Esztergom és Vidéke, 1995

1995-04-13 / 15. szám

23. Felnőttünk! A gimnázisták kiváltsága: a tanítás csak fél kilenckor kezdődik. Az egyensapkát és jelvényt meg kell venni, de viselni már nem muszáj. A lányoknak - harminchétén vannak az osztályban, fiú csak három - kötele­ző a köpeny. A szoknya is az lenne, de nem szólnak* a tanárok, ha a lá­nyok a köpeny alatt nadrágot horda­nak. A tornateremben csak kosarazni szabad, focizni tilos. Már nem iskolapadban ülünk, ha­nem igazi asztalnál, külön széken. A padló parkettás, nem olajozott. Hiá­ba, ez már nem általános iskola, már (majdnem) felnőttünk! 24. Szeptemberi strand Szeptember elején legszebb a Strand, a nyári forróság elmúltával. Sárga levél borítja a medence partját. Alig lézeng valaki a strandon, pedig szépen, simogatóan süt a nap. Em­lékké halkul a nyári zsivaj. Géza Bá­csi a Kisdunán pecázik, nyitott ka­binjából kikandikál a merítőháló. Ilyenkor a legjobb úszni, követni az árnyékom a medence fenekén. A reggelek már hűvösek, de délutánra felforrósodik a csúszda. Égeti a tal­pam, a tenyerem a bádog. Lecsúszni nem lehet - ahhoz le kellene önteni a csúszdát egy vödör vízzel - de le­mászni igen, le, egészen a víz fölé. Nézem a pelyhedző állú kamaszt, az­tán belecsobbanok a rezzenéstelen víztükörbe, a platánlevelek közé. 25. A Halásztól a Zokogóig „Kimondták fölöttünk a halálos ítéletet, kéremszépen" - imbolyog Lajos Bácsi a Zokogóból jövet, a Ha­lász felé menet. „Mi a baj, Lajos Bá­csi?" - „A Szóda! Azt mondta, le­bontják a Csónakházat! Pedig a Szó­da iskolázott ember, tanítóképzőt végzett!" Lajos Bácsi élete szigorú határok közt zajlik: Alfája a Zokogó, Omegá­ja a Halász. Egy kajak kölcsönzési díja egy kisfröccs; hálózsákért leg­alább nagyfröccs a taksa. Segítek levinni a szkiffet egy szi­kár öregúrnak. „Laci bácsi a berlini Operában énekelt" - súgják. Gyóriék a Lépcsőhíd végénél lak­nak, a Szigeten. A házuk lábakra épült; árvíz idején a nyulakat fölköl­töztetik a balkonra. Az egész család zenél: ki zongorá­zik, ki énekel. Sürgős esetben a Zo­kogót kell hívni, a kocsmáros átki­abál a kert végéből: „Mérnök úr, te­lefooon!" Fizetésnapon áll a bál a Zokogó­ban. A sör árába a korsót eleve bele­számolják. Messzire elhallatszik a nóta a kerthelységből, selyempapírba csavart fésűn fújja a Pipás Pista. Együtt sétálunk hazafelé Gyórival suli után, végig a Kisdunaparton, át az Új Hídon, el a Halász előtt. A múlt héten Pesten volt és az antikvárium­ban egy egész Matlap 1 0 évfolyamot talált! „A legutóbbi számban kitűzött példa ugyanarra a kaptafára megy, mint a 62-es novemberiben szereplő" - osztja meg velem fölfedezését. Az út göröngyei között lehullott gesztenye; burkuk kipattant, kigurul belőle a termés. Gyönyörű, sima, barna, öröm kézbevenni. A part mentén kikötött, félig vízzel telt ladikok, meg az „Úszó Falu Ha­lászszövetkezet" száradó hálói. 26. Ki az Igazi Rezső? A Háromszerecsen ház - ahol Re­zsŐék laknak - nemrég épült újjá: a fogadót, a régi városfalnál, elvitte a légnyomás. A háznak két bejárata is van. A Főutcáról nyílik az egyik, Ele­mér Bácsi erkélyével szemben. A sarkot kardos szocreál vitéz őrzi. Az árkádok alatt végigmenve - ott az édességbolt - a Piacutcához érünk; a hátsó kapun kocsival is be lehet men­ni. Rezső bácsi - a háta kissé hajlott, a pullóverje szürke - a dorogi IBUSZ oszlopa. Ha hazaér munka után, be­ugrik az esztergomi IBUSZ-irodába, segít a feleségének elszámolni. A há­ború alatt a lengyel menekültek tol­mácsa volt a Városházán. A lakásuk sötét, szűk. A szobában egy kopott harmónium, néhány régi, fekete kötött zsoltároskönyvvel. A sí­pok fele már megnémult, de jól re­gisztrálva még lehet játszani rajta. Megpróbálom elkunyizni, ők úgyse használják. Rezső adná is, de az apja a fejét rázza: „A nagybátyámé volt. Üres lenne a sarok nélküle. Ha ját­szani akarsz, gyere, mikor kedved tartja." „A Rezső én vagyok. Te az Öcsit keresd!" - köhécsel Rezső apukája, amikor becsengetek. Elnézően hall­gatom: mit tudja az öreg, ki az Igazi Rezső? Sejti-e egyáltalán, hogy Re­zső bátyját is Rezsőnek hívják az is­kolában? 27. A Dunán Gyórinak saját kajakja van, de Re­zső is használhatja. Majd minden délután kimegyünk, amíg jó az idő. Fölevezünk a Kisdunán. Kerülgetjük a bedőlt fatörzseket, a horgász­zsinórokat. Az Angyalhídhoz érve megcsapja az orrunkat a Nagyduna­szag; a vizet szél borzolja. Körbefor­dul velünk a táj, feltűnik, messze lenn, a Bazilika. Sekély, sötét a víz ilyenkor ősszel; a zátonyokon ma­dárrajok. Lefelé csak csurgunk a Nagydu­nán, végig a Kutyaszorító előtt; a Ha­jóállomás mellett a Banán Julcsa há­za. (Rég visszavonult már a szakmá­tól). Elhagyjuk az Úttörőpályát; a Csonka híd alá érve evezőt fogunk. Az Országzászlónál kihív a határőr, de nem a határvizinket kéri: „Marad­jatok itt egy percet, srácok, hagy szívjak el egy cigit!" Befordulunk a Kisdunára. Balra a Prímási Palota, mellette a Vízivárosi templom kettős tornya, fölötte meg a Bazilika tömbje. A part fehér kövein pecások. Vasárnap már délelőtt kimegyünk. Kiszállunk a Szigetorrán, a kavicsos parton. Kacsázunk; Gyórié négyet­ötöt is szökken. A kavicsok közt néha egész kagylót találni. Öcsibácsi int vissza egy motorcsónakból, megy a Szénrakodóhoz. Lomha vontató pö­fög el, küszködve az árral; feltorló­dik a víz az uszályok orránál. Meg­fürdünk a Szárnyas hullámaiban. A Duna közepén elhúz a határőrség ro­csója. Heverészünk a parton, tervezge­tünk: Gyóri fizikus lesz. Én, is. Vagy csillagász. Rezső vitorlást épít és vi­lág körüli útra megyünk: a Tengerre, sőt az Óceánra! Kínába, meg a ben­szülöttek közé. Rezső már Lengyel­országban is volt, előadást is tartott erről Lili Néninél, a Könyvtárban! Alkonyodik, mire visszaérünk. A vizén még világos van, de a fák alatt már szürkül. Bár még minden tisztán kivehető, a tárgyak mintha szem­csékre bomlanának; hamvassá, puhá­vá válik a levegő. Most nincs lazsálás: a parton sétá­lók. Ők, kinn: vasalt, tiszta ruhában. Mi itt, lenn: fürdőnadrágban, naptól vörös testtel. Pár csapás még, aztán odakanyarodunk a stéghez. Meghit­ten sárgállik a lámpa fénye a csónak­ház előtt. 28. Új egyesület Változik az egyesület, az edző is, ezután Feri bácsi fütyüli az „eeelké­éészülni - hopp"-ot. Már csak a reg­geli edzésekre járok, háromnegyed hatkor. Sötétben, félálomban érke­zem; meg-megcsúszik a bicikli kere­ke a nedves keramiton. A víz hideg, többszöri nógatásra ugrunk csak be­le. Sűrű köd tölti be az Uszodát, egyetlen lámpa dereng a medence túlsó végén. Eleinte fázunk, de pár hossz után bemelegszünk. Megvirrad. Hét órakor bekapcsol­ják a fűtést, feloszlik a köd. Nem si­etek haza, Kétezer méter jóleső fá­radtságával az izmaimban a fűtőtest mellett szárítkozni: a nap legszebb pillanata! Pisti a legszebb lány az egyesület­ben. Ezt még a Tomi fedezte föl ta­valy, de azóta én is beláttam. Izgal­masan feszül rajta a piros fürdőruha, szabadon hagyva izmos hátát. Mi­csoda szerencse: minden reggel egy pályán úszunk! 29. „Néha furcsa hagulatban" A gimiben elnézik, ha kések egy kicsit. A „tanarak" is késnek, jó húsz percet átlagban. Uszkve Tanár úr be se jön az első órára. A másodikon meg a tankönyvet olvassa föl, a rene­szánsz festők végtelen műgondjáról mesél. Tökéletes kört rajzol a táblára, egyetlen mozdulattal! Ha összetalálkozom az igazgató­val, iskolába jövet a Kisdunaparton, kedvesen érdeklődik, hogy haladok a Matlap példákkal. Együtt lépünk be az ajtón, háromnegyed kilenc felé. De a KISZ-be nem vesznek föl, nem talál méltónak erre az iskolai titkár. „Sze lö möszijő!" - mutatja a kö­penyét a Möszijő első órán. (Később kiderül, hogy a köpenyt valójában „blúz"-nak mondják). A név rajtamarad. „Kérdezz valamit!" - böki meg a hátam Madmaozell 'Erszeg. ­„Húzdd el az időt!" Hát kérdezek, a Möszijő meg lelkiismeretesen vála­szol. O elhiszi, engem tényleg érde­kel a francia. Ha nem tudja fejből, fölíija magának, másnapra utánanéz. „Még az Eckhardt 1 1 is leellenőrzött mindent" - mondogatja. Óra végén mindenki boldog: az osztály, hogy elmaradt a feleltetés, Möszi, hogy taníthatott. Az Orbánba minden lány titkon szerelmes; nekem is rokonszenves. Olyan fiatal, hogy szinte velünk egy­korúnak látszik. Magas, vékony, ele­gáns a fehér garbóban. Életre kelti a figurákat: siratjuk Antigonét, csodál­juk Cézárt és Brútuszt, nevetünk a Zsugorin. Csak azt nem szereti, ha kijavítják a hibás francia névelőjét. A szünetben a tegnapi „Halló fi­úk"-at tárgyalják a lányok. Nagy a megütközés: „Eltiltották az Illéséket! A Szabadeurópának 1 2 nyilatkoztak!" Ez bizony főbenjáró bűn, bólogat mindenki. (Hogy mit mondtak, az már teljesen lényegtelen.) „Semmi ciki!" - legyint egy szakértő. „A Mártírok útján, a lemezboltban, még minden lemezük kapható!" „Volkov bajís, v leszú nye hagyí!" Aki megfejti mit jelent, kap egy pon­tot; öt pont egy ötös. Mindenki bő­szen szótároz. Elér a suttogás: „volk", az farkas. Kivágom: „Ha nem akarsz leégni, ne menj a napra!" „Este van, nyúúúlik az árny / Gyú­úlnak az esti csillagok!" - ahogy kú­szik feljebb és feljebb a Tanárúr hangja, úgy lesz egyre vörösebb a feje. De lemezeket is hoz be: Lassus „Visszhang"-ját meg Handel „Hárs­falomb"-ját hallgatjuk. Ő tanítja a földrajzot, de még a légó-t is. A Kémikum ablakából, két emelet magasából, lelátni a Kisdunára. Csu­paszon merednek az égnek a platán­fák ágai. Lenn, a sötét víz fölött, né­hány sirály köröz. Bágyadtan kel a novemberi nap, a szervetlen kémia csak aláfestés. Egy reggel akkora a köd, pár mé­terre, ha ellátni. Suli előtt leszaladok a partra, megvan-e még a Duna vagy már csak a csobogása maradt. Fölné­zek; a ködben a Bazilika kupolája dereng. 30. Diákmisén Mióta kirúgtak a a ministrálásból, mert a sekrestyében fölpofoztam a Jóskát, (ő volt az oka: sose engedett jobbnagynak!) azóta a Barátokhoz járok, a vasárnap reggeli diákmisére. A bejárati oszlop mellett álldogá­lunk Zsüllel, minden padot elfoglal­nak a Frankások. (Végülis az ő misé­jük, mi csak vendégek vagyunk). A „vámos" 1 3 - pozíciónak előnyei is vannak: jobban látni, ki jön be a templomba. „Közöljük a Kedves Hívekkel" ­hallom a pap kenetteljes hangját. Nyílik az ajtó, de csak a Simiideres Néni jön. (Hogy mire kell neki a zöld napellenző a templomban?) Utána Giulio Bácsi érkezik. (38-ban, mikor egy hétre Rómába utazott, olasz nyelvű névjegyet nyomtattatott ma­gának; azt hagyja most az ajtóban, ha nem vagyunk otthon, mikor látogató­ba jön.) „Lehet, hogy Gyuszi Bácsi­nak van igaza, jobb a híradó után jönni" - villan át a fejemen. De a következő elkéső már érdekesebb: a körzeti orvos - a lányával! Sudár, szép lány, eggyel járt alattam a Jó­zsefatillában. Elolvasom, legalább századszor, a templom történetét: „A Ferencrendi­ek XIII. századi temploma valahol a mai Ferences templom és a belvárosi templom közötti területen volt; a pontos hely nem ismert. Az oltár előtt állott IV. Béla király, felesége, Mária és fiuk, Béla herceg vörös márványból faragott közös koporsó­ja." „Híres leszek: megtalálom IV. Bé­la sírját" - döntöttem el magamban. Fölriadok: körülöttem mozgolód­nak. Csendes mise kezdődik egy mellékoltárnál: jé, a Rövidpáter! És nincs ministránsa! Letérdelek mellé a lépcsőre: „Confiteor Deo Omnipo­tentis..." 1 4 31. A télből a tavaszba „Jaj, de meredek!" - tapossuk a biciklipedált a dobogókői úton. Vö­rös karikák táncolnak a szemem előtt, a lábamat már nem is érzem. Kiver a veríték, pedig nincs hőség. Bár lenn, a városban már tavaszodik, már zöldülnek a bokrok - itt fönn, a hegyen, még száraz, rozsda-barna minden. „Messzire megyünk még?" - lihe­gi Gyóri. Itt a szentléleki elágazás. „Menjünk le, nézzük meg!" Lekere­kezünk, végig a falun. Az út két ol­dalán árok. A kéményekből füst go­molyog, készül az ünnepi ebéd. A Hostinec előtt megkergetnek a ku­tyák. Most ér véget a templomban a hús­véti nagymise; csokibárányt oszt a pap a gyerekeknek. Oszlik a tömeg. „Tüzet jöttem bocsájtani a földre" - betűzi Gyóri a bejáratnál lévő fest­mény föliratát. „Biztos tűz volt, azt jelzik a lángok" - vélem. „Nem, fiúk, a templom nem égett le" - hallom a hátam mögül. A plébános - nagy da­rab, még fiatal férfi - ránkmosolyog. „A tűz a Szentlélek jelképe. Balra fönn, az Özséb Atya, a pálos rend alapítója. Jobbra fönn az évszám: ak­kor adta IV. Béla a vadászkastélyát a pálosoknak. Ha följebb mentek, arra - mutat a hegyoldal felé - a romokat is megtaláljátok." „A török kiűzése után visszatele­pültek a pálosok" - folytatja. „De a nagy hó miatt nem jutottak el a ro­mokig, és itt a mai helyén emeltek templomot. Ez itt a torony építésének ideje. A legutolsó évszám: ekkor fes­tette a képeket Asztrik Atya 1 3." „ A legenda szerint - meséli tovább - a Szűzanya szobrát bevitték Eszter­gomba, de az újra visszajött. Nagy­boldogasszonykor most is kimennek a Mária oltárhoz az asszonyok kör­menetbe." Beljebb invitál, a többi freskót is elmagyarázza. Elköszönünk. „Dobrí den! Kaphatnánk egy po­hár vizet?" - kérdezünk be egy fehér tornácos házba. „Beszélnek szlová­kul!" - örül meg a gazda. Hoz két poharat, benne savanykás lőre. „Sa­ját termés" - büszkélkedik. Nem sérthetjük meg, szomjasak is va­gyunk: megisszuk. Nem is olyan rossz az íze. Sőt, egészen finom! Virágos hangulatban indulunk vissza. Gurul a kerék, száguldunk le­felé a kanyargós úton, a télből a ta­vaszba. Jézus feltámadt! (Folytatjuk) 1 0 Középiskolai Matematikai Lapok. Havonta beküldendő feladatokat tűz ki gimnáziumi tanulók számára. 1 1 Eckhardt Sándor a francia nyelv és irodalom tanára volt a pesti egyetemen; ő a francia-magyar nagyszótár szerzője is. 12 Valójában a BBC-nek adtak riportot londoni koncertjük alkalmával. 13 Míg a Farizeus az oltárnál kérkedett érdemeivel, a Vámos szerényen a háttér­be húzódott. (Lukács evangéliuma, 18.10-13.). 14 Gyónom a mindenható istennek...(A lépcsőimából). ESZTERGOM és VIDÉKE MELLEKLET 1995. 15. szám II. ESZTERGOMI HELIKON Horváthy Péter: ppi ül? í\ i? 71? c A P A r ÜLl^ lilJIlZtyöllK KUKA III. Vízen és vízparton

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents