztetett terhes volt, amikor a dorogi üvegablakot készítettem. Persze, ezek kényszer-helyzetek voltak, s azt nem mondhatom, hogy kizárólag ilyen szituációkban dolgoztam. Senkit sem doppingol a baj, azon minél gyorsabban túl akar lenni. Csakhogy azt kell megértened, hogy én mindig ugrásra készen tartottam magam, s ezért tudtam ilyen helyzetekben is produkálni. Ha nyugodtabb körülmények között, kiegyensúlyozottabban élhettem volna, akkor bizonyára több tervem valósul meg. Új és új elképzelések azonban most is munkálnak bennem. (...) Múlt szombaton, április 4-én a dorogi temetőben kísérték utolsó útjára. Bízhatunk benne, hogy alkotásai révén közöttünk marad. így hát nem végső búcsúnak szánjuk, inkább evilági feltámadásának hitével közlünk „helikoni" karikatúráiból néhány költőportrét mellékletünk oldalain. (Művészeti Műhely, 1990.1. sz.) Vaderna József Húsvét Ez a Húsvét is elmaradt feltámadás csak a szögecsekkel kivert farmernadrágos fiúk szeme fényük részegen lépcsőháztól lépcsőházig itt már senki sem őrzi a sín könnyűszerrel lebegnek a legendák s lassan már úgy kábulsz el mintha soha semmiről sem tudnál jöjjenek hát a rímes versikék egy ország agya illatozik ilyenkor a termékenység csak laza mulatság megdöntött pohár és vörösbor az unalomban megvillan az ember egy-egy húsvén garázdaság az utcán valaki előrebukik és hány a kocsmában szemenköpve a végtelen Lábjegyzet Holló András: Lázadás és megbékélés című első posztumusz kötetéhez, 1993. - részlet Neked Jézus vére világított, mikor csirkebeles moslékot öntöttéi a disznók vályújába, és amikor nőt szerettél, akkor is verset, „gyöngysorok"-at írtál. Betűs álmodozásba fojtottad ki- és eléletlen arany ifjúságod. A „legszebb férfikor" delén vetettél véget keresztutadnak, s miként a költészet, önkéntes véradásnak tekintetted életed müvét. Haláloddal meghívtad szavaid föltámadását, a „művi" és mindig csalóka halhatatlanságot, de kosztolányiul kérdezem: otthon vagy-e otthon, az Égben? \ Csoóri Sándor A diók megremegnek Itt ülök megint a mozdulatlan kertben, s nem várok többé soha tollpihék helyett sasokra, se késői föltámadásra. Jön, ami jön magától, jön, ami jöhet: reggel a gyors Nap, magasan repülő fejszékkel az erdők felé, délben Délről egy fojtott sóhaj, mely a világűr gyomrát is megremegteti. És jönnek persze fecskék is magányosan, magasra tartott ujjaim között ügyesen átrepülnek, mintha a Gibraltár-szoros tűfokán szállnának át a végtelenbe. Csoda! csoda! - ujjongtam volna régen magamban, de már csak hallgatok, mert tudom, hogy minden tünemény itt a képzeletem folytatása. Talán az erős és szilaj fény is az. Talán a fák is. Fölállok, megpaskolom őket, mint jó lovak nyakát. A diók megremegnek, mintha mindegyik az én zöld szívem volna, melyekről már semmi, semmi, még a végzet se tudna külön dönteni. (Hattyúkkal, ágyútűzben című kötetéből, 1994.) HoJttJ Á^cUzl?, - oaofi ív^ikoS ^ ozaíS^tó-tt S2ÜÍPj MoCSCÓU, két. IQZZ 4ze>7ao£2e>.l/v Sárándi József Meghívott halhatatlanság