Esztergom és Vidéke, 1997

1997-09-11 / 37. szám

4 Esztergom és Vidéke 1997. szeptember 11. A végtelennek tűnő múltat és a kapcsolat fundamentumát a harmadik esztergomi zsinagógát avató szónoklatában Lőw Immánuel emlegeti. Bizonyítékul azt, hogy az esztergomszenttamási zsidó hitközség „... minden új prímást szeretettel és bizalommalfogadott s installációját a maga ünnepévé is avatta..". Később arra is írott fény derült, hogy ezeknek a beiktatásoknak ünnepi emlékét mekkora hálával és szerettei őrizte a prímási város zsidó polgársága. Bóka László írta le utolsó találkozását Révész Bélával 1944 nyarának elején a Nyugati pályaudvar előtt. Mellén a sárga csillaggal az összetörten megalázott ismerős a Szondi utca 93-ból eddig merészkedett. Ifjú híve aranygombos uniformisban és kardosan, az ekkor 68 éves és nagyon beteg író, Ady Endre barátja és krónikása félénken kitérne, de a szégyenkező Bóka erőlteti a beszélgetést. A Victoria-kávéházba térnek be az egyenruha oltalma alatt, a reménytelen öregúr megvalósíthatatlannak hitt vágya teljesült. A beszélgetés Révész süketsége miatt eléggé hangos lehetett, de nem történt baj, a pincér közönyös szolgálatkészséggel fogadta meglepő vendégeit. És mi másra emlékezhetnék itt a félelem görcsei alól lassan oldódó ,/iem kívánatos elem", mint a feledhetetlen Adyra, aki a közös ifjúságuk idején ugyanígy felszabadította zsidósága szégyenének" szorongásai alól. Majd szülővárosát, Esztergomot idézi az önfeledt Révész nosztalgikusán, ahol nagy dunai árvíz idején" (1876) a világra érkezett. A város és a család emléke a kávéházi kis asztalnál éteri magasságokba emelkedik. Felmenői borkereskedők voltak a prímási városban, de a filoxéra évében az üzlet csődbe, a család szegénységbe jutott. A kegyetlen sors pincében végzett gyerekmunkára kényszerítette a kitűnő tanulót, utóbb csak az itt szerzett betegségéből felgyógyultán folytathatta kedves városában gimnáziumi tanulmányait. Legszívesebben mégis a gyermeki otthon meghitt világát emlegeti. A boldogságot, amiről Az esztergomi lélek fejezeteiben olvashatunk. „... volt egy könyvünk - emlékezett -, melyet egy Rothenberg Efrájim nevű híres esztergomi rabbi adott ki, Kopácsy József hercegprímás üdvözlésére. írja föl, érdemes, nagyon szép címe van...". A történetről utóbb, hiszen témánkhoz ért a beszélgetés. Az íróról annyit még, hogy „egyéni feljelentésre" a Gestapo vitte el néhány hét után. A nagybeteg ember Auschwitzban halt meg, de lehet, már „az utazás" során. Rajta kívül mindenki tudta (Bóka is), hogy leánya, a családjával Poprádon élő Mária Budapest felé menekülése közben férjével és gyermekével a Hlinka-gárdisták fogságába került. Ők végeztek mindhármukkal a végzetes autóút fináléjaként. Révész Béla felesége túlélte a deportálást, az erősen megfogyatkozott baráti körrel közösen őrizte férje és családja emlékét, a többszörös tragédia gyógyíthatatlan sebeit. Pedig Rothenberg Efrájim rabbi paneginkusza nem is az első volt az esztergom-szenttamási zsidóság hercegprímásokat köszöntő díszkiadványai között. A Magyar Zsidó Lexikon hiányosan, O'sváth Andor esztergomi főjegyző könyve (1938) részleteiben, kitűnő tanulmányaiban Ortutay András csak mintegy érintőlegesen említi a múlt század helyi gyakorlatát, a ,/nózeshitűek" örömszózatait a „bevonulások" során. „... a hálának e költői eláradásai mindenesetre nyugalmas közszellemről tanúskodtak, amely buzgó és bölcs vezetőknek lehetővé tette a céltudatos munkálkodást. Az alkotásban és dologtevésben sokan tűntek ki..." - idézi O'sváth is Spiegel Ármin, egy későbbi esztergomi rabbi mondatait a lexikonból szó szerint, bár szinte csak az önálló szavak értelmét fogta fel, aligha a mögöttük megbúvó lényeget. A szenttamás hegyi hitközség ragaszkodása megalpozódott korábban, hiszen az érsek és a káptalan tulajdonát képező községben keményen megadóztatva bár, de viszonylagos nyugalomban élhettek tagjai, míg „a szabad királyi városrész" urai még II. József türelmi rendeletével is dacolva a zsidók számára elutasították a beköltözés lehetősége ügyében sorozatosan benyújtott kérelmeiket. Letelepedési engedélyt csupán az egyházi birtokon kaphattak, a „szenttamásiak" kereskedelmi, ipari és pénzügyi munkássága szépen fellendült az elmúlt század elején. Megerősödött a Bazilika-építés időszakában, majd a századforduló körül. A csendes honfoglalásról" komoly tudományos megalapozottsággal Ortutay András bölcsen és meggyőző következtetésekkel ír. Az első imaház felépítéséről (1827 - innen az utca neve), majd bővített felújításáról (1858), amelyet alig 27 év múltán a falak romlása miatt le kellett bontani. így került sor a ma is álló templomépület építésére 18871888 között. A felszentelés hazafias fényéről, dr. Weisz Ignác esztergomi és dr. Löw Immánuel szegedi főrabbi jelenlétéről, beszédeiről sokan megemlékeztek: az avatás a zsidó közösség és a város, egyben hazai formázatú zsinagógaépítés"közös ünnepe lett. Ez időben már nem volt akadálya a zsidóság beköltözésének bármely városrész falai közé, de többnyire nagy tiszteletben tartották az ősök érdemes jogait. Halottaik számára megnyílt a belvárosi temető, tékozlóan művészi síremlékek állításával hálálták meg a parcella-engedélyt. A székvárosukba nagy fényességgel bevonuló főpapokat a századelőn még a budai főrabbik üdvözölték a diadalkapuk előtt. „... a prímási szék iránti hódolattal, szeretettel és bizalommal..., örömdalokkal, ódákkal, feliratokkal és szónoklatokkal..." - az egykorú és későbbi beszámolók szerint. Elsőként Baruch Leipniker budai főrabbi „Carolus Ambrosius" bevonulását 1808. augusztus 17-én. Az alig 23 esztendős Lotharingiai-Habsburg Károly Ambrus (1785-1809) Ausztria-Este főhercege, I. Ferenc császár és király unokaöccse, egyben sógora volt. betegeskedése és gyenge testalkata miatt adták papi pályára..." a családi krónikák szerint, ahol az 1805-ben kezdett teológiai tanulmányok után VII. Piuspápa kitűntető hozzájárulásával emelkedett több méltóságon át a prímási székig még a kánoni kor elérése előtt. A pápa ,prekonizálta" bécsi püspökavatása során, majd 1808. július 24-én elküldte számára a palliumot, alig pár hét után pedig hozzájárult prímásérseki megválasztásához is. A művészetkedvelő, olaszos műveltségű, jószíwel jótékonykodó főpapot sokfelé kedvelték, székvárosaiban (Bécs, Nagyszombat, Esztergom) különösen. Amikor a Napóleon ellen felkelt magyar nemesi hadak tábori püspökeként a futásban győztes sereg tábori kórházát meglátogatta Tatán, tífuszt kapott, ez pedig gyorsan végzett vele, 1809. szeptember 9-én. Az esztergomi gyászszertartáson természetesen a helyi zsidóság is képviseltette magát. Antonio Canova által alkotott síremléke a Bazilikában áll. Halotti címerét Beke Margit közölte nemrégiben, és mivel halálának dátuma sokhelyütt másként is olvasható, a Prímási Palota főlevéltárnokának jó okkal hihetünk, a tőle idézett a legautentikusabb. Az „... installáció saját ünnep a zsidóság számára is..." - vallják, az esztergomi fogadtatásán Leipniker köszöntője (,freuden-Gefühle der Graner Judenschafl bey der feyerlichen Installation Sr.kön. Hoheit des durchl. Erzhercogs von Oesterreich und hochw. Fürst-Primas Carolus Ambrosius zum Erb-Obergespan des Graner Komitats amI7.Aug. 1808") már címében mindent kifejez és valóban gyönyörű. Venetianer Lajos művének latin betűs átiratából másoltam ki (A magyar zsidóság története 1922.) betű szerint. A kiskönyv Budán jelent meg (1808), majd hosszú szünet után ugyanitt a következő. Hiszen I. Ferenc császár és király sok más magyar főpapi stallum mellett a megüresedett esztergomi széket sem sietett betölteni. Sokféle okból, de a leginkább talán azért, mert az egyházi birtokok jövedelmével (sedis vacantiae) az állampénztárat kívánta erősíteni az egyháztörténészek ítélete szerint. Majd tíz esztendő múltán Rudnai és Divékújfalusi Rudnay Sándor (17601831) erdélyi püspököt „ültette be" nagyszombati székhellyel a hercegprímási székbe 1819. július 12-én. A Torontál vármegyei és nyitrai főúrban az óvatlan császár kemény partnerre talált: Rudnay hercegprímás csakhamar Esztergomba, az ősi főpapi városba tette át székhelyét. 1820. május 16-án tartott bevonulásán a város zsidósága nevében Löffler Mózes budai és Bresnitz (másutt Bosznitz) Márkus párkányi rabbik köszöntötték, a közös mű {,7-ur hochfestlichen Ankunft des Herrn Fürsten Alexander von Rudna bei Hochdesselben Einzug in Ungars uralte Primatial-Residenzstadt Gran, dargrebacht von Bekennem der mosaischen Religion zu Gran") szintúgy Budán jelent meg, alig pár nappal szóbeli elhangzása után. De előbb az aradi rabbi, Chorin Aron ottani ünnepi tisztelgése, amikor az erdélyi püspök Nagyszombat felé a városon átutazott A két cím szinte egymással vetekedik. Rudnay Sándor főpásztori működéséhez fűződik az esztergomi papi továbbképző felállítása és a pozsonyi zsinat, a Várhegy átalakítása, evvel a bazilika-építés kezdete (1822). A friss ütemben induló munkálatok a városnak fellendülést és új betelepítési lehetőségeket hoztak, lakosságának növekvő munkaalkalmakat és jólétet is. Természetesen Szent-Tamás és a környék zsidóságának ugyanígy, lett miért örvendezniük. A hegy lábánál az imaház építése, az iskola és szociális szervezeteik kialakítása többszörös kérelmezéseik eredményeként ekkor kezdődhetett. A Rudnay halálával (kolera!) ismét megüresedett prímási szék betöltése megint elhúzódik a császári gyakorlat szerint. De „a janzenista" Kopácsy II. József (1775-1847) tűzijátékos beiktatását végre már „saját esztergomi rabbi" köszöntheti 1839. május 27én. A Révész Béla emlékezetében élő Rothenberg Efrájim (Esztergom, 1798 -1871), az első és második imaház lelkipásztora. Ünnepi műve Merzenserguss an. Sr. Hochfürstliche Gnaden Joseph Kopácsy Graner Erzbischof am Tage des feuerlichen Einzuges" - már esztergomi nyomdában került kiadásra, saját rabbijuk saját városukban nyomtatott „szívbéli köszöntését" a város zsidó polgárai relikviaként és szívesen őrizték a tékákban és almáriumokban, mutogatták vendégeik előtt. Mint tudjuk: büszkék voltak már gyönyörű címére is. Révész Béla emlékezetből idézte utolsó kávéházi látogatása során. Kopácsy József a helyi tanítóképző alapításával, körleveleinek nyomtatott formájával és Hild József meghívásával (1842) a bazilika keresztjének feltűzésével tette emlékezetessé rövid idejű működését a történet és emlékezet szerint. A mózesi lelkipásztor méltó férfiút üdvözölt. „... Ezt a könyvet nagy becsben tartották..." - zárult a szimpózium az üres kávéscsészék fölött, „... de pénteken nem volt szabad kézbe venni: tréfli volt...". A vallás szigorú parancsa a később fokozódó megalázottságban az elmondott egykori örömódák és szónoki mesterművek, a boldogságszózatok, a felizzó hazafiság és ünnepi feliratok ellenére némi csendes elégtételt nyújthatott, Jréfli" lett lassan az emberélet is. A díszkönyveket a kifosztott és feldúlt egykori otthonok kiüresedett maradékaegykori létüket a porladó családi emlékezet aligha őrizheti. A helyi gyűjteményekben nem találhatók, de Venetianer Lajos még látta őket, pontos átírásban kimásolta gyönyörű címeket". A számára legkedvesebbet egy esztergomi polgár citálta emlékezetből, az áhított otthon és együvétartozás távoli üzeneteként bé „Egy évezredes múlt erős fundamentumán" (II.)