Esztergom és Vidéke, 1997

1997-05-01 / 18. szám

1997. április 24. Esztergom és Vidéke 7 1926. május 17-én született Budapesten. Családjának hagyományai alapján az ipari-műszaki pályához vonzódott. A polgári iskola elvégzése után szakmunkás vizsgát tett és repülőműszerészként helyezkedett el, majd a dolgozók gimnáziumában tanult tovább. 1947-ben jeles eredménnyel érettségizett, ezt követően ösztöndíjjal a Műszaki Egyetemre került, a gépészmérnöki kar gyártástechnológiai szakán végzett. Már az egyetemi tanulmányai idején előszeretettel és nagy vonzódással foglalkozott a hazai szerszámgépgyártás problémáival. 1951-ben az Országos Tervhivatalba került, és ott a magyar szerszámgépgyártás fejlesztési ügyeit bízták rá. Kiváló munkája alapján rövidesen a Gazdasági Műszaki Akadémia tanárává nevezték ki. Főleg gépipari, így szerszámgép témájú műszaki tárgyakat tanított, de bedolgozta magát az iparvezetési és üzemszervezési témákba is. Magas színvonalú előadásait és eredményes oktató munkáját sok évvel később is nagyra értékelték. 1953 őszén az esztergomi Szerszámgépgyárba helyezték főtechnológusi beosztásba. A gyár ezt megelőzően óriási fejlődésen ment át. A létszám közel ötszörösére emelkedett, jelentős beruházások valósultak meg. A gyárban készült szerszámgépeket belföldön és külföldön is nagyon keresték. Ez a piaci helyzet a gyárra egyre nagyobb terhet és szinte teljesíthetetlen termelési feladatokat rótt A beruházások során a gyárba telepített megmunkáló gépek működtetése is a technológiai problémák sokaságát hozta, és kulcskérdéssé vált a technológiai hiányosságok felszámolása, illetve új, addig ismeretlen megmunkálások bevezetése. Új főtechnológusként nagy ambícióval kezdett munkához, és magas szakmai képzettsége, igényessége rövidesen nagy szakmai tekintélyt szerzett számára. Jól választotta meg közvetlen munkatársait, a súlyos, megoldatlan technológiai gondok rendeződtek, nagyszabású kezdeményezései rendre sikeresnek bizonyultak^ Ezekben az években, - jórészben az O tevékenysége nyomán - a gyárban nagy fejlődés következett be. 1956. október 15-én a gyár főmérnökévé nevezték ki, s ekkor teljesedett ki igazán műszaki alkotó készsége. Óriási munkabírással, példamutató személyes magatartással sikeresen gyorsította fel a gyártmányfejlesztést. Jó érzékkel a fiatal szakemberek tucatjait és a régebbi vezetők többségét állította maga mellé a nagy jövőt ígérő tervek megvalósításápelt az Esztergomban gyártott GH-400as elektrohidraulikus másoló gyalugép, amely elnyerte a Brüsszeli Világkiállítás Nagydíját. Ez a legmagasabb nemzetközi elismerés nemcsak a magyar szerszámgépgyártó ipar magas színvonalát fémjelezte, de Esztergom hírnevét is öregbítette. A rendkívüli értékű ehsmérés új szárnyakat adott a fejlesztések és a minőségeki munkának. Az országban eddig nem gyártott szerszámgépek sorában elkészült az MP-200-as másoló marógép még 1958ban, majd 1959-ben MU-MF 250 marógépcsalád, 1960-ban az MSU 250 szerszám marógép. Megindult a különleges pontosságú FKOE 250 koordináta fúróErtékteremtők (7.) DOBOS LÁSZLÓ hoz. Célratörő kezdeményezései és irányító munkája eredményezték, hogy szinte évente új gyártmányok jelentek meg a tervezőasztalokon és a műhelyekben. A régebbi gyártmányok korszerűsítése és új, addig az országban még ffem gyártott szerszámgépek bevezetése valóban értékteremtő munka volt. Ezekben az években a gyár - a 30-as évek nagy fejlődése után - a második virágkorát élte. Keresett termékek voltak a marógépcsalád tagjai. Sikerült olyan gyalugépeket megtervezni és gyártani, amelyek európai szinten is az élvonalba tartoztak. 1958-ban a Brüsszeli Világkiállítás kiváló lehetőséget adott a magyar ipar megmérettetésére. A világ minden részéből felvonultak a szerszámgépipar legjobb termékei. Ezek sorában szeregép és az MM 320 elektrohidraulikus másoló marógép tervezése, majd gyártása. Dobos László, a gyár számára gyümölcsöző kapcsolatokat épített ki az Országos Tervhivatallal, a Kohó és Gépipari Minisztériummal, a Gépipari Technológiai Intézettel, a Technoimpex Külkereskedelmi Vállalattal, a Szerszámgép Fejlesztő Intézettel és a társgyárakkal. A gyárat bekapcsolta az országos és európai szintű fejlesztés áramkörébe. Ezekben az években a gyár termelésének exportja elérte a 80-85 %-ot, ennek 45-50 %-a volt az úgynevezett „tőkés" export Sikereinek elismeréseként 1960 márciusában a gyár igazgatójává nevezték ki. Irányító és alkotó tevékenysége kibővült a gyár egészére kiterjedő teljes körű vezetési, üzemszervezési és számviteli jellegű feladatokra is. Sajnálatos, hogy ezt a sikeres, értékes gyárfejlesztő munkát több helyen nem nézték jó szemmel. A gyárigazgató konfliktusok sorozatába került feletteseivel és a társadalmi-politikai testületek vezetőivel. A kialakult bonyolult helyzet méltatlan, 1962-ben bekövetkezett leváltásával végződött. Dobos László volt a gyár első, nagyformátumú vezetője, aki messze túlnézett a szűken értelmezett gyári kereteken. A napi gondok, súlyos problémák mellett állandóan tervezte a gyár közeli és távoli jövőjét Gyártmányfejlesztő és rekonstrukciós elképzelései távozása után is sok éven át éltek és hatottak. Felmentése után a Gépipari Technológiai Intézetben fontos beosztásba került Itt a magyar ipart átfogó iparpolitikai feladatokkal, közép és hosszú távú fejlesztési tervek kidolgozásával foglalkozott. A Külügyminisztérium felkérésére az ENSZ Fejlesztési Programja keretében - 2 évig Indiában dolgozott. Az Indiai Központi Kormány szakértőjeként szerszámgépipari fejlesztésekben kamatoztatta tudását. Az ENSZ és az Indiai Kormány dicsérettel és magas kitüntetéssel értékelte munkáját. A rendkívüli terhelések megviselték szervezetét, megbetegedett és 1968. november 14-én, alkotóereje teljében hagyta el azt a világot, amely számára az értékteremtésért vívót harcot jelentette. A nagy műveltségű, több nyelven beszélő, kiváló szakember, tisztakezű, feddhetetlen életű ipari vezető volt, aki alapvetően hozzájárult ahhoz, hogy városunk gépiparának színvonala és teljesítménye fejlődjön, s tekintélye az országhatárokon is túlmutasson. Baják István Szó-kép-tár (1.) Beszéd és fogalmazás közben egyaránt gyakran használunk olyan kifejezéseket, mint: bakot lő, szidja, mint a bokrot, megy mint a karikacsapás, iszik, mint a kefekötő, kígyót, békát kiált valakire... és ehhez hasonlókat. £ szólásoknak igen gazdag a hangulati tartalmuk, gyakran több az érzelmi, mint a fogalmi elem bennük. Olyan nyelvi képek ezek, amelyeket csak mint egységes kifejezéseket értünk meg, de melyek mögött már nem látjuk azt a szemléletet, ami létrehozta őket Éppen ezert szerkesztősegük elhatározta, új sorozatot indít, melyben megpróbál fényt deríteni e mindnyáJ

'unk által gyakran használt szólások eredetére. íme első szólás-magyarázatunk Klotz ózsef tollából. Kötélnek áll Aki nem hagyja magát valamire rábeszélni, nem hajlandó valakinek a kívánságát teljesíteni, arra azt szoktuk mondani, hogy nem áll kötélnek, vagy nem akar kötélnek állni. E szólásunkat nyelvünk művelődéstörténeti emlékeinek kutatói az állattenyésztés köréből eredő szólásmondások közé sorolják. Feltevésük szerint eredetileg arra a csikóra vagy szilaj lóra mondhatták, hogy nem áll kötélnek, amelyet pányvával, kötéllel akartak kifogni a ménesből, de a bizalmatlan állat nem akart úgy állni, hogy meg lehessen fogni, hogy könnyen a nyakába vethessék a pányvát, vagy a fejére tehessék a kötőféket. Meglehet, hogy valóban innen ered szólásunk. Ahhoz azonban, hogy átvitt értelmű, emberekkel kapcsolatban használt kifejezéssé vált, nagyban hozzájárult az a körülmény, hogy haj-' dan, a 18. század végén és a 19. elején embereket is fogtak kötéllel. A hadrafogás ebben az időben úgy történt, hogy az országgyűléstől megajánlott újonc-létszámot bizonyos kulcs szerint kivetették a megyékre és a városokra, a megyék pedig a hatáskörükbe tartozó kisebb helyiségekre. Ezek azután a kiváltságos rendbe nem tartozó legények közül kijelölték a besorozandókat. Ezt a rendszert panaszolja fel egyik régi népdalunk is: „Már minálunk verbuválnak kötéllel, / Úgy viszik a szegénylegényt erővel. / A gazdagnak négy-öt fia, nem bántják, / A szegénynek, ha egy van is, elrántják." A kötéllel való katonafogásról beszél Aranynak két, szabadságharc korabeli verse is. A Nemzetőr-dalban ezt olvassuk: „Nem kerestek engemet kötéllel, / Zászló alá magam csaptam én fel." A Rásüt az esthajnal címűben pedig így ír: „Nyolcszázharmincegyben fogtak volt kötéllel". Manapság is él egy olyan kifejezés nyelvünkben, amely közvetlenül a kötéllel verbuválás rendszeréből származik. Ha nagyon nehéz rábeszélni az embereket, hogy valahová elmenjenek, azt szoktuk mondani: kötéllel kell fogni a résztvevőket, de persze senki nem gondol már ezzel kapcsolatban sem valóságos kötélre, sem pedig a kifejezés eredetére. Nemere István Rejtekutak (4.) JEGESO A vihar alattomos. Sohasem látjuk közeledni, hisz a hegy felől jön. Mondhatni, külföldről lopózik közel a városhoz. De ennek csak a térképen van értelme (ha van). A szél szabadon száguld, a folyót sem érdekli, ha két partján két nyelven beszélnek. A vad szél fekete felhőket görget az égi úton. Szétteríti őket gazdagon. Az egész boltozatra jut belőlük, elsötétül még a lenti föld is. A szél mintha a tetőt emelgetné. A nyári meleg nem mozdul, a hőség még akkor is az eresz alatt ül, amikor eltűnik a napfény. Vibrálnak a fénysugarak, mielőtt felhők könyörtelen szélei vágják őket ketté. A homály vészt jósol. Már a madarak is hallgatnak, ami váratlanul fenyegetővé teszi a hangulatot. Az árnyékok eltűnnek. A szél zúgva csap le a nagy fenyőre, odafönt muzsikál suhogva. A ciprusok hajladoznak, láthatatlan korbács csapkod szerte. A látóhatárt furcsa homály lepi el. Amikor valami peregni kezd, először azt hisszük, eső eredt el. A borostyán levelein dobol az égi küldemény. Aztán a tetőcserepek zendítenek rá. És máris mindenki fedél alá menekül. Kemény koppan ások kísérik a szél rohanását. Jég zuhog! Nyáridőben is szokatlan a látvány, hát még a hangulata. Dübörgés támad, a jég végig veri a szenttamási roggyant tetőgerinceket Itt-ott a falak is kapnak belőle, néhány bokorról jég szakad. A konyhakertekben ilyenkor fröccsen szét a paradicsom, fán a puha körte, és hullik az őszibarack. A jégdarabok furcsán ugrálnak a kertben. A pázsiton hamar elfekszenek, a kővel kirakott ösvényen ide-oda pattognak. A kopogás monoton, túlharsonó zajjá nő. Egy percig tart, vagy kettőig. A kertben apró golyók rétege terül szét Kézbeveszem a szabálytalan darabkákat, nem nagyobb a galambtojásnál. Falevelek hullanak le, néhol még ugrál egy jégdió, töredezik. A kezemben pedig olvadni kezd, folyékony ezüstté lesz. A fekete felhők lassan vonulnak tova. Jégterhükkel máshol bombáznak. Itt kisüt a nap, a viharos szél elragadja árnyait. A felbátorodó nap szivárványszíneket vet a jégszőnyegre. Amit felmarkolok, hideg üzenet a magasból. Ahol soha nincs ilyen meleg, mint itt. Olvad a jég. A szél elcsitul, távolba dühöng, ahol a zöld erdők is kéknek látszanak. És hogy újra béke van, az eresz bizonytalan, vékony csurgása jelzi. Az aranyfény ismét belepi a vidéket. Az egyik bokor alól kiles egy macska, majd óvatosan nekiered. A jéggel teli pázsiton kényeskedve emeli lábait, aztán az eresz alá érve felugrik az ablakpárkányra Végigfekszik a szárazon, szőrén fénymelegség csillan, otthonosan. Elmúlt a vihar.