Esztergom és Vidéke, 1997

1997-08-20 / 34-35. szám

E MLÉK-M Ü - H E LY ISI A L M At MATER (Folytatás a IV. oldalról) (...) Beszédem második részében szeretnék valami alapvetőbbet, valami elvibb jelentőségűt mondani. Ehhez visszamegyek az 1920-as évek Magyarországába. Mint tudjuk, 1922 és 1931 között gróf Klebelsberg Kunó volt Magyarország kultuszminisztere. Régóta az a véleményem, hogy ő volt minden idők egyik legnagyobb magyar kultuszminisztere. Nemrégiben elolvastam beszédeinek és írásainak 600 oldalas kötetét. Ekkor meggyőződtem arról, hogy nem egyik, hanem minden időknek a legnagyobb magyar kultuszminisztere volt. Az a kulturális és tudományos fejlesztés, mely az ő minisztersége alatt történt, páratlan a magyar kultúrpolitika történetében. Sem előtte, sem utána nem találni hozzá hasonlót és vele egyenértékűt. Távol áll tőlem, hogy belemenjek a klebelsbergi kultúrpolitika részleteibe. A legfontosabb szempontokat azonban távirati stílusban, vezérszavakban megemlítem. A Klebelsberg által építtetett 5000 falusi, tanyai, külvárosi tantermet és tanítói lakást, a polgári iskolai hálózat fejlesztését, továbbá a középiskolai tanulmányi reformot, a leányiskolái oktatás átszervezését, a szegedi, a pécsi, a debreceni egyetemet, a külföldi magyar intézeteket, az ösztöndíjrendszert, - végül, de nem utolsósorban az iskolánkívüli népoktatás és népművelés intézményeit. Az analfabéta tanfolyamokkal sikerült a dualizmus korából örökölt 15 %-os analfabétizmust egyharmadára, azaz 5 %-ra csökkenteni. Ez pontosan megfelel a mai, egyesített Németország analfabéta hányadának. Mert ott ma 4 millió analfabéta él. Ez, 80 milliós lakosságot véve lapul, pontosan 5 %-ot tesz ki. 1927-ben 1500 népkönyvtár indult el a minisztérium épületéből a falvakba 220 ezer kötet könyvvel. A dualizmus kori népkönyvtárak anyagának csak ez az egyszeri mennyiség 22 %át tette ki. Ekkor kezdték építeni az első kultúr- vagy művelődési házakat, az ún. népházakat. 1928-ig 95 épült fel. Ez a szokatlanul nagymérvű kulturális fejlesztés és a hozzá szükséges beruházási politika természetesen pénzt igényelt, és az állami költségvetés nem jelentéktelen hányadát vette igénybe. A területe kétharmadától megfosztott Csonka-Magyarország kulturális célokra fordított kiadásai megközelítették a dualizmus kori Nagy-Magyarország hasonló ráfordításainak összegét. Az arányokat tekintve pedig majd kétszeresét tették ki. 1913-ban a költségvetés 6.1 %-a jutott a kultusztárcának, az 1928l29-es költségvetési évben 105 %. E párját ritkító kulturális és tudományos fejlesztés miatt Klebelsberg grófnak és az őt fenntartás nélkül támogató gróf Bethlen István miniszterelnöknek támadások özönét kellett elviselnie. A támadók szerint Klebelsberg nagyzási mániába esett, a külföld kegyeit kereste, majmolta a nagy és gazdag országok kultúrpolitikáját, növelte az állástalan diplomások számát. A „csiborpatkoldának" gúnyolt Tihanyi Biológiai Intézet akkora botrányköve lett tevékenységének, mint a korszak egészének a Lillafüredi Nagyszálló. Ha viszont meggondoljuk hogy időközben a biológia az élő világegyetem, az élet, így az emberi élet mibenlétének, magyarázatának és megértésének kulcstudományává vált, akkor tudjuk csak megérteni Klebelsberg és Bethlen István szinte vátesz-szerűen jövőbelátó tudománypolitikai nagyságát. Sajnos, jó ideig az utókor sem volt kegyesebb Klebelsberg grófhoz. A Magyar Életrajzi Lexikon 1967-ben megjelent első kötete abban összegezte életművét, hogy mindaz, amit tett, ,siac ionalist a kultúrpolitikájának soviniszta célját, a szomszédos népekkel szemben elérendő kultúrfölény megteremtését szolgálta". Lehet! De mit is értett ezen Klebelsberg? 1925.február 20-ai költségvetési beszédét a parlamentben a következő mondatokkal kezdte: Szeretném a köztudatba belevinni, hogy a trianoni béke következtében lefegyverzett Magyarországon a kultusztárca voltaképpen honvédelmi tárca is. Honvédelmi tárca olyan értelemben, hogy most elsősorban a szellem, a művelődés fegyvereivel kell védeni hazánkat, s ezekkel az eszközökkel kell mindig újból és újból bebizonyítanunk a világ nemzetei előtt, hogy a magyar, viszontagságos éleiének második ezer esztendejében is életképes, erős, és Iwgy bántani nagy történelmi igazságtalanság." Ez volt tehát Klebelsberg alapkoncepciója. De nem azt mondta-e gróf Zrínyi Miklós is, hogy „ne bántsd a magyart!"? Mindenesetre 1982-ben eljutottunk odáig, hogy az új történésznemzedék egyik figyelemreméltó tagja megírhatta, és könyvében ki is nyomtathatta, hogy a klebelsbergi kultúrpolitika eszközei többnyire túlélték nemcsak Klebelsberget, hanem magát a célt, a kultúrfölényt is. Sőt, tetetjük hozzá, a korszakot és a rendszert is. Mert a népiskolákban még 1945 után is falusi, tanyai parasztgyerekek és külvárosi proletár nebulók ezrei tanulták a betűvetést és a számtani alapműveleteket. A szegedi, a pécsi, a debreceni klinikák pedig még ma is a beteggyógyítás és a tudományos kutatás szolgálatában állnak mint ahogy a három vidéki egyetemen és a külföldi magyar intézetekben mindmáig, de legalábbis mindtegnapig a jövendő magyar értelmisége nevelődött. Hinni és remélni szeretnénk, nem hiába. De túlélték a két világháború közötti Magyarország iskolái a korszakot és a rendszert emberekben is. A mára már nemcsak felnövekedett és nem is csak életük delén túljutott, hanem meg is öregedett egykori tanulókban és diákokban, akiket azokban az iskolákban nemcsak tanítottak, hanem neveltek is. Keresztény és nemzeti szellemben, a krisztusi erkölcs és a jogot védő, áldozatos patriotizmus halhatatlan értékeket képviselő eszméinek jegyében. Akkor hivatásuk magaslalán álló, ihletett és avatott tanítók és tanárok, a nemzetnek számunkra mindmáig felejthetetlen igazi „napszámosai", a pornográfia határán mozgó szexuális felvilágosítás, erőltetett és mesterséges konfliktusteóriák és irracionális kriticizmus helyett örök és halhatatlan értékeket jelentő eszméket, elveket, magatartásformákat és célokat oltottak lankadatlan áldozatkészséggel, fáradhatatlan szorgalommal és kimeríthetetlen szeretettel a felnövekvő nemzedékek lelkébe. Akkor pedagógusnak lenni nemcsak kenyérkereső foglalkozást, hanem elhivatottságot is jelentett. Akkor az életnek és a munkának nem a pénz jelentette egyetlen motivációját értelmét, mint manapság a szocializmusban és a partitokrácia, valamint a monetáris gyarmatosítás által szétrothasztott nyugati társadalomban. Igaz, azok az iskolák nem voltak világnézetileg semlegesek. De nem is váltak, mint a mai nyugati tekintélyellenes iskolák bordélyházakká, a kábítószerkereskedelem célpontjává, az erőszak fészkévé, a család, a társadalom, a nemzet, a haza, a hit, az erkölcs, a vallás lerombolásának műhelyeivé. A tanulók pedig, kik tanáraikat egyre inkább nemcsak megverik, hanem - főként Amerikában - meg is ölik, leszúrva vagy lelőve őket, akkor még nem váltak hibbantagyú álpedagógusok és céltudatos dezorganizátorok évenként változó tanterveinek, új matematikának, képi olvasásnak, antiautoritár nevelési módszerének és egyéb hasonló bűnös eszelősségeknek szenvedő kísérleti alanyaivá. A mi diákkorunkban hat elemit végzett tanulókat jobban felkészítettek az életre mint ma Nyugaton a középiskolásokat. Mert utóbbiaknak 40 %-a analfabéta marad. (Különböző fokon persze. Jó részük ún. funkcionális analfabéta. Ez azt jelenti, hogy a betűket felismerik, egyes szavakat el tudnak olvasni, de ha a mondat több mint három szóból áll, képtelenek annak értelmét felfogni.) Idejutottunk! Időközben bebizonyosodott az is, hogy akik azokban az iskolákban tanultak és nevelődtek, túlnyomó többségükben távolról sem voltak olyan rongy emberek, mint róluk 1945 után hosszú időn keresztül elhitetni igyekeztek. Az új helyzetben és a megváltozott nehéz viszonyok közepette is megállták helyüket, nemcsak idehaza, hanem a nagyvilágban is. Európa különböző országaiban, Amerika gyáraiban, irodáiban és egyetemein, Dél-Amerika pampáin, Ausztrália és Dél-Afrika messze idegenségében. Akiket az akkori eszmék jegyében neveltek: ők maradtak leginkább hűségesek emberségükhöz és magyarásgukhoz. Ok tartották meg utódaikat a harmadik generációban is magyarnak, az ő unokáik beszélik szépen őseik nyelvét, és viselkednek a leginkább emberhez méltó tisztességgel ma is. Ök tudtak a leginkább immúnisak maradni a kommunista fertőzéssel, de az anarcholibertinista mételynek minden emberi értéket kilúgozó, züllesztő és destruktív hatásával szemben is. A szörnyű különbség múlt és jelen között akkor szembetűnő igazán, ha a mai iskolákból jöttek erkölcsi és szellemi színvonalát vizsgáljuk. (Hogy hová züllött a közerkölcs és az ifjúság kultúrája, manapság mindenki tapasztalhatja — állapítja meg Nemeskürty István is 1995-ben megjelent Búcsúpillantás című könyvében.) Saját meglátásom szerint a szocializmus kevésbé tette tönkre a közoktatást és züllesztette le az iskolaügyet, mint Nyugaton a partitokrácia. Ez a veszély itt most fenyeget. Nem túlzás tehát azt mondani, hogy az akkori iskolákban, így itt, a miénkben is, valóban az életnek tanítottak és az életre neveltek. Ha emberi, emberhez méltó életen azt értjük amit mi értünk - minden kiábrándító élettapasztalat ellenére - még ma is. Mi, akik még ma is hiszünk mindabban, amiben akkor hittünk. Akkor, amikor ezt a mi hitünket naponta kétszer meg is vallottuk. Amennyiben a tanítás kezdetén és végén a főimádsághoz csatoltan elmondtuk a rövid fohászt, a Magyar Hiszekegyet Ezt mi ma is elmondhatjuk. Mert mi ma is hiszünk egy Istenben - különben miért kezdenénk minden évben találkozónkat misehallgatással hiszünk egy hazában, hiszünk egy isteni örök igazságban, és - minden jelenkori baj és nehézség ellenére, igenis - hiszünk Magyarország feltámadásában. Ezt a hitet magunkban őrizni, megtartani és utódainknak továbbadni, nemcsak lehetőség nekünk, hanem itt, a haza védelmében hősi halált halt iskolatársaink emléktáblái előtt kimondva, parancsoló és sírig tartó kötelesség. Mindaddig, amíg a teremtő és fenntartó Isten ezt még tennünk engedi. így legyen és most már így is maradjon! Befejezésül szeretnék két mondatot idézni abból a levélből, melyet egykori osztálytársam és ma is kedves, jó barátom Éliás István írt nekem tavaly. Ezt írta:,Áldom minden tanáromat, nevelőmet, kik becsületre, hazaszeretetre, hitre neveltek. Hidd el, ez adott erőt a közel 50 év túlélésére." Kérdezem: lehet-e ennél többet szebbet jobbat elmondani egy iskoláról? Azt hiszem, nemigen. Tisztelt Osztályfőnök úr, kedves Jóska bátyánk! Egyetlen túlélőként fogadd itt most nyilvánosan is hálánkat és köszönetünket ezen az 50 éves évfordulón mindazért amit Tőled és Tőletek kaptunk, és ami mindmáig kitartott Isten áldjon meg érte továbbra is!