Esztergom és Vidéke, 1996

1996-12-19 / 51-52. szám

Sc ID Ő-M Ü-HELY . V SSsXsSS N S SS SSSSSS • KIPKE TAMÁS: vmiíá -V* Elfelejtett város? Előszó Horváthy Péter feljegyzéseihez Kár volna elfelejteni! Csak a magyar történelemből több mint ezer esztendőnyi emlékezni valót őriz. Hogy mást ne mondjak, itt született és eszmélt az első magyar király. A több mint ezer év alatt aztán igen sokan születtek és eszméltek itt, akik az élet hercegének érezték magukat, s csak évek múltán döbbentek rá, hogy legjobb esetben önmagukon uralkodhatnak. Akik legalább ezt a képességet megőrizték vagy kifejlesztették magukban, azok méltán érezhetik hogy minden örökségükből mégsem forgathatták ki őket. Aki a maga életét többé-kevésbé uralni tudja, az az emberek között a nemesebbek közé tartozónak érezheti magát. Kár volna elfelejteni ezt a várost. Akik az elmúlt évtizedekben oly kérlelhetetlenül akartak uralkodni másokon, azok mégis (vagy éppen ezért) nagyon igyekeztek felejteni és feledtetni. Mert ez a város a felrobbantott, csonka hídjával is Európához kapcsolódott, műemlékeiben, bebörtönözött majd száműzött főpapjában, a méltóságukat sértett büszkeséggel vagy öniróniával viselő polgáraiban olyasmit őrzött, amit akár a nevével együtt is készek lettek volna eltörölni. Esztergomból mégsem lett Dózsafalva: akik készek voltak ezeket az értékeket eltörölni, szerencsére nem voltak rá képesek. Ami megmaradt, azt az emlékezet őrizte meg: illetve maguk az emlékezők. Ők őrzik (őrizzék is!) tovább - az erőszakos feledtetés kísérletei után a spontán feledés kísértései közepette. Közéjük tartozik Horváthy Péter is, aki közel húsz éve Franciaországban tanítja matematikára az egyetemistákat, de minden nyáron hazajön, rövidnadrágot húz és „visszavedlik kulturemberré", s nyári szórakozásnak álcázott újságíróskodása révén a város múltját idézgeti az Esztergom és Vidéke című lapban. Ez a kis könyv nem a város dicső történelméről, hanem az elmúlt évtizedeket átvészelő életerejéről szól. A bedekkerek ötcsillagos látnivalói helyett az ütött-kopott uszoda, a mozi, az iskola és a lépcsős cukrászda jelenik meg ezeken a lapokon. Királyok (hercegek, grófok stb.) helyett pedig jobbára „naplopók": legyenek akár csatangoló kölykök, szerelmes kamaszok, nagy dumájú sportolók, föl nem kapott festőművészek vagy éppen margóra szorított tanáremberek. Régen lerombolt épületeket, átépített városrészeket, eltemetett halottakat és múltba merült fiatalságot ment meg Horváthy Péter könyve. Amely a tárgyán túl arra is emlékeztet, hogy amire emlékezünk, az nem tűnt el, nem veszett oda egészen: az valahol megvan. Kipke Tamás és Horváthy Péter egyidősek: mindketten pár hónapos csecsemőként „települtek" Esztergomba, a hatvanas évek közepéig iskola- és uszodatársak voltak. Kipke Tamás itt is érettségizett, a ferenceseknél. Pesten műszaki, majd bölcsésztanulmányokat folytatott; 1973-tól az Új Ember újságírója, 1990 óta főszerkesztőhelyettese. (Lapunk idén interjút készített vele mint a Táncsics-díj kitüntetettjével, ezt március 28-ai számunkban közöltük.) Első regénye, a Lélektür tavaly karácsonyra jelent meg; az újabb - Roncshíd címmel - kiadás előtt áll. KIPKE TAMÁS LÉLEKTÜR Mindkettőben - és főként a másodikban, amelynek egy részletét lapunknak adta közlésre - ugyanabból a forrásból merít, mint Horváthy Péter. Míg azonban az utóbbi dokumentálni igyekszik emlékeit, Kipke Tamás a valódi tényeket, regényíróhoz illően, mintegy „kályhaként" használja, hogy melegítsék és legyen mitől „eltáncolnia". Egymás műveiben kölcsönösen szerepeltetik egymást. (Hogy milyen névvel, ezt persze nem áruljuk el...) A vnai^" sze^Otvfc a^e'ltK fv'xwkuj H.P. n<Mn osnXz. 2v (^^^ÖVt^K^be^, ^rt^rrv-^ ^íiJvJzibJcrt,.^ sxowo-e-oLeiUi^-S" ^aLÍ'^t^-tehh, fgjftLctW. (3Czo^+z,\< frtiíto Idolon',) Németóra Részlet a Roncshíd című regényből „Herrschaften", a csengő hang betöltötte a magas mennyezetű, málló vakolatú szobát, „Bitté die Uhren abstimmen!", hogy erre mi szükség volt, azt sokáig nem értette a két fiú, „Siebzehn Uhr fünfunddreissig", a másodpercektől eltekintettek, Horváti Sándor és Koller Balázs már kilenc éves korukban, a németórákon megtanulták, hogy mindig a parancsnok órája jár jól, ez esetben Horváti Géza bácsi ezüst zsebórája, melynek fedelén Szent György ölte a sárkányt, az öreg hórihorgasan állt a szoba közepén, fején régi tiszti sapka, jobb kezében maga rajzolta térképvázlat, így dirigálta a fiúkat és vezényelte a hadműveleteket. A kitaposott szőnyegen a ledobott kabátok jelentették a természetes fedezékeket, a felfordított székek a szétlőtt épületeket, arasznyi méretű tankok és ágyúk, négy-öt centis műanyagkatonák néztek farkasszemet, a fiúk felváltva mozgatták az orosz és a német meg a magyar csapatokat, Géza bácsi irányított minden jelentősebb hadmozdulatot az emlékezetében őrzött forgatókönyv szerint, többnyire korrigálva azonban a hadvezetés hajdani melléfogásait, a Széchenyi utca huszonnyolcban, az első emeleti hadszíntéren rendszerint megérkezett az utánpótlás, kielégítő volt az élelmezés és megfelelő a ruházat, így Voronyezsnél sikerült is megállítani az orosz előnyomulást, Géza bácsi legszívesebben Jáni Gusztáv egyik ezredparancsnokával azonosult, aki elszabotálta olykor a rossznak ítélt parancsokat, inkább valami célravezetőbb akcióra vállalkozott, „vagy főbelövés vagy Mária Teréziarend", egyik századával például a kabátdomb védelméből északkeleti irányba kitörve oldalba kapta a rohamozó orosz erők balszárnyát, ami rettentő zavart keltett, és visszavonulásra kényszerítette Balgakov marsallt. A fiúkon is katonasapka, Nyakigláb éppen Wehrmacht tiszti fejfedőben tolta előre a szállítókocsikat a Balázs bőrkabátja mögötti hármas számú állásponthoz, Balázs meg a Kossuth utcai orosz laktanya bakáitól szerzett usankában rohamozott a T-34-esekkel, a prémes téli sapka alól folyt a verejték, Balázs tudta, hogy tankjaival a vesztébe rohan, bánta a vereséget, de örült, hogy mégsem az oroszok győztek, s hogy a következő németórát követő ütközetben Horváti izzad majd az usankában és megsemmisítő vereséget szenved a ruszkijaival együtt, Géza bácsi ugyanis Balgakov marsallnak gyakran engedett szabad elvonulást, de Vojvonov tábornoknak, ez volt a fia orosz neve a játékban, szinte sosem kegyelmezett: a magyar tiszt tudta, mi a fair play. Géza bácsi őrnagyként szolgált a háborúban, 1943 végén meg is sebesült valahol Ukrajnában, repeszdarabbal a gerincében került haza a frontról, sokat mesélt a fiúknak a háborúról, de a sebesülés és a felgyógyulás körülményeiről soha, Balázs évtizedek múlva, már újságíróként olykor eltűnődött, ezekről a részletekről miért hallgatott az öreg, de akkor nem volt módja megkérdezni. Annyit azért sikerült kiderítenie, hogy nem volt könnyű dolga Horváti Géza nyugalmazott őrnagynak 1945 tavaszán a vízivárosi igazoló bizottság előtt, pedig többen is tanúsították, hogy összetűzései voltak a helyi nyilas parancsnokkal, negyvennégy karácsonyán például pisztollyal zavarta ki a katonaszökevények után kutató őrjáratot a házból, „a lógósokat magam fogom felkoncolni, nem engedem át annak a szarházinak", ordította, aztán botjára támaszkodva visszaballagott a körfolyosóról a lakásba, „sakk", mondta, mintha mi sem történt volna, a tábla fölé hajló fiatal századosnak, akit akkor már harmadik hete bújtatott a behúzott függönyök mögött. A következő őrjárat már az őrnagy urat akarta bekísérni, aki ekkor a levegőbe lőve zavarta el a három géppisztolyos, karszalagos fiút, „Kovász testvér megcsókolhatja a seggemet", üvöltötte, a nyomaték kedvéért közibük vágta az ajtó elé készített szemetesvödröt is, és pisztolyt szegezve kényszerítette a hangadót, hogy összetakarítsa a mocskot az udvar kövén, „erre valók vagytok". Géza bácsi bűnei tehát korábbról szánnazhattak, tűnődött Balázs, a Kis Pipa étterem sarokasztala mellől éppen Horvátiék házára látott a Széchenyi utca túlsó oldalán, a megroggyant főlépcsőház és a korhadó hátsó falépcső a háború után tizenöt évvel is harci cselekmények színhelye volt, Nyakigláb és Balázs a közelben lakó Sasvárival és Bokával együtt itt, a körfolyosón és a lépcsőházakban, meg az udvart elrondító sufnik és kalyibák között vívták azokat az utcai harcokat, amelyek nélkül nem háború a háború, Géza bácsi néha az ablakból figyelte őket, egyszer aztán hosszabb magyarázatba is kezdett, hogyan lehet megszökni akár egy jól őrzött kórházból is, ,ravaszkodni, smúzolni, félrevezetni", ismételgette, lőni csak a legvégső esetben, „mert minden lövés egyúttal riasztólövés is". Lehet, hogy tapasztalatból beszélt az öreg, tűnődött Balázs, kibámulva az étterem ablakán, talán orosz rabkórházból szökött, és akkor csinált valamit, amit számon kértek rajta, jó lett volna tudni az igazat, de Nyakigláb, aki közben fizikus lett Kanadában, Balázs levelére azt válaszolta, hogy ő se tud semmmi biztosat, „hagyd a fenébe, ami volt, elmúlt". Az ügy végül úgy aludt el, hogy az igazoló bizottság elnökéről még éppen idejében kiderült, hogy nyilas háztömbmegbízott volt Békéscsabán, egyesek szerint Géza bácsinak is volt szerepe benne, hogy ez Beleuszov alezredesnek, Víziváros orosz parancsnokának a tudomására jutott, az öreg Horváti az eseményeket úgy kommentálta, hogy szép lett volna, ha egymást zabálják föl a nyilasok és a bolsevisták, „ez a két csürhe", aztán dünnyögve hozzáfűzte, „de nem volt ilyen szerencsénk".