Esztergom és Vidéke, 1997
1997-08-20 / 34-35. szám
EMLÉK-MŰ-HELY • ALMA MATER m 7> 3Nyakigláb, óriási fazon volt az apád, mikor is halt megT"; az összetákolt asztalok körül ott ül majdnem az egész csapat, többségükön már látszik, hogy egészen jó úszó volt valamikor, a gyerek- és az ifjúkor széles és bizonytalan határán; ,jiatvankilenc nyarántalán Horváti az egyetlen, aki alig változott, alig egy ujjnyival lett csak magasabb a homloka és tágabb a derékszíja, vibráló orrhangja, hirtelen mozdulatai és enyhén lekezelő modora a régi. „Úristen, huszonkét éve"; szokatlan időpontban, este hét órakor kezdődött Géza bácsi temetési szertartása, „edzés utáni időben"; Gépész Sanyi, a Vízivárosi Úszóegylet mai vezető edzője mosolyogva ingatja a fejét, végrendeletében is gondja volt rá, nehogy kimaradjon egy tréning"; élete utolsó éveiben az öreg segédedzőként nyüzsgött a Pestről, majd később a Dorogról ideutazó tréner mellett, „bereits! los\", ordította a medence partján, majd a botjával különös, háromlábú baktatásba kezdett, hogy idejében nyomhassa meg a túloldalon a stopperóra gombját, „legalább annyira elfáradt, mint mi"; az időre úszásokat a stílusjavító hosszabb távok követték, de ezt már a vezető edző irányította, az öreg meg a padon ült, és fájdalmas arccal tapogatta az évtizedek óta magában hordott repeszdarabot az ágyékcsigolyái tájékán, ,/nás otthagyta a fogát, én meg értékes fémet csempésztem haza, kész szerencse", akasztófahumora a legritkábban hagyta cserben, ült a padon és szuszogott, s olykor észrevétlen számolta a hosszakat valamelyik bliccelésre hajlamos titánnál. ,JLehet, hogy én tévedtem", mondta halkan, de nyomatékkal Perédi Öcsinek, az örökké vigyorgó srác éppen magyarázkodni kezdett volna, „de ha te azt mondod, megvolt a harminc, akkor biztosan úgy van", erre nehéz volt válaszolni, Géza bácsi görnyedten guggolt a rajtkőnél, halkan és komolyan beszélt, mint egy gyóntató pap, ,/iz igazság és a becsület a legritkábban bizonyítható", Öcsi kapaszkodott a színes kötélen, arcát olykor a vízbe mártotta, majd kiemelte és megrázta a fejét; „itt például egyedül én tudom papírral Kipke Tamás: Németóra (3.) igazolni, hogy van gerincem", harsogta az öreg visszazökkenve eredeti szerepébe; Perédi nagyot fújt, fölnézett a rajtkő mellett lassan tápászkodó férfira, „az is lehet, hogy én tévedtem", elrúgta magát a faltól, és úszott még egy hosszt; Jó pedagógus volt az apád", dünnyögi a söre fölött Horvátira nézve Perédi Öcsi, aztán egymást követik a régi sztorik, a sörök és a kontyalávalók órákon át. Gépész Sanyi ötlete volt ez a sok-sok év után összetrombitált találkozó, és az is, hogy a Szent István-kupa nevet viselő úszófesztivál keretében jusson négy versenyszám az öregeknek is, akik most, órákkal a verseny után, lazán sörözgetnek a Fürdő Szálló strandra néző teraszán; a folklorizálódott történetek száma véges, a kevésbé emlékezetesek hallatán sokan meglepődve veszik tudomásul, hogy ugyanarra a jelenetre mások egészen másképp emlékeznek, Koller Balázsban, a város két éve újjáalakult napilapjának munkatársában takarékon lobog a filozófus, az élményeink közösek, az emlékeink már sokkal kevésbé; ébredezik benne az újságíró is, mindjárt visszajövök, Pongrácz Pipit keresi a recepcióban, megírhatnám a tudósításomat a szobában?; a régi osztálytárs cinkos mosollyal rázza a fejét, „a Buldog már megelőzött", Balázs kezéből majdnem kiesik a notesza, Buldog jócskán meghízott, gazdag lett és majdnem kopasz; lehet, hogy mégis ő változott a legkevesebbet, „ha hazautazik, mindig bejön valakivel", csacsogja Pipi, ,4e ez most a régi szerelem, a Cicussal?, a portásnő olyan áhítattal bólogat, mintha ő volna a Cicus; Balázs irigyli kissé Buldogot, a verseny után lenyom még egy-két fckvötámaszt, Pipi vigyorog, Balázs pedig leül a recepcióval szemközti asztalhoz, és sietve írni kezdi a beszámolóját, Országos csúcsok és városi nosztalgiák a Szent István-kupán. (Őszi mellékletünkben folytatjuk.) Emlékezés Horváth Dezsőre 1907 —1987 Tíz éve már, hogy a nyári vakáció közepén bejárta városunkat a szomorú hír: végéhez ért egy közismerten kiváló pedagógus életútja. 1987. augusztus 7én - egy hónappal 80. születésnapja után - elhunyt Horváth Dezső. Több mint négy évtizedes aktív munkássága nem juttatta vagyonhoz, pályája értékeálló „béreként" nem halmozhatott fel más tőkét, mint a kollégák nagyrabecsülését, gyermekek és szülők szeretetét. Ahogy a gyászszertartásán résztvevők sokasága bizonyította: dúsgazdagon halt meg. Immár 10. esztendeje a szentgyörgymezői temetőben nyugszik, fiatalon elhunyt felesége mellett. Mindketten pedagógus-családból származtak Horváth Dezső a Komárom megyei Bajcs-Farkasdi pusztán született 1907.júlus 6-án. Édesapja az ottani egytanerős uradalmi elemi iskola tanítója volt. Öt gyermeke közül Dezső fia orvos akart lenni, be is iratkozott a prágai Károly egyetemre, de tanulmányait a szűkös, anyagiak miatt abba kellett hagynia így aztán „pályát módosított": Pozsonyban tanítói oklevelet szerzett. Pedagógusi működését a csallóközi Albár községben kezdte, ezután Naszvadon tanított, majd az Alsó-Garam-völgyeősi magyar községében, az avar sáncairól, Árpád-kori templomáról, „kurtaszoknyás" népviseletéről, sajátos népszokásairól ismert Bény községben volt hét éven át az ottani hattanerős népiskola igazgatója, egyben a templom kántora. Bényből a háború után városunkba, Eszteigom vármegye Tanfelügyelői Hivatalába helyezték át Itt 1946-1949 között tanulmányi felügyelőként és előadóként munkálkodott Közben a pesti Pázmány Péter Tudományegyetem jogi karán abszolutóriumot szerzett. 1949-től visszatért a pedagógusi gyakoriathoz, a kollégák és a gyermekek közé. 1958-ig a Tanítóképzőben, majd a Kossuth Lajos és a József Attila általános iskolában, végül - nyugdíjazásáig, 1969-ig - ismét a Tanítóképző Főiskola Gyakorló iskolájában tanított. Horváth Dezső egész pályáján az ún. gyermek-szempontú pedagógia szellemében munkálkodott Ennek lényege, hogy a nevelő és a nevelt kapcsolata az egymás iránti bizalomra épüljön, amelynek szilárd alapjául csak a megértő, egyszersmind igényes szeretet szolgálhat. Ez a padagógustól azt kívánja meg, hogy a gyermeki lelket is legalább olyan elmélyülten ismerje, mint a tananyagot és átadásának módszereit. Horváth Dezső valósággal nagymestere volt annak, hogy mindig az életkori sajátosságokhoz alkalmazkodva, megteremtse az éppen tanítandó anyaghoz is leginkább illő hangulatot. Szakértelem - hivatástudat - szeretet együttműködése tette képessé, hogy a befogadás nehéz „munkáját" élménnyé varázsolja, hogy a látszólag játékos könnyedséggel közvetített ismereteket megbízhatóén rögzítse is, így könnyítve meg tanítványai útját a felső tagozaton és tovább. Minden nebulójában tisztelte az egyéniséget de nem csak sajátos „másságáért", hanem mint az emberiség és magyarság jövőjének egyik hordozóját alakítóját Á hagyományos népi-nemzeti értékek jelentőségének tudatát otthonról hozta magával: pedagógusi közszolgálatának másik alapvető törekvését ez határozta meg. Gyennekközpontú és hagyományápoló értékrendje igazán Bényben kezdett kiteljesedni; az utóbbira nézve az ottani esztendők termése volt a leggazdagabb. Folyamatosan kutatta, gyűjtötte a falu és környéke feledésbe hajló hagyományait: a népszokások, népművészet, dalkultúra kincseit Iskoláját az értékek feldolgozásának és felújításának műhelyévé tette, amelynek rendszeres havi „beszámolója" egy-egy iskolai rendezvény volt. Ezeken ő és tanítványai kiselőadások, versek, jelenetek, dalok formájában - a szülőknek adták tovább, adták vissza saját múltjuk közös értékeit. Ily módon táplálva a magyarsághoz tartozásuk történelmi tudatát, erősítve kitartásukat a kisebbségi sors keserves hétköznapi próbáiban. Horváth Dezső a népi ének-zenei kultúra fejlesztésén fáradozott a legnagyobb, mert legszemélyesebb örömmel, hiszen nagyon szép baritonhangján kántorként vagy jó társaságban egyaránt - maga is szívesen énekelt. (A háború után, az 50-es évek közepéig a Bazilika kórusának szólistája volt.) Bényben három énekkart - gyermek-, férfi- és vegyeskórust - is életre hívott és vezetett szereplésről szereplésre, nemcsak helyben, hanem a felvidéki magyarság kulturális találkozóin is. Egyre bővülő műsorukat a Kodály feltárta dalkincs mellett saját gyűjtésből is gazdagította, illetve néptáncegyüttes létrehozásával teljesítette ki. Kántorként Bárdos Lajos követője volt, ami azt jelentette, hogy az egyházi zenének szintén népi-nemzeti irányzatát honosította meg az ősi templomban. Munkásságának szemléleti alapjairól, módszertani műhelyének tapasztalatairól előadásokat is tartott (főként azokban az években, amikor a megyei tan felügyelőségen dolgozott). írt szakcikkeket is a MagyarTanító-ba, továbbá a Scola Cantorum című folyóiratba, - de életművére nem az elmélet és nem az írásbeliség a jellemző. Mint & gyakorlat embere volt kiemelkedő, a régi pedagógus-nemzedékek képviselőinek egyike, aki személyiségével és cselekedeteivel hitelesítette az olyan - ma már többnyire üresnek vélt - közhelyeket, hogy „a nemzet napszámosa", hogy „néptanító"... Munkájának eredményessége után nem szükséges elsárgult papíriapokon kutatni, hiszen tanítványaival léptennyomon összetalálkozhatunk (A legutolsók még csupán negyvenedik életévük táján járnak...) A legmaradandóbb, legélőbb tanúságtétel azonban egy egész község közösségéé. Mert Bény magyarsága a világháború - és szeretett tanítójuk kényszerű távozása - után épségben vészelte át a (cseh)szlovák nacionalizmus legvadabb időszakát is; mert amint lazult a szorítás, megelevenült a hagyományok sokszínű helyi ápolása is, immár hosszú ideje az egykori tanítvány, Csókás Ferenc vezérletével. A rendszerváltozás óta pedig a - természetesen magyar polgármester támogatásával. Mind ebben örökre ott van a része Horváth Dezsőnek: annak, amit ő kezdett és tetőzött be valaha, a maga ottani „hét kövér esztendeje" alatt Embert és magyart egyszerre formálva, közkincset gyarapítva - megérett a legnagyobb, bár legkevésbé látványos kitüntetésre: azzá vált ő maga is. Használati értékké, amely mindenkor élni segít. Besey László
