Esztergom és Vidéke, 1996

1996-02-29 / 9. szám

n. IDO-MU-HELY 1996:/!.. László Gyula (Folytatás az 1. oldalról) A beszéd (újabb három korty bor után) másra terelődött. A mesterekre és barátokra, akiknek jelentős részét volt szerencsém személyesen ismerni. Nagyjainkról szóló kis történetekre. A képzőművészed főiskolára, ahol Rudnay Gyula volt a mestere. Ó pedig (Barcsay Jenő és Borsos Miklós szerint) a mester kedvence, virtuóz módon rajzoló igéret Míg a ködös Albion múzeumaiban Leonardo da Vinci ezüstvonal-csodái láttán meg nem világosodott előtte: „mit keres ezek után a művészetben?" És átment az archeológiai tanszékre, rég elfeledett sírokat faggatni. Régészetben a németes topográfiai pontosságot Fettich Nándortól tanulta. A néprajz ősi vonásait Győrffy Istvántól. Hamar rájött a temetők rendjére, hogy az a település tükörképe. Ezért került pl. a kard a jobboldalra. A kettős honfoglalást nem feladatunk összegezni. Tény, hogy azok is idézik (olykor László Gyula néve nélkül), akik eddig tagadták. Mintha az ősvilág legtermészetesebb dolga lett volna. A tudós professzornak ez a legnagyobb elismerés és elégtétel. Magáról nem szívesen beszél, pláne panaszképpen. Pedig volna rá oka A trianoni döntés már gyermekkorában elűzte őt szülőföldjéről, volt vagonlakó és tífuszos. Ifjú tehetségként azonban hamar megtalálta a helyét. Szabó Dezső bűvköréből indult (mint annyian), s elkerült Rudnay mester mellé, majd régészként és rajzművészként a népi írók táborába. A középre, minden szélsőségtől távol. A művészvilágban atyai barátja volt Medgyessy Ferenc, Ferenczy Béni és Szőnyi István. Barátja Barcsay Jenő, Borsos Miklós, Szabó Vladimír, Szalay Lajos és az erdélyiek: Zsögödi Nagy Imre, Kós Károly és Gy. Szabó Béla. A névsor korántsem teljes. Az írók közül a már említett Szabó Dezső után Illyés Gyula, Németh László, Sinka István, Erdélyi József, Szabó Lőrincz. Az erdélyiek közül elsősorban Szabédi László, Tamási Áron, Bánffy Miklós, Kiss Jenő. Hogy mennyire non tartozott „kizárólagosan" valamelyik szekértáborba, bizonyíték rá a Kassák Lajoshoz és Weörös Sándorhoz fűződő baráti kapcsolata. Az előző nemzedékből mindenek előtt Kosztolányi volt számára példakép, Arany János után a legkedvesebb. A második bécsi döntés őt is hazasodorta Kolozsvárra. A híres szárszói konferencián Németh László és Erdei Ferenc után ő tartotta az egyik legszuggesztivabb előadást. A honfoglaló magyar nép életéről, melyet Püski könyvben kétszer is kiadott: egyszer Budapesten, egyszer New Yorkban. Kolozsvárról szinte az utolsó percben menekült vissza a magyar fővárosba, ahol állástalanság és kilátástalanság fogadta. Közben aprópénzre kényszerült váltani kivételes rajztudását, de jeles kortársait is megörökítette. Első kiállítását 1954-ben Debrecenben láttam. Rehabilitálását 1957 januárja hozta meg, amikor kinevezték a Középkori Régészet tanszékére. Ott nevelt nemzedékeket, míg 1980-ban nyugdíjba nem küldték. Életművének puszta felsorolása kolumnákat töltene ki. Kétségtelenül klasszikussá vált A honfoglaló magyar nép élete, A népvándorlás művészete Magyarországon, a rendkívül szép kiállítású Vértesszolóstol Pusztaszerig, A „kettős honfoglalás" (igen, idézőjelbe téve), Árpád népe, A Szent László-legenda középkorifalképei" . Művészi „melléktermékei" a Rege a csodaszarvasról illusztrációi. Igaz, a lóábrázolásban szeretett Gyula bátyámmal nem értettünk egyet. Mert patás négylábú társaink az ő rajzain sokkal inkább melegvérű telivérek, mint hidegvérű mokánymongol musztángok, amelyek jobban bírják a szabadég alatti tartást A Mester ellenérve: „őseink az araboktól kaptak szép arabsparipákat". - De nem az egész vándorsereg részére, volt a válaszom. Vitánktól függetlenül a rajzok gyönyörűek. A kortársi arcképek (Kassáktól Weörösig, Nagy Lászlótól Csoóri Sándorig) mesteriek. Családja körében, örökösen tevékenykedve él ma is a 86. évébe lépett régész professzor. Marica aszszony mellett, aki főiskolás kora óta megértő és alkotó társa. Baráti köre öt kontinens magyaij aira kiteljed. Kiemelkedő közülük a Chicago-ban élő polihisztor Szathmáry Lajos, minden nemes ügy önzetlen támogatója, A László Gyula-autobiográfiában olvashatók a neki címzett ízes nyelvezetű levelek. Mindhárman szenvedélyes kéziratos egyéb)-gyújtők vagyunk. Ennyi bennünk a közös! Egyébként összehúzom magam, óriási árnyékukban, s azzal is megelégszem ha róluk írhatok. Szállási Árpád dr. ról, felosztásáról, fajtáiról, alkotó elemeikről és használatukról. Ugyanígy a pajzs-szerkesztés szabályairól, a képek formáiról és alkalmazásáról, a heraldikai díszek nevéről és szimbolikájáról, majd hiteles felhasználási lehetőségeikről pajzsokon, zászlókon és sisakokon az „előtörténet" folyamán. A példák rajzokon láthatók pecsétek és övcsatok, majd valóságos értékű címerek világából kerültek a tudós összefoglalás lapjaira, megalapozására is. A heraldika az elmúlt századvégen a történettudomány önálló „szolgálólányává" alakult mindenfelé. Nálunk Aldásy Antal, Bárczay Oszkár, Csergheő Géza, Csorna József, Kempelen Béla, Nagy Iván, Varjú Elemér és mások nagyszerű munkássága teremtette meg. Szívesen hivatkoznak rájuk az utóbbi másfél évtizedben új virágkorát alakító segédtudomány művelői, természetesen az új album írója is. A A teljesebb tájékozódást igénylőknek figyelmébe Beke Margit nemrégiben megjelölt remek albuma mellé szívesen ajánlanám a Katonai Akadémia tanárának, Csáky Imrének kitűnő képeskönyvét, amely az Országos Levéltárban őrzött dokumentumok alapján a történelmi Magyarország 71 vármegyéjének hiteles ámertábláit mutatja be. A gyönyörű album címe (A magyar királyság vármegyéinek címerei a 1819. században - 1995) non jelöli pontosan az alapos leírásokban, rajzokban és színes táblákban egyaránt gazdag könyv tartalmi értékének egészét, hiszen már a bevezetőben szakszerű ismereteket kaphatunk az általános heraldika tudományáról, a címer fogalmáról, a címerjog kérdésköréről, a címerek kialakulásáEgy kis heraldika az alkotórészek, a pajzsformák és más heraldikai elemek tanulságos ábráiként. A kötet külön értéke ez a fejezet, hiszen a témakör korábbi lexikális, az itt olvashatónál helyenként még elmélyültebb összefoglalásai (pl. Bertényi Iván könyvei, Nyulásziné Straub Éva, Beke Margit albuma és mások) után ismét egy alapos, átfogó és rövidségében is tudományos értékű rendszerezést és értelmezést olvashatunk. Akár a heraldika iránt megnövekedett érdeklődés friss szolgálatára, a nem kevés tájékozatlanságból formálódott „modem címerek" (megyék, városok stb.) lehetséges korrekciójának tudományosabb téma egykorú és mai bibliográfiája, a heraldika egykori folyóiratának (Turul - 1883-1947) jelesebb írásai említést kaptak az új album irodalomjegyzékében is. Közben persze a vármegyék címerei 71 színes táblán, alattuk pedig szakszerű heraldikai és történelmi hivatkozásokban gazdag leírásaik sorakoznak. Esztergom vármegye 1836-ban „magyarrá formálódott" körpajzsának fehér mezején és fehér talapzatán, fejedelmi koronával díszített lila palást alatt, vörös kárpittal vont aranyozott székében püspöki ornátusban Szent Adalbert ül, feje körül arany glória, hiszen a székesegyház társvédőszentje ma is. Életművéről, tetteiről nem kevés legenda és sok történeti mű szól. Komárom vármegye „csücskös talpú pajzsa" harciasabb: arany mezejének páncélos vitéze egy őt támadó medvére készül kardjával lesújtani. Az albumban mindez teljes szíhhűséggel látható, illetve részletesen olvasható. Szívesen nézelődöm a változatos alakú és rajzolatú címertáblák között, szemelgetve a leírásokban és az értelmezések körül. A remek album bizonyára másoknak is jónéhány új ismerettel szolgál, ugyanakkor gyönyörködtet, sőt szórakoztat is. (Corvina Kiadó) B.F.