Esztergom és Vidéke, 1997

1997-03-27 / 13. szám

1997. március 20. Esztergom és Vidéke 3 Köszöntjük új Pro Űrbe-díjasunkat, Török Józsefet - Őseim valamennyien szenttamásiak voltak, itt éltek és dolgoztak a város szívében. Apám, nagyapám egyaránt kőművesmesterek voltak, sőt dédapám is, aki annak idején még a Bazilika építésében is részt vett. Őket is afféle „közéleti emberek"-nek tartották; nagyapám is, meg a testvére is városi képviselőként próbált segíteni az akkori városon, a múlt század utolsó éveiben úgy, ahogy én, az utód teszem most, a jelenlegi városért... „Szentimrés" voltam, hiszen a mai Petőfi iskola, ahol a betűvetést tanultam, akkor Szent Imréről volt elnevezve, s a főreál iskola, ahol a „magasabb tudományokat" próbálták belém verni, szintén Szent Imre nevét viselte. 1940ben kezdtem el a tanítóképzőt, s jóformán még be sem fejeztem, mikor az orosz fronton találtam magam. Aztán hadifogság egészen 1946-ig. Egy évvel hazatérésem után kezdtem el tanítani Dorogon a Dózsa iskolában. Büszke vagyok rá, hogy aktív pedagógus pályafuSzinte mindenki ismeri Esztergomban, s csak így hívják: Jóska bácsi. Azzal a közvetlen kedélyességgel, amely öt magát is jellemzi. Örökmozgó, nyugtalan ember. Most - túl a hetvenen - is folyton talpal, kilincsel, intézkedik. Önkormányzati képviselő, tevékeny tagja a Kulturális, Idegenforgalmi és Sport Bizottságnak, egyik alapítója és jelenleg is vezetőségi tagja a Kolping intézetnek és a Hegyközségnek, részt vesz a Gazdakör munkájában, szervezi a volt szentimrések találkozóit, titkár az Öregdiákok Egyesületében, kuratóriumi tag a Dr. Gianics József Alapítványnál, szervezi, irányítja a kisdiákok tehetséggondozó versenyeit, könyvet, ruhát, élelmiszert gyűjt a kárpátaljai szegénysorsú magyaroknak..., ki győzné sorolni mindazt, amit jelenleg is csinál. Nekem is csak az esti órákban sikerült otthon találnom. Családjáról, ifjú koráról faggattam. tásom végén ugyanebből az iskolából mentem nyugdíjba. - Azokban az években, ott Dorogon kezdődött az ismeretségünk. Én 1952ben kerültem oda a Petőfi iskolához, s Te mint szakfelügyelő segítetted a beilleszkedésemet. - Csak két évvel később lettem megyei testnevelési szakfelügyelő. 65 iskola tartozott az ellenőrzésem alá. Testet-lelket fárasztó munka volt az! A testnevelő kollégák munkájának segítése számomra nemcsak a szakmai, gyakorlati tanácsadást jelenetette, hanem aktív, hatékony segítséget az iskolák sportlétesítményeinek létrehozásában. Egyszer összeszámoltam: szakfelügyelőségem alatt több mint 2000 bemutató órát tartottam, 47 sportlétesítmény megépítésében „bábáskodtam", melyeknek összértéke ma 300 millió forintot is meghaladja... De különben is nehéz évek voltak azok. Biztosan emlékszel Te is, hogy váltakozva tanítottunk délelőtt és délután, szombaton is, vasárnap délelőttökre pedig hogy a gyerekek ne mehessenek templomba - különféle sportversenyeket írtak ki. Ma azért sokkal könnyebb a tanároknak!... - Egyrészt talán igen. Másrészt viszont most nincs pénz semmire... Akkor nem jelentett gondot, miből utazzon el egy csapat a megyei döntőre... - így van! A különféle sportbizottságokban, melyekben részt vettem kiharcoltuk a szükséges anyagi támogatást. Persze, akkor nem is nagyon kellett harcolni a pénzért, hiszen az állam bőkezűen támogatta a sportot. Az 1948as és '52-es olimpiák ragyogó sikerei megnyitották a pénzforrásokat. Az akkori városi sportbizottságban alig kerüllek szóba az anyagiak, hiszen az állam mellett a helyi vállalatok is nagyvonalúan támogatták a sportot. Most pedig... csak vegetálunk! - Emlékszem, az 50-es években külön busz szállította be Esztergomba az úttörőpályára a gyerekeket a járás különböző településeiről. Élénk sportélet volt ott, amelyben Te is részt vettél. - Igen, az a kis pálya nagyon a szívemhez nőtt. Elszakadni azóta sem tudok tőle, hiszen most ott működik a Kolping intézet egy részlege, ott nyaraltatjuk a határainkon túli magyar gyerekeket, ami neketn szintén szívügyem. De a Szigeten van az a nyári napközis tábor is, melynek létrehozásán annak idején oly sokat fáradoztam... - A pályaépítésben már nagy tapasztalatod lehet. Nyugdíjba vonulásod után, úgy tudom, a Somogyi iskola is felkért, hogy segítsd a sportudvaruk elkészítését... Hallom, azóta is sokan fordulnak Hozzád különböző kérésekkel. - Úgy érzem, bizalommal vannak irántam az emberek. Sok problémával kerestek meg régebben is, nemcsak most, mióta képviselő vagyok. Segítek is rajtuk, ahol csak lehet. Többnyire magam járok ügyes-bajos dolgaik után, de nem mindig kapok segítséget az illetékesektől. Néha áttörhetetlennek tűnő falakba ütközöm. Itt van például az éjszakai mulatók ügye! Pihenni vágyó esztergomi polgárok százai panaszkodnak, hogy nem tudnak éjjel aludni egyes szórakozóhelyek lármájától... És nem tudok tenni semmit sem ellene! A rendőrség, a Polgármesteri Hivatal képtelen egyetlen hatékony lépésre is ez ügyben... Az is baj, hogy sokan csak kritizálnak, de egyetlen segítő mozdulatot nem hajlandók tenni... Aki segítőkésznek mutatkozik, sokszor az is csak szavakkal próbál segíteni. Pedig itt tettek kellenek... Persze azért vannak eredmények is. Végre megoldódik Szenttamás csatornázása és gázellátása, ami nagy öröm a számomra. Nem magam miatt, hanem mert segíthettem azokon az embereken, akik bíztak bennem, s mert éreztem a segítőszándékot, az összefogást ebben az ügyben szinte az egész városban. Erre az összefogásra volna szükség minden területen. Ha az emberek félretennék egyéni, önző érdekeiket, ha nem egymással szemben, hanem egymás mellé állnának, lényegesen jobb eredményeket tudnánk felmutatni ebben a városban. Sz.B. Ilyentáji, amikor egymás nyomában tolonganak a hűvösebb, melegebb kikeleti frontok, melyek hatására minden teremtményben bizseregni kezd a megújult életerő, szeretett hetilapunk gyűjteményében is nyüzsgő elevenség támad. Lábra kap egy különleges sereg: csupán a fejlettebb példányokból is a kelleténél több kelleti magát, s mindahány azzal, hogy ő az újságcsinálás rendes, szinte szabályszerű kelléke... Mi azonban tudjuk, hogy mindegyikük vétek, sőt több mint bün: (sajtó)hiba. Ruhánkat ugyan meg nem szaggatva (drága a papír!...), ezennel elindulunk a vezeklés útján. Kezdjük bocsánatos(abb) vétkeinkkel. A fagyos télben is előfordult, hogy kihagytunk picikét. Január 30-ai számunk élén szalagcímben tudattuk a város költségvetési tervezetéről, hogy „A múlt héten elkészült, e héten széle(!) körű megvitatásra kerül". Március 6-ai számunk fontos, elemző cikkében (4.o.) viszont benne felejtettünk egy rosszul helyezkedő, értelmetlenül odatolakodott szót, közölvén, hogy nem „fér be 300-350 főnél több ember, mint Kikeleti vezeklés (1 azt már ott szerzett kulturális rendezvényeken tapasztalhattuk". Helyesen például inkább így: mint azt ugyanitt már több kulturális rendezvényen megtapasztalhattuk. Most pedig néhány a főbenjáró(bba)k sorából. Mindenekelőtt a városunkban élő két kitűnő szerzőt - akik lapunkat is rendszeresen megtisztelik műveikkel - tartozunk megkövetni, hogy szépírói alkotásaikba itt-ott bel ^csúfoltunk. Tavaly december 5-én kezdtük bemutatni az Onagy Zoltán készítette Luca székét. Egyik aprócska alkatrészét rögtön el is veszítettük, „kárpótlásul" viszont - parányi átalakítással - teremtettünk egy élősködő rovarfélét. Emigyen: „A második óra(...?) zsibbad, görcsöl a combja, vakaródzik a portól és a rajta mászkáló Xiksolyoktól." (6.0.) Az óráknak, bizony, nincsen combjuk, annál inkább múlásuk („a második óra múltávaF)-, a tyúkok (régiesen: tikok) tolla közt pedig a molyok - erre szakosodott \ - fajtája sétafikálhat... • ) Kitavaszodván, Nemere István szép jegyzetében figyeltük - és figyeltettük meg a magunk sajátos módján az állatok titokzatos világát (Rejtekutak, 1997. március 5., 5.o.): ,Az állatok a saját útjukat járják, aminek mi is csak egy-egy apró részletét láthatjuk. Éjbe > ;szik sok kalandjuk, miközben nappal ártatlar pofával ülnek, hunyorogva néznek a világba." Fárcsak mi is tehetnénk ugyanezt; de hát mi em :>erek volnánk, habár csupán sajtómunkások is. Be kell tehát - töredelmesen - vallanunk, hogy a i lásodik mondatnak mi ártottunk egy értelmetlen tá -gyraggal (,£jbe veszik sok kalandjuk") és egy b. tűcserével. Ez utóbbi - akaratlanul - már-már p lénná sikeredett, olyannyira, hogy most is csak i lünk; hunyorogva, vagy inkább szemlesütve es1 ieklünk jeles szerzőnk és olvasóink elnéző kegyeinéért... N.T. (Folytatjuk)