Esztergom és Vidéke, 1997

1997-05-29 / 22. szám

József Attila és társai (Folytatás a III. oldalról) A kor etalon-folyóirata a Nyugat. 1921-tól szerkesztője, 1933-tól haláláig főszerkesztője: Babits. Radnóti Miklósnak- termékeny utolsó tíz évéből, amit csak részben árnyékol a negyvenes évek végének őrült, antiszemita világa - összesen 30 versét hozza. Köztük egy sincs, amelyiket ma hallva azonnal Radnótira asszociálnánk. A Szegeden élő Juhász Gyulától Babits 12 „mélabús" verset hoz. Nem szükséges kommentár. Prózát egyet sem. József Attila 1923-tói jelenik meg a Nyugatban. ,J. A. postán küldözgette szinte hetenként újabb és újabb verseit." - emlékezik Gellért Oszkár, a szerkesztő-társ. Ehhez képest nem szaggatta meg magát Babits az 1935ig közült 13 verssel. Ez a tizenhárom - ugye - mégis viccnek számít mai ésszel, ráadásul végigszálazva, kit nyomott, kit preferált fenntartás nélkül Babits. Nincs semmi garancia arra, hogy egy akármennyire is zseniális és igyekvő költő-szerkesztő megbontsa, felülvizsgálja saját szempontjait, értékállományát - hiszen abból él, az tartja egyben - és hitelesen ítélhesse meg az őt követő korosztályt, amely nyilvánvalóan éppen a Babitsok terhétől szabadulna elsőként. Legyen az ítélkező tekintély akár olyan közel az irodalom folyamatához és csúcsaihoz, hogy belülről és felülről naponta mérhesse az eltolódásokat, - nincs rá garancia, hogy ne akadályozza a mérlegelésben a féltékenység, az új iránti tompultság, önnön isten-voltának, tévedhetetlenségének hite. Mi, hétköznapi versolvasók a völgyből szemlézzük, mi történik az Olimposzon. A tanult, belénk épített, szoborrá meredt rímfaragókat értjük, kívülről fújjuk. Korosztályos költőinket szeretjük, bennünket fogalmaznak meg bátran, bölcsen, szótárunkat használják, szívünket cirógatját, hajunk együtt őszül az övékkel, szüléinktől velük búcsúzunk, gyermekeinken velük együtt képedünk el. Mögöttük kihívóan, harsányan, kegyetlenül, furcsa hajzattal, bizarr öltözékben, különös énekekkel és szavakkal, lebiggyedt szájjal: az új csapat. Nem értjük, mit akarnak, miről beszélnek. Nincs is miért érteni. Ráadásul nem tudnak magyarul. Ráadásul a költészet - a miénk, bennünk -készen van: metrum, írásjelek, külső és belső értékek, Kossuth-díjak. Minek ide más, fittyet hányó költészet, akiben nincs alázat a Költészet iránt? Mi a jóistent akarnak ezek a furcsa gyerekek? Irodalom, zene, képzőművészet, tánc. Ki hitte volna hatvan éve, hogy én, a hallgató ma értem Bartókot; Kurtág, pedig ő anyám kortársa, máig idegen. Ki hitte volna a Beatles berobbanásakor, hogy rapnak nevezett szörnyű csasztuskákra ropják majd a huszonévesek, és hogy engem, a hallgatót, aki azt hittem, nyitott vagyok általában, egészen a Csenkei dűlőig el lehet futtatni mondjuk egy Hip-hop Boyz formációval. A művészbarát ember egy ideig közelből nézi, figyeü, mi történik a művészet hozzá közel álló területén. Azután, ahogy az évek telnek, egyre kevesen időt tölthet velük, mellettük, közelükben. Ha kedve ellenére történik is így, ez a vüág rendje. Végeredményül kikopik szépen. És végeredményül elutasítja, mert nincs kulcsaa hozzá. Az újak más kódrendszert használnak. Ha tudja is, ha gyanítja is, hogy az idegesítően idegen forma rendszerint embert takar - elutasítja. Az alkotó ember gondolatait utasítja el, amely a pillanatot érvényesíti. A fiúk, a lányok a pillanatot mondják, keresztül-kasul ismerve, otthonosan mozogva saját pillanatukban, ami, lássuk be, fájdalmasan és végérvényesen, nem a miénk mostmár. Onagy Zoltán Horváthy Péter: TDL Tő Dö Lő! - olvasta Papa a Jézuska által hozott könyvet 1958 Karácsonyának estéjén. Nővéremmel fölröhögtünk. Pedig nem móka volt: Dékány András Matrózok, hajók, kapitányok c. regénye valóban így kezdődik. Persze el is magyarázza, mit jelent: „Ha a kikötőben a hajók árbocára fölröppen a „TDL" betűket jelző zászló, a tengerész tudja, mit üzennek. „Jó utat!" - jelzi a három lengő, libegő zászló a hajósok tolvajnyelvén. A Matrózokat további könyvek sora követte, melyek megnyitották nemcsak nekünk gyerekeknek, de számos, bezártságban élő felnőttnek is • a Világot, az akkor elérhetetlennek tűnő Világot. Hisz ki álmodhatta akkor, a kádári „normalizáció" első éveiben, hogy útrakel és maga is meglátja azt a sok csodát? Levelezés Dékány Andrással (1960 -1966) 1960. III. 15. Igen Tisztelt Horváthy Úr, kedves Péterkém! Jólesett és meghatott az Esztergomból jött levél. Igen, Zoller városából! Jólesett a kézszorítás és jólesett a meghatott közvetlenség, ami a levél minden sorából kiáradt. Ezek azok a megnyilvánulások, amikor a magam fajta, deres fejű (57 éves), sok mindent megélt, sok mindenen átment íróember azt mondja: mégis csak van értelmeBarátságunk zálogaként Péternek küldök is itt egy fényképet ami ugyan ma már semmit sem hasonlít hozzám, hiszen 1929-ben készült De a Jilland vontatón, amikor a dokkban állt a hajó! Köszönöm kedves Horváthy uram, hálásan köszönöm meghívását Évente egyszer behajózok az esztergomi gőzösre és a tengeri út helyett így álmodok egy-két órát Megható levele nyomán élek is a bekopogtatás lehetőségével... Péterkém, örömmel hallom, Belgiumba, sőt netán Hollandiába készülsz! Irigyellek! Két város van számomra a vüágon, ami nagyon, de nagyon a szívemhez tapadt: Fiume és Amszterdam. Hej, ha még egyszer utcáikon járhatnék! Szívből kívánom, hogy kijuss! (Nyári mellékletünkben folytatjuk.) Balassi Bálint 10 jótanács ezredfordulós költőknek Sokáig úgy tűnt nem derül fény ennek a - nagyon lerövidített - aforizmasorozatnak a szerzőjére. A feltételezések szerint Karinthy szerezte volna fiainak, netán az öreg Somlyó az ifjú Somlyónak. Szóba került lehető szerzőként Nagy László is, mint aki ezzel kívánta volna megkönnyíteni a nála tíz évvel később Pestre kerülő öccse (Ágh István) tájékozódási készségét az urbánus vadonban. A legújabb kutatások azonban Balassi Bálintra testálják, aki a sebesülése és halála közti határmezsgyén, kínjában és tehetetlenségében írogatta fegyverhordozójának, életrajzírójának, a kis Rimaynak szolgálataiéit, szeretetéért. Ha valóban az övéi az itt és most (elöször\) közölt szövegek, általuk Balassi Esztergom alól, 1594 „áldott szép" májusából üzen. A. végeken, a végsőkig megvívott csatái után, halála elől - zsenialitását bizonyítva - örökre szóló érvényességgel. Ajánljuk tehát mindenkori költök, írók - hétköznapon és ünnepen egyaránt éber -figyelmébe. (Akár anno 1997, Költészet napjára, utólag - közelgő Könyvhetére nemkülönben.) 1. Másként ülatozik a széna a nyúlnak, mint a szerelmesnek, amíg ezt észre nem veszed, lantot kézbe ne végy! 2. A versnek nincs szaga. Ami egyszer hatott a spanyol táncosnő elcsábításakor, az jó, az hat az elcsábulásra hajlamos német grófnő és az elcsábulásra ritkán hajlamos Szegedi Róza esetében is. 3. A rossz költemény nem jobb attól, ha dicsérik, a jó nem rosszabb, ha szidjak. 4. Soha ne írj a szerkesztőnek. Minden szerkesztő gyáva többé-kevésbé, ha a kenyerét veszélyeztetve látj a. Mikor látja veszélyeztetve, ezt kintről soha meg nem állapíthatod. Magadnak írj, s a jószerencse keres hozzá egy kevésbé gyáva szerkesztőt. 5. A szó iparosa a közízlést szolgálja. A költő Istent 6. Van, aki hosszan fejezi ki magát, hátha valami közben eszébe jut, van aki röviden, nehogy valami eszébe jusson, és elárulja. 7. A politika a költőnek olyan, mint Jónásnak a cethal: nem közli előre, ajánlott levélben, mikor köpi ki. 8. Őrizkedj a gügyögéstől. Ellenségeid és barátaid gügyögésedre emlékeznek legtovább és legszívesebben. 9. Ha már egy hónapja nem volt kihez verset írnod, ha kézben a szakma, a rutin, írj egyet a lótetűhöz. Feladatnak hasznos. A lótetű után bárkinek képes vagy jó verset ími, bármit szolgálhatsz, ha szolgálni kényszerülsz. Mert élni a legfontosabb. 10. Kétezerben sem úgy születik magyar vers, hogy valaki majd megszakad, annyira magyar verset akar írni. Ezredfordulós magyar költő legyen magyar, írjon verset és tudjon verset írni. \Lunc, ÍJvfjí hícr éx m-ifij ítrpíA, MM Ura