Esztergom és Vidéke, 1997

1997-12-11 / 50. szám

Esztergom és Vidéke 1997. december 400. 5 MŰVÉSZEK A DUNA MÚZEUM GALÉRIÁJÁBAN Kaján Imre megnyitója Kaján Imre (bal szélen) a cseh vendégekkel a Duna Múzeumban (Pálos Imre tudósítása) December 3-án, délután az érdeklődők sokasága megtöltötte a Duna Múzeum Európai Közép Galériájának mind a három termét, többen csak a folyosóról hallhatták Andráskó Istvánnak, a művészeti céh elnökének köszöntőjét és Kaján Imre múzeumigazgatónak megnyitóját, aki a céh „tiszteletbeli tagjaként" így látja mai helyzetüket: - Andráskó István, Balla András, Bangó Miklós, Barcsay Tibor, Bárdos Annamária, Franta Dezső, Kántor János, Kaposi Endre, Kovács Melinda, Szentessy László, Szőke István, Szunyogh László, Tamási Péter, Tímár Zsuzsanna és Turányi Sándor, ők tizenöten ma, 1997. decemberében az Esztergomi Művészek Céhe. Amint itt látható, a paletta színes: mindenki találhat magának tetszőt, unalmasat, közönböset és felháborítót is. Szóval olyat, amilyennek a művészetnek lenni kell mindig és mindenhol. Természetes, hogy tetszhet mindenkinek ugyanaz, és így természetes az is, ha különböző vérmérsékletű - ízlésű - iskolázottságú - pénztárcájú embertársaink eltérő módon reagálnak a művekre. Még maguk a kiállító művészek is megtehetik ugyanezt, s kifogásolhatják egymás társaságát, vagy falszomszédságát. Jól van ez így. Jól, mert ez itt az Esztergomi Művészek Céhe, egy magát komoly szellemi centrumnak valló kisváros alkotóművészeinek közössége. Létüknek épp az az ereje, a lényege, az értelme, hogy annyifélék - no talán nem ahányan vannak, de mindenképpen sokfélék. Fontos ez, s az méginkább, hogy a város lakója megtalálja a maga művészét, ha valamit akar a művészettől. Ha nem volna a városnak (nézzük a művész-abc elejét:) Andráskó Istvánja, vajon ki festene jó kedvvel párás balatoni tájképeket? Mert hogy kellene valakinek, az biztos! Szóval jól van ez így, tessenek belenyugodni. Ami még ide tartozik, talán annyi, hogy ezt az összjátékot - a művészekét és a városukét - mint minden csapatjátékot, szorgalmasan és rendszeresen gyakorolni kell. A városnak kíváncsinak kell lennie, odafigyelni, lehetőséget adnia, a művésznek pedig tenni kell a dolgát, ki-ki a maga szeretett módja szerint. Vigyázat: aki kimarad a gyakorlásból, kiesik az összjátékból, s előbbutóbb kikerül a csapatból! Mert itt azért - hiába csak művészek a tagjai a Céhnek - mégis csak egy város nevét viselik, az itt élők nevében tagok. Itt és most van mód a megmutatkozásra. Köszönet azoknak, akik komolyan vették és azoknak is, akik valamilyen őszinte okból nem tudnak most résztvenni ezen a bemutatón. Mondom: mindannyiuknak elismerés jár, hiszem megtisztelték a másik felet. Reméljük, hogy legközelebb közöttünk tudhatjuk majd a most távolmaradókat is. Mert az esztergomi közönség elé állásra minden magát valamiért itteninek valló alkotónak szüksége van, ez neki belső parancs kell legyen. Nehogy az itt nem lét hullajtson ki valakit a művészeti emlékezet rostáján. (Elég arra az idő könyörtelen múlása, ami csak a legjobbakat tartja meg...) A város (a mai üzleti nyelven úgy mondhatnánk: aki apportként nevét adta a Céhbe), amely szereti magát közönségnek szólíttatni, hálás. Jól teszi, elvégre őérte van ez az egész. A hála nem olyan kórházi-fele, hanem csak fociközönség-féle: ami tőle „bejön", az éhkoppra sem elég, de nélküle az egész nem létezhetne. így, ebben a kellemes egymásra utaltságban működik ez, másként nem. A jövendő terve, a Városi Galéria is mint egy új, nagy műfüves fedett stadion - mindkét társulatnak (csapatrésznek) készül majd. Most pedig csatárok előre, védők hátra, kezdődjön a meccs! A kiállítást megnyitom. A nagyközönség Karácsonyig tekintheti meg a kiállítást a múzeum nyitvatartási idejében. Keményné Pongó Anna festményei a Sziget Galériában December 2-án a Gyakorló iskola Sziget Galériájában Sipos Imréné iskolaigazgató köszöntötte a nagyszámú érdeklődőt, akik a megye minden részéből érkeztek az almásfűzítői Keményné Pongó Anna festőművész kiállításának megnyitására. Papp Albert festőművész, a zsámbéki főiskola tanszékvezető tanára méltatta a kiállító művészetét, akit a Tatabányai Képzőművész Kör tagjaként hosszú évek óta figyelemmel kísért. Keményné művészetére az alaposság, a kifinomult technika, a színek gondos megválasztása a jellemző. Rendszeres résztvevője a nyári alkotótáboroknak, így régóta vendég Erdélyben, a Kárpátokban. Érzelmileg azonosul a tájjal, portréira pedig az ábrázolt személy karakterének a hangsúlyozása a jellemző. Művészetében a nagybányai iskola hagyományait követi - mondta róla Papp tanár úr, és ajánlotta figyelmünkbe a kiállított 33 olajképet, akvarellt és a keleti technikával készült selyemképet. Keményné Pongó Anna kérdésünkre elmondta, hogy az egri tanárképzőben szerzett rajztanári képesítést és pályája elején Oroszlányban, most az utóbbi másfél évtizedben pedig Almásfüzitőn tanít. Több szakkört vezet és ő maga is tagja a tatabányai körnek. A főiskolán Seres János volt a mestere, tőle tanulta a művészetét. Több tárlata volt már itthon és a határainkon túl. Gyulán, Libánfalván, Nagyenyeden, Krasznán, a MainaFrankfurt melletti Homburgban, a finnországi Alkmaarban már korábban járt, Esztergomban ez az első önálló kiállítása. Különösen tájképeit: Öreg ház, Ösz, Szilváskert, Hargita-sorozat, Agostyáni templom, Szénabogja, továbbá csendéleteit és portréit néztük nagy élvezettel. A kiállítás karácsonyig tekinthető meg, és a festmények egy, része megvásárolható. Pálos Westernfilm helyett Krisztus dicsérete A MÁSIK AMERIKA - Beszélgetés Don Rice lelkésszel Az utóbbi években szinte elöntötték a magyar mozikat, illetve a tévéadásokat az amerikai akció-, western- és bűnügyi filmek. Ezekből egy rendkívüli brutális, embertelen és erköcstelen Amerika-kép tárul elénk. A magyar nézők egyik részének pontosan ez a brutális tetszik, ezért istenítik az USA-t. Az iskolázottabb nézők viszont már éppen emiatt kezdik „megunni" ezt a fajta Amerikát... Vajon milyen is a valódi ? - kérdeztem Don Rice prédikátort, az esztergomi baptista missziós csoport amerikai származású vezetőjét, aki egyébként elég jól tud már magyarul. -Én egy virginiai kisvárosban nőttem fel, és mondhatom, egészen más világban, mint ahol a westernek, és akciófilmek játszódnak. Az én kisvárosomban a lakosság 60-70 százaléka templomba járt, és szerényen, visszafogottan élt, dolgozott. Persze az Egyesület Államok nagyon nagy. Ahány város, annyiféle szokás, és nemzetiség. -A nagyvárosokban olyan az élet, mint az akciófilmekben? - Nem mondhatnám. Még New York sem olyan veszélyes, erkölcstelen város, mint ahogyan azt a filmekből láthatjuk. Ott is vannak rendes, és tisztességes emberek. - Es Chicagói - Ugyanaz vonatkozik Chicagóra, mint New Yorkra. Még Dallas sem olyan kalandos hely, mint ahogyan az a híres filmsorozat beállítja. Bár én ott még személyesen nem jártam, de ismerőseim, barátaim mesélik. - Tehát hamis képet mutatnak Amerikáról az amerikai filmek! - Nem mondhatom. Csak éppen egyoldalút. Nem mutatják be a „másik" Amerikát, a hívő, csendesen élő amerikaiakat. - Miért nemi - Mert az nem lenne üzlet, azt nem tudják eladni. Amerikából az izgalom, a kaland, az állandó lövöldözés meg a szex kell az embereknek. - Végezetül: baptista lelkipásztorként mi jut eszébe a kétféle Amerikáról? - A szeretet dicsérete. Pál apostol írta a Korintusbeliekhez: „Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen én bennem, olyanná lettem, mint a zengő érc, vagy pengő cimbalom..." Dezső László