Esztergom és Vidéke, 1997

1997-03-27 / 13. szám

MELLÉKLET Az Esztergom és Vidéke ráncsimító melléklete Mind ez ideig kiadatlan férc- és remekművek, maradék és használt anyagok, porosodó újdonságok és vadonatúj régiségek (egyszóval: mindaz, amit kár elolvasni - ha nincs humorérzéked). Az 1997. esztendő 2. száma írta, (^könyörögte, összeotlózta, meghúzta, átírta, majd megóánta: Szánthó Barna WfmitXX Kérünk egy húsvéti sztorit! Szabó Eszter: Tisztán vagy szódával Talán nem leszek indiszkrét, ha elárulom, hogy annak idején együtt jártam gimnáziumba e melléklet szerkesztőjével. Mégpedig egy alföldi, álmos kisvárosban, melynek nyugalmát csak az én minden bolondozásra kapható osztálytársaim csínytevései zavarták meg olykor. Persze, hogy a húsvéti locsolkodást sem a kölnisüveggel szerényen bekopogtató, szolid úri fiúk mintájára bonyolították le! Mindig kitaláltak valami meghökkentőt, amire jó alapot adtak a kisváros népi hagyományai is. Az egyik évben például ökrösszekérrel állítottak be a lányos házakhoz. A szekéren hatalmas vizeshordó állt. Belemerítették vödreiket, betódultak a házba, s mikor a lányok sikítozva próbáltak elbújni a várható vízözön elől, ők ártatlan képpel elővettek egy kávéskanalat, belemerítették a vödrükbe, s azzal hintettek néhány cseppet a hajunkra. A legemlékezetesebb diákéveim utolsó húsvétja volt. Abban az évben került az iskolánkhoz egy fiatal latintanár. A fiúk rajongtak érte, mivel remekül focizott, s nagyszerű humorát is értékelték. Minket, lányokat egyéb külső és belső értékeivel, férfias vonzerejével ragadott meg, s gyakran felejtettük rajta szemünket egy-egy accusativus cutn infinitivo méltatása kapcsán. Hogy történt, hogy nem, tény, hogy daliás tanárunk a húsvét hétfőjét már a mi házunknál töltötte. (Hogy az érettségi után hamarosan összeházasodtunk, az már egy másik történet, s az is, hogy néhány év múlva Esztergomba kerültünk. No, de térjünk vissza az ominózus húsvéthétfőhöz!) Az én szeretett osztálytársaim e napon szódavizes üvegekkel állítottak be hozzánk, rám irányították a szórófejeket, és semmi kétséget nem hagytak afelől, hogy ezúttal nem úszom meg szárazon a locsolást. Bemenekültem hát a szoba legvédettebbnek tűnő sarkába, s vártam az elkerülhetetlent. Az én hű lovagom ekkor önfeláldozóan elém állt, hogy testével fogja fel a várható vízsugarakat. Több sem kellett a fiúknak! Már nem én voltam a célpont, hanem tanáruk, aki oly sokat nyagatta őket a coniugatiok és a declinatiok tőlük oly távol álló rejtelmeivel. Én is vizes lettem, de vőlegényemen nem maradt egyetlen száraz folt sem. A srácok roppantul élvezték a helyzetet, nyomták a „spricnit", míg egy csepp víz sem maradt az üvegekben. Én indultam átöltözni, lovagom arcáról, hajáról törölgette a vizet, vigyorogva a fiúkra nézett, s csak ennyit szólt: „Igazán megkérdezhettétek volna előtte, hogy tisztán szeretem-e vagy szódával!" nafTTii i •. v v •, v -*-, v v^f-jv-*-v O o /© o o . Ízelítő Gene Perret amerikai humorista szállóigévé vált mondásaiból: - Azt hittem, kisebbrendűségi komplexusom van, de kiderült, hogy csak jól ítélem meg a dolgokat. - Ne bízd soha az életed olyan sebészre, akinek háromnál több ragtapasz van a kezén! - Soha nem fordítok hátat a barátaimnak. Annyira azért nem bízom meg bennük! - Amikor fociztam, 12 éves koromig Kergelábúnak hívtak. Akkor volt az, hogy megtanultam úgy felvenni a gatyát, hogy a cipzár elöl legyen. - Olyan alacsony volt, hogy 20 centit kellett nőnie ahhoz, hogy a barátai Picinek hívhassák. Kérünk egy húsvéti sztorit! Rozgonyi Miklós: A halottak nem beszélnek Körülbelül 30 éve történt, egy hideg mráciusi napon, nem sokkal Húsvét előtt. Egyik jégkorong csapatunk Ausztriában vendégszerepelt valamilyen villámtornán. Abban az évben hosszúra nyúlt a tél. A jeges, síkos úton a vezető csak óvatosan, lassú tempóban tudott haladni. Az egyik fiatal játékos oda is szólt neki: - Sanyi bácsi, kapcsoljon rá egy kicsit! így éjfélre sem érünk haza. - Ne siettesd, Pista! - horkkant fel az edző. - Még a végén valami árokban kötünk ki. Nos, az edző ezúttal kitűnő jósnak bizonyult. Alig maradtak el mögöttük Dorog házai, egy csúszás, egy huppanás, és máris egy mély árokban voltak. A dorogi temetőárokban. Mit tehettek egyebet, kiszálltak a búszból, és nekiláttak visszatolni azt az országútra. -Hooo... rukk!... Hooo.... rukk! hangzottak a vezényszavak, de a kocsi meg sem moccant. Kora este volt, sehol egy lélek, minden sötét, csak a távoli benzinkút fénye világít. Már negyed órája folyt a küzdelem az autóbusszal, de eredmény semmi. Hanem a mozgás, úgy látszik, felfrissítette a fiúkat, mert még tréfálkozásra is volt kedvük. - Hé, halottak! - kiáltott egyikőjük nagy hangon a temető felé. - Jöhetnétek néhányan segíteni! - Hányan jöjjünk?! - hangzott fel ebben a pillanatban a sírok felől egy rekedt basszus hang. Mintha a föld alól jött volna. A fiúk ajkára ráfagyott a mosoly. No, nem..., a jég kemény legényeiről nem lehet azt állítani, hogy gyávák lennének. Dehát az ilyen túlvilági „beszélgetés" nem mindennapi dolog. Hosszú, kínos hallgatás után végre valaki mégiscsak megtörte a csendet: - Azt hiszem... hm... jobb lesz, ha keresünk egy szállodát... Reggel majd szerzünk segítséget valahonnan... Valami más helyről. - S jelentőségteljesen a temető felé bökött ujjával. Mindenkinek ez járhatott az eszében, mert néhány perc múlva már üresen ásított a busz az árok mélyén. A jegesek kis csoportja pedig hamarosan az igazak álmát aludta a dorogi Tárnában. A „kedélyes halottról" egészen reggelig nem esett szó. Valahogy mindnyájan röstellték egy kicsit a „megfutamodást". A reggelinél aztán az esti nagyhangú „halottidéző" felsóhajtott: - Srácok, pokoli éjszakám volt. Egész éjjel fehérlepedős kísértetekkel, vicsorgó hullákkal s más effélékkel álmodtam. Aztán megoldódott a „beszélő halott" rejtélye is. Reggeli után ugyanis, mikor felkeresték elakadt autóbuszukat, már ott várt rájuk az öreg temetőőr, meg néhány sírásó. - No, maguk osztán hamar elszeleltek az este - fogadta őket ismerősnek tűnő rekedtes mély hangján. - Pedig szívesen segítettünk vóna. Csakhát mire kigyüttünk, mán csak ezt a masinát leltük itt... Tán csak nem ijedtek meg kentek?!... - s hamiskásan hunyorított hozzá. Legutóbbi mellékletünk irodalmi fejtörőjének helyes megfejtését többen is számon kérték tolunk. Arra sokan rájöttek, hogy az első idézet Karinthy Frigyestől származik és Babits Mihály alliterációit parodizálja. A második részlet kevésbbé ismert: Darvas Szilárd tollából való, és Berda Józsefről szól. A kvíz szó eredetére pedig a 4. megoldás ad igaz választ, vagyis ez egy mesterségesen kreált szó. Új rejtvényünk - helyhiány miatt - mindössze négy sor. Ki írta az alábbi versrészietet? Április, ó. Április! Míg tánccal suhansz. Látogass meg engem is. Víg örök suhanc...