Esztergom és Vidéke, 1996

1996-02-29 / 9. szám

1996 /1 I D O -MU - H EL Y VII. 1944 karácsonyán a visszavo­nuló német csapatok felrobbantot­ták a Mária-Valéria hidat, elvágva ezzel a Párkány és Esztergom kö­zötti összekötetést Pótlására 1945 tavaszán a Vörös Hadsereg katonái egy ideiglenes pontonhidat emel­tek. Ez elsősorban hadászati célokat szolgált: az átmenő forgalom több mint 80 %-át orosz harci járművek bonyolították le. Őrzését szovjet katonai személyzet látta el, mely­nek feladatai közé tartozott a fahíd hajók előtti megnyitása, majd újra­zárása is. A létesítmény fenntartási költ­ségeit az orosz parancsnokság teljes mértékben a magyar félre, éspedig Esztergomra hárította, a csehszlo­vákokat nem terhelte kötelezettség. Városunknak kellett gondoskodnia a gyorsan elhasználandó faanyag pótlásáról csakúgy, mint a folyama­tos karbantartást éjjel-nappal végző húsz napszámos és két ács fizetésé­ről. Mindez jelentős terhet rótt az amúgy is elszegényedett, lebombá­zott településre. A nehézségeket csak fokozta az egyre gyorsabb üte­mű pénzromlás: a híddal kapcsola­tos kiadások júniusban még „csak" 4-6.000, augusztusban már több mint 7.000 pengővel terhelték na­ponta a városi pénztárat. Az össz­költség már ekkor elérte a 350.000 pengőt, ebből 112 ezret a központi költségvetés utólag megtérített A legnagyobb gondot a deszkák beszerzése jelentette a város számá­ra. Mivel a saját készletek már nyá­ron elfogytak, vásárlásra pedig nemigen volt mód, így nem maradt más hátra, mint a bontásból szárma­zó faanyag újbóli felhasználása. Ha akadt is nagy ritkán vételi lehető­ség, az árak szinte megfizethetetle­nek voltak. Koppányi Imre esztergomi asztalosmester pana­csökkentve ezzel az utasforgalmat. Nem hozott lényeges javulást az sem, hogy a napszámosokat politi­kai foglyok, internáltak váltották föl, hiszen az ő élelmezésük is tete­mes összegbe - augusztusig 72.000 pengőbe - került. Miközben városunk vezetése ­dr. Hajdú György polgármesterrel az élen - egyre sürgetőbben kérel­mezte a híd állami kezelésbe véte­lét, az esztergomi Államépítészeti Pontonhíd a Nagy-Dunán 1945-ben tanak, ami méltánytalan, s az egyenlő elbánás elvét sérti." A csapatok átvonulásának befe­jeztével a szovjet katonai parancs­nokság szemében a híd elveszít­hette korábbi stratégiai jelentőségét és fölöslegessé vált, mivel a magyar kérelem hamarosan meghallgatásra talált Hogy pontosan mely napo­kon került sor a bontásra, nem tud­hatjuk. Annyi bizonyos, hogy 1945 októberének utolsó hetében az ide­iglenes pontonhíd már nem léte­zett.. Balogh Béni szólta egy ízben, hogy 1945 máju­sában 42.000 pengőért 10 m 3 fát adott el a városnak, de a pénzt még októberben sem kapta meg, pedig a faárak azóta a tízszeresére emel­kedtek... A veszteségek csökkentése ér­dekében, még tavasszal, a polgár­mester hídvám bevezetésével pró­bálkozott: május elsejével kezdő­dően a gyalogosoknak oda-vissza 10, a kocsival közlekedőknek 30 pengőt kellett fizetniük, a szovjetek továbbra is ingyen kelhettek át a Dunán. A kiadások - mint láttuk ­még így sem térültek meg, mivel a csehszlov ák határzár bevezetése rö­videsen véget vetett az élelmiszer­beszerző utaknak, minimálisra Hivatal a létesítmény elbontását ja­vasolta a felsőbb szerveknél. Ez utóbbi álláspont mellett szállt síkra a Kereskedelem- és Közleke­désügyi Minisztérium is, amikor 1945 szeptember 15-én levélben kérte a Szövetséges Ellenőrző Bi­zottságot rendelje el a pontonhíd elbontását Indoklásként felhozta, hogy „a közúti forgalom igényeit egy motoroskomp is ki tudná elégí­teni, a hídfenntartásával kapcsola­tos kiadások sem a forgalommal, sem pedig az életbeléptetett vám­szedés útján befolyó jövedelemmel arányban nem állnak és a (pár­kánynánai) Cseh-Szlovák érdekelt­ség részéről a fenntartáshoz semmiféle hozzájárulást nem nyúj­.és azóta? Hírünk a Duna balpartján (Népszabadság. 1996. február 9.) Pozsony kifejti műkincskövetelését Szlovákia egy csereügylet kereté­ben a közelmúltban hazahozatta Prágából a bajmóci várkápolna oltárképeit. Ezt követően még hangsúlyosabban vetették fel Po­zsonyban a határokon túl, így Magyarországon fellelhető, meg­ítélésük szerint szlovákiai eredetű kultúrkincsek visszaszerzésének gondolatát. Mire alapozzák igé­nyüket, és melyek lennének a szó­ba jöhető tárgyak? - erre kerestük a választ a szlovák kulturális mi­nisztérium illetékesénél, IvanMo­rónál, aki - államtitkár-helyettesi rangnak megfelelő- főigazgatói beosztásban felügyeli a területet. (...) - Hogyan és mikorra készül el azoknak a műalkotásoknak a listá­ja, amelyekre igényt formálnak. - A munkába bevontuk az összes érdekelt múzeumunkat, és azokat a művészettörténészeket, akik érdemi információkkal rendel­keznek. Az elvitt értékeket nagyjá­ból két részre oszthatjuk: az első csoportba azok a műtárgyak tartoz­nak, amelyeket a magyar millenium ünnepségeire gyűjtöttek össze és ál­lítottak ki Budapesten, a másodikba pedig a később elszármazottakat A millenniumi megemlékezésekre főleg a Szepességből, a Garam mentéről, Selmecbányáról, Kör­möcbányáról, Besztercebányáról és környékükről szállítottak műkin­cseket Magyaroországra, s ezek nem tértek vissza a kiállításról. Egyaránt voltak köztük egyházi és világi eredetű tárgyak. Most is több szepességi oltár található a buda­pesti Nemzeti Múzeumban, a Nem­zeti Galériában és más magyar gyűjteményekben. A trianoni béke­szerződés pontosan megszabta a visszaszállítás kötelezettségét és feltételeit. Ámde az első Csehszlo­vák Köztársaság idején ez ügyben semmi nem történt, mégcsak nem is tárgyaltak róla. A II. világháború idején, egészen pontosan 1941-ben és 1942-ben Szlovákia tárgyalt ugyan Magyarországgal, s ki is je­löltek néhány célt, de megállapodás nem született. A háború után a pári­zsi békekonferencia újból a kötele­zettségek közé sorolta a kulturális örökség rendezését. 1949-ben a csehszlovák és a magyar kormány valóban konstruktív tárgyalásokat kezdett, amelyek eredményeként elfogadták az úgynevezett csorba­tói jegyzőkönyvet. Ebben egyértel­műen meghatározták a visszatérí­téssel kapcsolatos teendőket - Konkrétan? - Pontos listát állítottak össze a műtárgyakról, az állami levéltár polcain 14 métert tesz ki a iratköte­gek hossza. Ezeket azonban át kell tanulmányozni, hiszen az akkori szakértők már eltávoztak közülünk, tehát idő szükséges ahhoz, hogy új­ból ,gépben legyünk". A 60-as években ismét életre hívtak egy bi­zottságot a csorba-tói megállapodás megvalósítására. 1967-ben a szlo­vák fél átengedte a rév komáromi megyei levéltárat a magyaroknak, akik szintén tettek válaszlépéseket, de hogy pontosan mit adtak át, arra nem tudok válaszolni, az aktusnak is inkább ajándék formája, jelkép­értéke volt Ezután következtek 1968 ismert csehszlovákiai esemé­nyei, amelyek után végképp meg­állt minden a kultúrkincsek ügyé­ben. Ugyanakkor én úgy vélem, hogy a jószomszédi kapcsolatok­hoz elengedhetetlen az ilyen prob­lémák rendezése. Még azt is felajánljuk a magyar félnek, hogy a nálunk eltemetett két jeles történel­mi alakjuk, Rákóczi és Thököly maradványait - előbbi Kassán, utóbbi Késmárkon nyugszik - vi­gyék el Magyarországra és ott te­messék el. Mi ugyanakkor érdeklődünk Monomachosz koro­nája iránt amelyet a Nyitra mentén találtak meg. Ezt Magyarország hi­vatalosan megvásárolta, mi csupán ennek egy másolatához szeretnénk hozzájutni. - Visszatére a műtárgyakhoz, meg tudna nevezni további alkotá­sokat is, amelyek Magyarországon találhatók, de szlovák részről igényt formálnak rájuk? - Hát ilyen például - nem is tudom pontosan, hogy az esztergo­mi Keresztény Múzumban vagy a budapesti Nemzeti Galériában lel­hető-e fel - egy XIV-XV. század­beli gyönyörű szarkofág, amely Garamszentbenedekről került el. De emlékeztetnék több oltárra is, amelyeket a szepességi templo­mokból vittek Budapestre a mil­lenniumra. Ha jól tudom, 17 ilyen oltárról van szó. Ám inkább nem sorolnám, mert jónéhány munka­társunk még dolgozik a listán, el­lenőrizetlen adatokat pedig nem szívesen mondok. Ezért is vennénk jó néven, ha betekintést nyerhet­nénk a budapesti archívumokba, amelyek anyagának ismeretében számos vitának lehetne elébe vág­ni.(...)

Next

/
Thumbnails
Contents