Esztergom és Vidéke, 1997

1997-03-27 / 13. szám

4 Esztergom és Vidéke 1997. március 27. Esztergomhoz is kötődik „Az angol beteg" - az idei Oscar-díjas film! Az idei Oscar-díjas film alapötletét szolgáltató Almásy László Ede kalandos életének számos epizódja városunkhoz fűződik. Őt is a repülés hozta Esztergomba. A neves Ázsia-kutató Almásy György fiaként 1895-ben született Borostyánkőn (Berstein). Főiskoláit Angliában végezte, de 1914-ben már a rákosi repülők között űzi kedvenc sportját. Az első világháborúban a „légjáró csapatok" tagja lett, felderítő repülő, több kitüntetés tulajdonosaként főhadnagyi rangban. A háború után szülőhelye Ausztriához kerül. Almásy IV. Károly király környezetéhez sodródik, az 1921 márciusi királypuccs idején gépkocsivezetőként hozza el az uralkodót BicskéA puccs meghiúsulása után visszatér Ausztriába, a Steyer gyárnál dolgozik tovább. Nyelvtudása és kezdeményező készségét felismerve a gyár Líbiába küldi egyik géptípusának sivatagi próbáira. Kiválóan megtanul arabul, megismerkedik e különös világgal, utak építését vezeti, a „fehér foltokat" keresi meg expedícióival a líbiai sivatagban. Munkája Kairóba is elviszi. Egyiptomban tudományos tevékenysége révén teremt magának egzisztenciát. Faruk király barátja lesz és ismét repülhet. 1929-ben repülőiskolát is szervez. A csörlőrendszerű vitorlázó repülést népszerűsíti. Közben térképezi a sivatagot, expedíciókat vezet Szudánban. A Nílus egyik szigetén fölkeresi az ott élő, magát magyarnak tartó törzset... 1933-ban a gödöllői cserkész jámborén kapcsolatba kerül a magyar sportrepülőkkel, tagja lesz a Magyar Aero Szövetségnek. Részt vesz a repiilóegyesületek és repülőterek felügyeletében, a vitorlázó repülőtere pek kutatásában. A modellezéstől a katonai előképzésig ott látható a fiatalok között, Hefti Frigyessel együttműködve népszerűsíti a repülést. Oktatóképző és csörlőkezelő tábort vezet az akkor még kiváló Kis-strázsai terepen. Repülésre áhítozó esztergomi fiatalok is közreműködnek itt a táborozás munkájában, egy-egy jutalom-startért. Ekkor ismerkedik meg az ifjú vitorlázó növendék, Iványi Pál is Almásyval. Repülőnaplója szerint oktatója Almásy László volt. Az ifjú pilótajelölt Almásy segítségével kerül a Nemzeti Alap motoroskiképző iskolájába, ami nem volt egészen egyszerű, mert kb. 2000 jelentkező közül csak százat vettek föl! Almásy eközben kairói kapcsolatait is ápolja, közreműködésével vásárolnak az egyiptomi sportrepülők egy M-22-es vitorlázó és egy M-24-es motoros gépet, Esztergomban pedig az Aero-Evernél instrukciói szerint készül a sivatagi körülményekhez igazított ún. Csővöcsök siklógép. (A gép törzsének szerkezeti elemei acélcsőből készültek.) 1940-ben a sivatag szakemberét az Abwehr-nek (német katonai hírszerzés) „kölcsönadja" a HM. Almásy írása szerint „feletteseim parancsára ismét, most mint felderítő és térképész indultam Afrika felé". Századosi rangot kap Romínéitól. Feladata a hadjárat segítése, földrajzi ismeretei alapján és arab barátai révén hírszerző hálózat kiépítése az angolok hátában. Nos, ezt a történetet már a film mondja el, amely a kedd reggeli hírek szerint hét Oscart tudhat magáénak! A háború után először a szovjetek, majd a magyar hatóság tartóztatja le. Mindkét alkalommal megmenekül, másodjára Germanusz Gyula révén. Nyugaton át Afrikába menekül, folytatja sivatagi kutatásait. 1947-ben a Párizs-Kairó közti vitorlázógépvontatással világrekordot állít fel. 1952-ben halt meg Salzburgban. Abersteini családi kastély ma panzió, a kapu alatti emléktábla a földrajztudósról szól, ám szemérmesen hallgat a felderítő tisztről. A Magyar Földrajzi Társaság kiadásában az alábbi könyvei jelentek meg: Autóval Szudánban, Az ismretlen Szahara, Levegőben...homokon..., Rommel seregénél Afrikában. Rexa Iván Almásy László az esztergomi Borlai István („Pipi") által épített TÁLTOS-sal Onagy Zoltán Nap 24. Hetvenhét Áldott emlékű palóc öreganyám indít útnak fényesedő gyerekkorom Húsvét hétfőin azzal: Hetvethét lányt. Gazsi, hetvenhetet köll meglocsóni. Mert hetvenhét lány nem hatvan és nem huszonkettő. Egy öregasszony tapasztalati tanácsa nyilván: Ha többet látsz, ha többen látnak, kevesebb ismeretlen pozíció, helyzet, zátony, zákány. Nem gondolok ilyen bonyolult megfejtésre, hetvenhétnek kell lennie, ha hetvenhét tőke a szőlősorban, ha hetvenhét paszuly a kerítés mellett, ha reggeli előtt hetvenhét szikkasztott hangyatojás kistányéron. (Brrrr, de utáljuk. Só rá, cukor, bors, méz. Számlál, tologat. Előfordul, tizenkettővel is több, ilyenkor a legnagyobbakat gondosan kiválasztva felsorakoztatjuk a tányér szélén. Egy évbe kerül, amíg rájövünk, mami nem számol, csak kicsippenti a vászonzacskóból. Evekbe, amíg csalni merünk, azt mondjuk az ötvenre, hetvenhét. Mami a tányéron hagyott hangyatojásokal tenyerébe önli, bekapja. Se pofát nem vág, se nem nyög, mint mi. Nem érzem az ízét. Nincs neki. Csak arra, elbújik a széijban, hol innen, hol onnan bukkanik elő egy közülük.) De most Húsvét hétfő. És a hetvenhét meglocsolandó lány. Négyet letudok helyileg. Unokahúgok, nővérek. Marad hetvenhárom. Anyakorúak, asszonyok nem csaphatók a hetvenhéthez. Nekik nincs szükségük külön locsolásra, mondókára jókívánságra. Ok locsolva vannak folyamatosan. Öregasszonyok pláne nem számolhatók hozzá. Ha hozzáadnánk, kiderül az. Harminc fölötti nők locsolásáért nem jár tojás. Ők borral kínálnak, édessel, kóstód meg, no, kóstód meg luiót! Embernyi gyerek vagy máón. Palócföldön borzasztó az édes a hatvanas években. Szilvapályinkából és Csalomjából csempészett mézszerűen sűrű aromából készül. Szörnyű. De ingyen van. (Nógrádot 61-62 telén éri el a második téeszesítés. Évek telnek el, amíg magukhoz térnek. Az Ipoly-medence parasztjának nem ugyanazt jelenti a kádári konszolidáció, mint a csepeli vasasnak.) A falujárás nem nélkülöz tervszerűséget, ésszerűséget. Listából dolgozunk. Újtelepet foglaljuk el először, mint közeli falurészt. Azután a Felvég, Alvég, Páskom. Ha az utca beosztása engedi: előbb a családpolitikaiig kiemelt helyekre, rokon lányokhoz. Osztálytársakhoz, akik számolják, hány fiú zörög be hozzájuk, akik ha kimaradnak, megsértődnek. Nekik is dicsőség a hetvenhét. Még nincsen csokinyúl, csokoládé tojás. Piros tojás van. Festett, hímes, karcolt. Kifújtak, főttek, nyersek. Szépek, szebbek. Műanyag szatyrok sincsenek. Valahol kapunk egy cipősdobozt. Papírzacskót. Azzal vonulunk. Néhol jó lenni, máshol nem annyira. Csináljuk. Nem érzékeljük a nyomort, azt, háromszáz munkaegységet kap évi zárszámadáskor a téesztag, egy munkaegység 1,80 Ft. Tizenegy évesen nem a föld az élet. Azt sem érzékeljük, a falu a városba készül. A Párt koncepcióját véletlenül sem (nem tudjuk, van Párt, van koncepció, a Pártról nem szokás beszélni): szétverni mindent, ami véletlenül egyben maradt az elmúlt tíz évben. Azt sem, hogyan védekezik a falu. Csak azt, konganak a harangok, mindenki ünneplőben, Jézus feltámadt. És vonulunk, meglegyen a 77. Nem ezt akartam elmondani. Ások közt, aminek vége mára, a vonulásnak is vége. A lehetőségeknek is. Lapok leosztva. Azt akartam elmondani: apám 77. Húsvétja volna. Ha megéri. Eljönne menyét meglocsolni, el ne száradjon. Elvárná, menjünk, hogy meglocsolhassa. És nem bocsátana meg senkinek. Káromkodna Feltámadáskor, mert látná, évek óta mást se teszünk, mint folyamatosan megbocsátunk. Nem értené, miért.