Esztergom és Vidéke, 1997
1997-08-20 / 34-35. szám
16 Esztergom és Vidéke 1997. augusztus 20. A^fl^tnj m Annftf lftAAAAiV^^^ miw mi mwww ^iti iMM^ Ha pedig le akarnád rombolni, amit építettem, vagy szétszórni, amit összegyűjtöttem, kétségkívül igen nagy kárt szenvedne országod." István király intelme fiához, Imre herceghez (1013-1015 körül) Úrvacsora A 70-es évek vége felé írta az alábbi verset egy idős asszony, aki valahol Párkány környékén lakott egy Ipoly menti faluban. Nem ismeijük a nevét sem. Amit a vers születéséről tudunk, mindössze ennyi: szerzője egy napon ellátogatott Esztergomba. Megnézte a város nevezetességeit, vásárolt is néhány dolgot, s látogatásának utolsó állomásán, a Keresztény Múzeumban - elfáradván az egésznapos talpalástol - leült egy kicsit pihenni. A teremőrök megtínálták valamilyen üdítő itallal, s elbeszélgettek vele. Néhány napra rá elküldte nekik ezt a verset, melyet az Esztergomban szerzett benyomásai alapján írt A terjedelmes lírai vallomásnak - mely a városunkban töltött nap története - hely hiányában csupán a befejező részét közöljük de ez is híven tükrözi egy hazájától elszakított magyar asszony érzéseit (...) A Dunán, a kompon tucatnyi asszony. Ki-ki nyitotta szatyrát, kosarát, Zsibongva, boldogan megmutogatták, Mi mindent is vettek ók „odaát". Kérdeztác tőlem is: - Hát te mit hoztál? S előkerült a hófehér kenyér. Megilletődött a kicsiny csapat, Szemük azt mondta: ez kinccsel felér. Reszkető kezekkel állt ott egy asszony, Beszívta az áldott, friss illatot, Szinte sugallta: - Úgy megkívántam! Adjál, jóasszony, egy kis falatot! Kés nem volt nálam, megtörtem tehát Az „odaáti" fehér kenyeret, S mindenki kapott a megtört kenyérből, Hogy megkóstolhasson egy keveset Amikor ránéztünk a maradékra, Hirtelen elállt mindenki szava: Egyszer csak kirajzolódott kezemben A megtört testű, szűköcske Haza. Egy útitársamnak kihullt a könnye. Olyan volt az, mint egy úrvacsora. Eggyé lettünk ott, a magyar kenyérben Mi és a nemzetünk... Ez kész csoda! Folytatás képpen, egy varázsütésre, Halkan rebegve, hogy ne hallja más, Hulló könnyek közt csendben dudoltuk Egykor-volt Hazánk tiltott himnuszát Suttogva kísérte dallamát a szél: Elcsukló sírás, lágy asszonyi hang. Odafent biztatón áment mondott rá Bazilikánkból az esti harang. Meghitt, szent érzés volt akkor szívünkben, Amit feledni nem lehet soha: Hyen volt egykor, '78 tavaszán Egy új, egy magyar, szent Úrvacsora! Testvéri üzenet Székelyföldről: Jussomat ne vitassátok! Azt az augusztusi vasárnap délutánt-estét felejtenünk soha nem lehet! Nem csupán azért, mert Zeteváralja templomában a helyi plébános, Gábor atya ezt a misét Szent István városáért és lakosaiért ajánlotta föl, hanem azért sem, mert egy székely kislány közös vacsoránk végén nem mindennapi üzenetet bízott ránk: Tamás Júlia csíkmadéfalvi általános iskolás „szívéből kiszakasztva"-Tamási Áront idézve-olyan kötelességünkre emlékeztetett, amit ilyenformán élőszóban még soha nem hallhattunk. Magnószalagunk őrei, mostantól fogva pedig lapunk is. Hogy míg a világ, megérjük szavával... Édes testvéreim, mind akik vagytok erdélyi szomorúságban, álljatok közel hozzám, adjátok a kezeteket és legyetek jók. mert nagyon fáj a szívem. így. Nézzetek a szemembe, s ha látjátok benne a tenger sok fájdalmát akkor hallgassátok meg szavamat szeretettel. Aki pedig mégsem akar ügyet vetni rám, azt erővel kényszerítem, mert közös keserűség az én mondanivalóm. Veletek együtt Erdélynek szótalan fájdalmában születtem, de azok közül vagyok, akik testüknek melegét odaadjak Hargita füvének. Jussomat ne vitassátok, mert az én szavam a székelyek bajától nyerte hatalmát Inkább fájjon nektek is a szó, és az igazságot amit itt mondok, bajban, örömben panasz nélkül hordozzátok. És ne rejtsétek el a szíveteket mert én Istennek meghagyása szerint a vállaimon hozom elétek egy kicsi népnek a terhét Mert én reszketve és fanatikusan keresem a világ szívének ajtaját, és egy jó szóért, amit adtok a székelynek, leborulok előttetek. Ó, hallgassátok meg mind, akik bánatosak vagy jókedvűek vagytok, mert én barázdáról barázdára jártam és sírással szedtem ki a rögök alól a fájdalmat hogy dolgos fajomnak és minden éhezőnek kenyeret tudjon teremteni a föld. Én a szántóvetők kezét megcsókoltam és nem lettem megalázott tőle, hanem erős és jó mindenekfelett Aki közületek velem együtt ezt megcselekszi, megáldja és örömét megtartja az Isten. Soha el ne felejtsétek, hogy hátatok megett gondokkal, bajjal megrakodva, árvasághoz hozzászokva, félmillió székely áll, kiknek térden állva kéne napestig hálálkodnotok: mert ők sok száz esztendeje nap nap után csodát cselekszenek: hőségben, zivatarban. jó és rossz időben, örökké kezükben tartják a munkát és félelmetes hittel termésre kényszerítik a sovány földet Olyan árván, szegényen és számba se véve, mint a székely, még csodaképpen sem élhetne senki. Es mégis a világ jószándéka nélkül hajlik meg munkában a háta. És mégis tele van rakva nagy bűnökkel ellene az idő. És mégis gondolkoztok szívetekre ölelni és tenyereteken hordozni. És mégis minden igazság szégyenére lehajtatlan fejjel állotok előtte, vagy elmentek mellette és jóságát meg nem köszönitek.. Hát nincsenek áldott igaz emberek, akik ne hagynák tovább nőni a történelem szörnyű bűnét? Hát nincsen, aki jutalmat javasoljon olyan embernek, aki előbb másnak ad a kevés kenyérből, aki idők óta megvédi a mások házát gyermekét és minden kincsét? Mert a székely tüzéhez hívja az idegent és saját melegét is odaadná. És kérdem: hát állnátok-e az ítélet elé? Én a félmillió székely fájdalmának a tetejébe állok. De amit onnan mondok, értelmét örökre eltegyétek és rajta éjjel-nappal gondolkozzatok. Vigyázzatok, mert a kenyereteknek a fele a földben marad, ha bűnötök miatt szántás közben elesik a székely. Vigyázzatok, mert nem marad sas a sziklán, virág a réten, jóakarat a földben, ha mulasztásotok miatt hite, ereje meggyengül e négy vármegyének. Azért ismét mondom: gondolkozzék, akinek hatalma van, hajoljon meg az úr, és verje a mellét a vétkező ember, mert máris könnyel, verejtékkel és saját vérével gyógyítja a székely az ő meghasadt szívét És vigyázzatok még egyszer, mert ha kinek-kinek érdeme szerint meg nem fizettek, jutalTamási Aron sírjánál, Farkaslakán Tamás Júlia üzen... mátokért sírni fogtok, és erőtök elvész a számonkérés idején. Aki pedig magyar, annak kétszer szólok, hogy míg a vüág, megérje szavammal. Én az éhes emberért dolgoztam, amikor az apám ekéje elől kosárba szedtem a köveket Jutalmam az volt hogy sok igazságra magamtól rájöttem. Láttam, mikor a madár leszáll a földre és megcsókolja a virágot. Láttam sok szótlan székelyt akik mind kereszttel a hátukon szántják a földet Láttam hajnalonkint a Küküllőbe hullott három csillagot amit a szívükből kiszakasztva, a hunok küldnek nekünk az égből. De kérdem: hányan vagytok, akik áhítattal álltok meg a virágot csókoló madár előtt, akik levennétek a szántóvető székely válláról a keresztet akik éhesen is megőriznétek a Küküllőbe hullott három csillagot? Hányan vagytok jók, tisztaszívűek? Hányan vagytok igazak, bátrak? Hányan vagytok, akik sírásom miatt elszomorodtok, akik engemet, egy erős hitű, csodálatosan jó és fájdalmas faj gyermekét visszaöleltek? Akárhányan, de szálljon rátok minden áldás. Hajnalonkint szebbé váljon az álmatok és szemetekkel lássátok a virág nyílását hogy annál több kedvetek legyen. Minden jókkal együtt a búzával annyi öröm nőjön nektek hogy azzal megérjétek esztendőről esztendőre. És rátok bízom az itt maradó kincseket: a virágot csókoló madarat a szántó-vető embert s a Küküllőbe hullott három csillagot És ezeknek a mélyén az erdélyi szépséget, a magyar jóságot és a történelem erejét. És újra könyörgök nektek: adjátok a kezeteket, mert nagyon fáj a szívem. Csak arra kérlek, hogy ne bántsátok a székely embert, hanem szeretettel vezessétek a jövőbe, mert ha ezt teszitek, Isten előtt mondom, hogy örömötek nagy lesz a jutalmazás idején. Végezetül mutatom nektek a szívemet és megölellek mindegyiket És elmegyek szomorúan, mint a madár ősszel.
