Esztergom és Vidéke, 1996

1996-12-19 / 51-52. szám

4 Esztergom és Vidéke 1996. szeptember 19. Régi jó barátom, Dobai Palkó tette szóvá a múltkor, lapunk arcképcsarnokában „díszhely" illetné meg Borbély Gyurka bácsit. (Hogy Dobai Pál erdészt - aki velem együtt már „elhullatta csikófogait", s én mégis - egyszerűen csak „Palkónak" titulálom, azon talán senki sem lepődik meg, hiszen mindenki így ismeri őt. S dr. Borbély Györgyöt, megyénk egykori főjegyzőjét is csak „Gyurka bácsiként" emlegetik barátai és tisztelői, - ami a legbiztosabb jele a szeretetnek.) - Érdekes ember, és Sokat tudna meséli mondta Palkó. - Az esztergomiak fiatalabbja alig tud róla valamit, be kellene mutatni őt az olvasóknak. Hajlok a szóra, s az egyik délután felkerekedünk Palkóval - aki vállalta a közvetítő szerepét -egy üveg borral a hónunk alatt, hogy megoldjuk a visszavonultan élő Gyurka bácsi nyelvét. Útközben megtudom barátomtól a visszavonultság okát: a 81 éves nyugdíjas egy sajnálatos betegség következtében csak nagyon nehezen tud beszélni - ez szörnyen zavarja is őt a társalgásban -, aztán pedig olyan balesetet szenvedett, amely majdnem járóképtelenné telte őt. Töpörödött, ősz vagy kopasz emberkére számítok, s alig akarok hinni a szememnek, amikor egy még mindig daliás termetet látok magam előtt sötét, sűrű hajjal. Kedélye, szelleme a fiatalokéval vetekszik. Életútjáról faggatom. -Érsekújváron láttam meg a napvilágot, 1915ben. Trianon után családunknak ott kellett hagynia mindent, áttelepítettek bennünket a csonka Magyarországra. Hónapokig laktunk vagonokban Rákosrendezőn, mígnem egyik rokonunk segített rajtunk: odavett magához az Olczy utcai házába, egy pincehelyiségbe. Onnan kezdtem el iskolába járni. Egy évre rá „felvitte az Isten a dolgunkat": a Rózsadombra kerültünk. No, akkor még ott nem a gazdagok villái sorakoztak! Földutak voltak an'afelé, gyümölcsösök, elszórtan egy-egy faház. Ruspay Mihálynak volt ott egy hat holdas gyümölcsöse, közepén egy kis házzal, ott laktunk heten: szüleim, négy testvérem és én. A lakás fejében gondoztuk a fákat, őriztük a gyümölcsöst. Hogy legyen tejünk, vettünk egy kecskét. Nekem kellett legeltetnem, láncra kötve, dehát nagyobb volt nálam, s ha megbokrosodott - ami gyakran előfordult - húzott maga után láncostól, mindenestől. - Hogyan lelt a kis kecskepásztorból „jogtudor"? - Bizony sokat kellett koptatni az iskolapadot, míg jurátus lett belőlem. Szerettem tanulni, s jól is ment. Szegeden végeztem a Ferenc József Tudományegyetemen. Ma József Attila nevét viseli ez az intézmény, néhány éve - doktorátusom 50 éves jubileumára - küldtek egy díszoklevelet... Légy szíves, keresd elő, Janka! - szól oda feleségének, aki éppen bort tölt poharunkba. - Aztán Gyurka bátyám megindult a közigazgatási „szamárlétrán" - veszi át a szót Palkó. Ennek csúcsán, mint megyénk főjegyzője, évekig közmegelégedésre tevékenykedett. Sőt az alispáni teendőket is ellátta néhány éven keresztül. Közben persze a háború, a frontszolgálat... Milyen rangfokozatig is vitted, Gyurka bátyám? - Karpaszományos tizedesként jártam a harctereket. Kilenc hónapig tartott, mint egy terhesség. Csakhogy annál sokkal kínosabb volt: felemás bakancsban tapostam a havat, ki tudja miből készült kását majszoltam... - Te, aki köztudottan nagy étkű vagy, nehezen viselheted ezt! - veti közbe Palkó. - Mondják, m^m " ^'W i^Sy^ W lÉFl k iBp^ j^Mm ^mm^mgjp • JMBpi ^^Hh M JBH egyszer fogadásból végigetted az egyik vendéglőben az egész étlapot... Hát, egy biztos: a Don mellett nem volt „a la carte"! - No, és az orosz katonák mit szóltak mindehhez? - próbálok belekotyogni a beszélgetésbe. (Elvégre mégiscsak én lennék a riporter!) - Csak messziről lövöldöztünk egymásra. Gondolom, sok kárt nem igen tehettem bennük. Szerencsére, ők sem énbennem!... Bár egyszer voltam egy elég meleg helyzetben. Egy dzsippel igyekeztem éppen a parancsnokságra - Bencze Laci barátom, egy tiszt és egy sofőr társaságában „Különösen Veszélyes Elem" voltam -, amikor eltévedtünk, s egy ismeretlen falu közepén találtuk magunkat. A földkupacok mögül egyszercsak rohamsisakos orosz katonák fejei tűntek elő. Nem tudom, ők i jedtek-e meg jobban, vagy mi, egy biztos, gyorsan elhúztuk a csíkot, s mire eszükbe jutott, hogy illene utánunk lőni egy párat, már árkon-bokron túl voltunk. (Bencze Lacival később is találkoztam még néhányszor nemrég nyílt éppen meg egy kiállítása Pesten.) - Hogyan kerültél haza a frontról? - Már a Donnál jártunk, amikor hazarendeltek egy közigazgatási vizsgára. Aztán már nem is engedtek vissza. - Meg is érezte Gyurka bátyám hiányát a magyal' hadvezetés, mert attól kezdve csak visszafele vonult a sereg! - próbálok szellemeskedni, aztán rátérünk a háború utáni évekre. Bezárják az esztergomi Megyeházát, a hivatal az új megyeközpontba, Tatabányára kerül. Borbély György „bársonyszéke" is fölöslegessé válik a Rákosi-rezsimben, a városhoz kerül az igazgatási osztályra. S aztán jött '56. Letartóztatás, börtön, internálo-tábor Tökölön. Hogy mi volt a bűne? Nem tartották fontosnak közölni. - Csak akkor pofázzon, ha kérdezik!... Ez volt a válasz, mikor érdeklődni próbáltam - emlékezik vissza Gyurka bácsi. - Csak mostanában, mikor a kárpótlási igényemet beadtam, tudtam meg az ügyészségi úatokból, hogy államellenes összesküvéssel vádoltak, s mint „különösen veszélyes elemet" tartottak fogva. Mondanom sem kell talán, sem „összeesküvő", sem „veszélyes" nem voltam. Néhány hónap múlva haza is engedtek, de mindez elég volt akkor ahhoz, hogy ne vegyenek vissza korábbi munkahelyemre. Egy rövid időszakra „kirándultam" a vendéglátóiparba, majd a Pilisi Erdőgazdasághoz kerültem. Ott ismerkedtem meg Palkóval is... Emlékszel? - Képzeld el, - fordul hozzám a megszólított jogi diplomával a zsebében nem volt rest levelezőként beiratkozni az erdésztechnikusi iskolába, csak hogy új munkakörét minél jobban elláthassa! Azon kevesek egyike, aki kétszer is érettségizett, másodszor, mint jogi doktor... - Szerettem ezt a munkát, hiszen az erdőt mindig szívesen jártam, sőt vizsgázott gombász is vagyok. - Persze a jogi képzettségét is hasznosította Gyurka bátyám, - toldja meg a tudnivalók sorát Palkó - hiszen évekig vezette az erdőgazdaság jogsegély-szolgálatát, még az 1979-ben bekövetkezett nyugdíjazása után is, egészen 1983-ig. - S mivel telnek most a nyugdíjas évek? - 1989 óta, amikor harmadszor is megműtötték törött lábamat, bizony nehezen múlnak. Látjátok ti is, szinte ide vagyok láncolva a lakásba. Olvasgatok, festegetek, próbálom papírra vetni emlékeimet, főleg a vidámabbakat, hiszen szomorúság, baj van amúgy is elég az életben. - Lapunk örömmel segítene abban, hogy ezeket az írásokat minél többen elolvashassák. Azok, akikről és akiknek szól: az esztergomi polgárok. - Készséggel adok belőle „mustrát", döntsétek el, alkalmasak-e közlésre! - csillan fel a szeme, s máris szalajtja Janka asszonyt a kéziratokért. (S persze, hogy alkalmasak! Közlésüket már ebben az ünnepi számban meg is kezdjük. - a szerk.) - Nem hiányzik a társaság? - kérdem. - Nehéz lehet így, a világtól elzártan élni! - Társaságkedvelő ember voltam világéletemben. Sok barátom volt, és van még ma is. Közéjük sorolom például Zo/nay Lászlót, az ismert inúzeológust, több sikeres könyv íróját. Az ő nevéhez fűződnek a budai vár feltárási munkálatai s a pilisszentkereszti ásatások is, melynek során szoros kapcsolat alakult ki közöttünk. Jó barátom volt Berda József is, aki addig járogatott Esztergomba, míg el nem neveztek róla egy könyvesboltot. Imádta az erdőt, szeretett jókat enni, ízlelgette a bort, s mindig jókedélyű volt ilyenkor. Bár csak négy polgárit végzett, mégis ő oktatott minket életbölcsességre. Néhány mondása szállóigévé vált. Mennyi bölcsesség, humor van például e mondatában: Embernek lenni olyan nehéz, hogy a legtöbb ember meg se próbálja!... Sajnos, már ő is elköltözött e világból, mint annyi más cimborám. Lassan egyedül maradok... Persze itt a család, a gyerekeim, akik gyakran felkeresnek. Gyurka Pesten mérnökösködik, Péter pedig itt Esztergomban - ő különben a városi cserkészparancsnok -, Magdi külker főiskolát végzett... Néha beraknak a kocsijukba, aztán járjuk az erdei utakat - sajnos, csak így, „motorizálva"-, beülünk egy-egy vendéglőbe... Szóval, nem vagyok én azért ide egészen bezárva. Felhajtunk még egy korty bort. Felolvas egy verset - féltve őrzött ritkaság, még Darvas Szilárd írta hajdan Berdának, csak úgy a maguk szórakoztatására -, tele sziporkázó humorral. (Ezt is közkinccsé kéne tenni talán. Elférne Nagyfalusi Tibor mellékletében.)... Aztán elbúcsúzunk. Felesége a kapuból még utánunk szól: - Nagyon örült ám maguknak. Kevesen járnak hozzánk, pedig ő szereti a társaságot, az embereket. - Az emberek is szerették őt, s szeretik, tisztelik ma is - teszi hozzá Palkó, amint kifordulunk az utcára. A nap épp akkor bukott le a Bazilika mögött. Szába