Esztergom és Vidéke, 1997

1997-11-06 / 45. szám

2 Esztergom és Vidéke r... jó lenne az emlékhelyet visszaállítani..." (III.) 1997. november 20. Világos és Arad nemzeti tragédiája után Dobozi Mihály történetének, „... a túlerővel szemben fizikailag elbukott, erkölcsileg azonban győzelmes nemzet..., a mindhalálig helytállás..." katartikus megrázkódtatása ad újabb, ekkor már allegorikus „epikai hitelt": a végzetes hajszában elpusztult ló mellett álló, a már halott feleségét lassan a ló mellé eresztő és üldözőire tekintő, mindenre elszánt férfi alakját Lotz Károly két ízben festette meg (1850, 1880 után), és vele hasonló felfogásban Münchenben, néhány ugyancsak erős kompozíciós- és színvázlat alapján Székely Bertalan (1861). A halálos száguldást egy akvarellvázlaton előbb (1860), majd egy hatalmas erejű, elnyújtottan fekvő és téglalap alakú monumentális tablón Madarász Viktor festette meg párizsi tartózkodása végefelé (1868). Itt alkotott történeti tárgyú korábbi képeivel rendre emlékezetes sikereket aratott a Párizsi Szalon ismétlődő kiállításain, így a Dobozival is. A művésznövendék-társból íróvá és kritikussá érett jóbarát, Théophile Gautier hamarosan a Moniteur Universel „képzőművészeti ítésze" lett. így magyar híve bemutatkozásairól is példás rendszerességgel írt. „... Ez évben Madarász egy féktelenül vad vágtatást festett: a törököktől üldözött Dobozy hátaslován repülve vágtat át a síkságon és megöli magával hozott feleségét, mert nem reméli, hogy megmentheti. Nincs bizarrabb látvány, mint ezek a ló- és lovasárnyak, melyek erőlteljesen emelkednek ki a narancssárga égbolt alján..." - olvasható a figyelemkeltő leírás Gautier tollából „a hivatalos lap" 1868. június 2-i számában. A Szalon 1868-as tárlatán szerepelt még a befejezetlen Akasztófa (utóbb Dózsa népe - 1868) című Madarász-kép is, a kitűnő műbíráló (Baudelaire imádott bátorítója) erről sem kisebb elismeréssel ír. A Hunyadi László siratásával kezdődött 1861ben a sor. „... Rendszerint Magyarország története szolgáltatja Madarász Viktor festményeinek tárgyát - írta Gautier 1864-ben ugyancsak a Moniteűrben a Zrínyi Péter és Frangepán Ferenc a bécsújhelyi börtönben című kép elemzésében s nem az ő hibája, hogy ez a történelem oly gyakran nyújt borzalmas és gyászos jeleneteket..." (1864. július 8.) Amennyiben históriánkat Gautier nemcsak Madarász személyes és festői előadásában ismeri, hozzátehette volna még, hogy ezek „a borzalmas és gyászos jelenetek" többnyire a nemzeti történelem súlyosabb időszakaiban és az „új hazát kereső" művészek hontalansága körül uralkodnak el a társtalan lelkeken. De mindezt a visszafogottan tartózkodó Madarász még a jóbarátjának sem árulta el. Különben Théophile Gautier (1811 — 1872) a korabeli Párizs egyik legkedveltebb műbírálója (költője, írója, stb.) volt. „... barátai imádták, mert minden szolgálatra kész volt értük, szebbnél-szebb tanulmányokat írt..." - emlékezik meg róla áradó szeretettel Gyergyai Albert sokakat említve a kritikus lu'vei közül, de megfeledkezve Zichy Mihályról, akit a francia egy szentpétervári látogatása során beszélt rá a Párizsban való bemutatkozásra, elindítva a festőt a nyugateurópai sikerek felé. Odry Lehel, a kitűnő operista és „balladaénekes" (Qdry Árpád édesapja) a Vasárnapi Újság 1908-as évfolyamában festőbarátjáról három részből álló emlékezést közölt. Ő említi itt, hogy a fiatal Munkácsy Mihály is alkotott egy Dobozi-képet még vándorútja előtt. ,,... hősét egy dombon állva ábrázolja, amint kivont karddal sisakoson, péncélban visszatekint a távol jövő törökre, míg neje átfogva térdét kérve, hogy ölje meg..." A heroikus epizód és Madarász Viktor hatása a még itthon élő festőnövendék választását sem kerülte el. ,/t kép sorsa azonban ismeretlen..." - borong fel elkallódása miatt az emlékező. Görög tragédiákra és római jellemre méltó jelenetek és hősök históriánkban bőviben találhatók, így az irodalomban és a képzőművészetben is. Livius, Tacitus és társaik szellemi termése nálunk ugyancsak termékeny humuszú talajba hullt. A Dobozi-történet a végzetes meneküléstől kezdve (távolabb az üldözők) a halálba hajszolt ló összecsuklásáig, majd az öngyilkos végkifejletig változó ábrázolást kapott, az eseménysor minden önálló mozzanata az alkotó szellem fókuszába került. „... a férj, ki már mindent elvesztett vala..., a kérelmet meg nem tagadható..., kardcsapása alatt a szeretett asszony halva lerogy ék..." - írta Hunfalvy János, mások az önfeláldozóan hűséges és hazafias feleség glóriáját szövik. Még a legszínpadiasabb jelenetsor sem hiányzik az ábrázolások közül. Az esztergomi képen a balját szemei elé vonva zokogó hős látványa a feleséggyilkosság után, korábban ennek valóban a teátrumot szolgáló eseménysora Töltény inéi. De a hűséges paripa és hitves egymás mellé hullott holtteste mellől vérszomjas üldözőivel a magát is feláldozó vitéz utolsó harcba száll. A tragikus hős halálával a megdicsőültek nemzeti Pantheonjába emelkedik. A népmondák és a néphit eleven világában ügyes kézművesek mesteri kezei faraghatják fába és véshetik kőbe, naiv festők természettől áldott keze és gondolkodása formálja képpé a feledhetetlenül nemes végzetet. Reménykednénk is szívesen, hogy az efféle nemzeti legendák naponként újjászülethetnek a nagyszülők meséi nyomán. Az pedig csupán gyanítható, hogy ebben az ismeretlenül intim alkotói világban a gyémántformára csiszolt vándortörténet mekkora teret és hányféle feldolgozást kaphatott, kapPilis-!Wi«rót. — (Kel hat talán napjainkban is. Gyönyörű gyűjtemény kerekedhetnék, amennyiben az emlékezések lapjaitól kezdve az irodalmi és képzőművészeti megjelenítéseken át egy méltó kiállításon és albumban egybefoglalnánk a „Dobozi-téma" jeles feldolgozásait. Akár ,/iz eredeti színhely" tanulságos vitáit is félretéve jó szívvel pártfogolhatjuk a pilismarótiak „tulajdonjogát", kiváltképpen „a nyárfás emlékhely" újjáültetésében reménykedők jámbor szándékait. És ha már mégis ,/i valós történelmi helyszín igazságához" ragaszkodunk, szülessen hasonló Pusztamaróton is. Éár valljuk meg, „a pilismaróti hagyomány", az itt „a kései hagyománytól tévútra vezetett közvélemény" (Bagyary Simon) ugyancsak elevenebbnek és tartósabbnak bizonyult a Duna és a Pilis között. A zsákGuszuív ni>.a.) mányra éhesen portyázó martalócok vijjogva nyargalásztak ezen a szűkös lapályon is. Legnagyobb ellenállásra Esztergom és Visegrád várai alatt találtak 1526 szeptemberének őszies napjaiban. Oly nagyot mégsem tévedhetünk. A Nemzeti Múzeum lépcsőjének mellvédjén állva Petőfi Sándor sem szavalt 1848. március 15-én, de tette többhelyütt. Koszorút mégis az itteni táblára helyezünk. A hazai települések háborús emlékművei sem ott állnak, ahol megrendítő ártatlanságban pihennek az életükben lakóhelyükön szorgoskodó, földet művelő és családjukat nevelő áldozatok. Emléküket többnyire nem ott őrzik elevenen, ahol kiszámíthatatlan sorsuk kegyetlen akaratából nyugszanak. Bodri Ferenc Az év természetfotósa A Magyar Természetfotósok Szövetsége és a Nimród Fotóklub pályázatot hirdetett „Az év természetfotósa" címmel. A pályázatra 113 alkotó küldte el anyagát, a zsűri kiálh'tásra elfogadott 127 képet, köztük az esztergomi Szekeres János tanár fotóját is. A kiállítás megnyitására és a díjak átadására október 29-én került sor Budapesten, a Magyar Kultúra Alapítvány székházában. Az Év Természetfotósa '97 fődíját Nóvák László kapta. A kiállítás katalógusában Eifert János fotóművész, a Nimród Fotóklub elnöke ezt írta: „ Világunkból mind fájóbban hiányzik a szépség és a harmónia. Az ember és a természet sérülékeny egyensúlya korunk égető problémája, ám olyan ez, mint a dohányzás: mindenki beszél az ártalmáról, de a dohánygyáraknak ennyire jól talán még soha nem ment. Persze vannak akadékoskodó, töprengő figurák, itt vannak például a természetfotósok, akik hisznek a képek varázslatában, a megörökített szépség és harmónia lélekre ható mitikus erejében és képesek percekre, órákra, napokra, talán hosszabb időre visszacsempészni sérülékeny világunkba egy kis reményt." Minden természetet szerető és féltő embernek szívből ajánlom ezt a lenyűgöző tárlatot, amely november 30-ig tart nyitva, naponta 9-17 óra között. KJ. Szekeres János: SZARVASBOGES