Esztergom és Vidéke, 1994

1994-11-24 / 47. szám

10 ESZTERGOM ÉS VIDÉKE Sine ira et studio Az Esztergom és Vidéke november 10-i száma tudósított az I. és II. világháború, valamint a Holocaust párkányi áldozatainak emlékműavató ünnepségéről. Remélem, mindenki egyetértéssel és megelégedéssel olvasta a beszámolót erről a felemelő ökuménikus rendezvényről. Csak örülni lehet, hogy Párkányban közös emlékmű őrzi a két világháború és a Holocaust hőseinek, áldozatainak és mártírjainak emlékét. Az ész trónfosztását többszörösen és több irányból is elvégzett és napjainkban is végző rettenetes 20. század e fekete gránitba faragott mementóját példaképnek is lehetne tekinteni. Ugyanígy Schulcz Adolfnak, a Galántai Zsidó Hitközség elnökének, a Szlovákiai Zsidó Hitközöségnek elnökségi tagjának a lapban közölt emlékbeszédét is. Felemelő és megható élmény volt olvasni. Azt pl., hogy a hitközségi elnök öt évig tartott munkaszolgálatából két esztendőt az orosz fronton együtt szenvedett a magyar katonákkal. Majd: „a viszszavonulás következtében közös sorsban voltunk a magyar katonákkal, akik velünk együtt sokat szenvedtek az éhségtől és a hidegtől. (No, meg a német szövetségestől, tehetnénk hozzá.) Sok katona és munkaszolgálatos pusztult el a visszavonulás alatt." Mennyire más beszéd az ugye, mint a Landeszman-féle tavalyi szöveg, melyet nem más, mint Tamás Gáspár Miklós nevezett fölháborító ostobaságnak a Magyar Hírlap 1993. március 18-i számában. Van azonban Schulcz Adolf szép, okos és jó beszédében két gondolat, mely - szerény megítélésem szerint - némi árnyalást kíván. Az egyik: 1944 tavasza, a Holocaust kezdete, majd folytatása, a sárga csillag, a gettók, az elhurcolások. Itt talán megemlíthető, annak ellenére, hogy köztudott tényvalóság: amikor ezek a gyalázatosságok történtek, Magyarország német megszállás alatt állott. A zsidóüldözést legfelsőbb szinten Eichmann és brigádja kezdeményezte és irányította. Ránki György történész, aki 14 éves gyermekként maga is majdnem a Holocaust áldozatává vált, írta nem sokkal sajnálatosan korai halála előtt a nyolcvanas években, hogy a német megszállás nélkül nem lett volna Holocaust Magyarországon. Ez akkor is említésre méltó, ha tudjuk, hogy a zsidóüldözés gyakorlati kivitelezésében - sajnos - magyarok is részt vettek, méghozzá nem is csak parancsra, mint a közigazgatás és a MÁV alkalmazottai, valamint a csendőrségnek, a világ legkiválóbb karhatalmi szervezetének ebbe a gonosztettbe belekényszerített tagjai, hanem önként is, mint Baky László, Endre László és a hozzájuk hasonló, agykéreg nélküli erkölcsi és szellemi gyászmagyarok. A másik árnyalandó gondolat az emlékbeszédben a következő: „Nincs felmentés azok számára, akik e magyar szempontból értelmetlen és végzetes háborúba kormányozták az akkori Magyarországot! Főleg azoknak a kormányvezetőknek, akika Don-kanyarhoz küldték a gyengén felszerelt, hiányosan felruházott, sebtében kiképzett leMivel fenyegethetett Keitel? Főként azonban: milyen alternatíva lebeghetett mindvégig az országvezetés előtt arra az esetre, ha szembefordul a németekkel? Hiszen például már hetekkel a Jugoszlávia elleni hadjárat megindulása előtt birtokában volt a magyar külügyminisztérium egy bizalmas jelentésnek. E szerint, ha Magyarország ellenáll a német követeléseknek, akkor Hitler az ország elfoglalása után megalapítja a Délnémet Államot, a Prinz Eugen Gau-t, melyhez odatartozik majd a Dunántúl, a Bácska, a Bánát, esetleg az erdélyi szászság. (A 70es években még láttam ezt a térképet Németországban.) Apatinban és néhány dunántúli faluban, de TeCsernohorszky Vilmos levele Németországból Emlékmű avatás Párkányban génységet." Ez felszínes szemléletre így van. Magam már 1973-ban megírtam Nemeskürty István: Requiem egy hadseregért című könyvével vitatkozva, hogy nem lehet vitás, a 2. hadsereg bevetése katonai-szakmai szempontból több, mint bűn, hiba volt. Vagy, ahogy Nemeskürty írta, felelőtlen és lelkiismeretlen kaland. Mint a történelem bármely más hadi vállalkozása, ez sem szemlélhető azonban önmagában, a történelmi-politikai összefüggésekből kiragadva. Hiszen Clausewitz óta tudjuk, hogy a háború nem más, mint a létért való küzdelem emberre jellemző, „magasabbrendű", szervezett formájának, a politikának a folytatása erőszakos eszközökkel. Nemeskürty írta, hogy „1942 januárjában a német hadvezetőség nagyobb erőket követelt (Magyaroszágtól a keleti frontra). Hitler kérésének a legfelsőbb magyar hadvezetés rossz előérzettel tett eleget. A külön e célból Budapestre látogatott Keitel vezértábornagy és a magyar tábornokok ordítozva csapkodták az asztalt. A tárgyalások igen zajosak voltak, kiabálás is kihallatszott. Keitel nyilvánvalóan fenyegette a magyarokat arra az esetre, ha nem adnának erőket a frontra." Keitel az egész magyar hadsereget követelte. Az igen zajos tárgyalások alatt ezt a követelést sikerült lealkudni egy hadseregre, amelynek volumenét később tovább csökkentették a két-két ezredből álló ún. könnyű hadosztályokkal, megtakarítva így még kilenc ezredet. mesváron és több erdélyi szász helységben is erre az esetre már készen állottak a horogkeresztes zászlók. Ezenkívül— mint egy magyar diplomata akkor mondotta - „a németeknek lenne annyi eszük, hogy az első órában hatalomra segítenék a legszélsőbb jobboldalt. A piszkos munkát nem a németek végezték, hanem ezekkel végeztetnék el, s öt év múlva a béketárgyalásokon megint csak azt mondanák, hogy a magyar nép a felelős, mert hiszen akik mindezt csinálták, magyarok voltak." A felelethez ezért sem kívántatik sok képzelőerő, mert azt maga az élet, a történelem adta meg 1944. október 15-én. Igazolva az előbb idézett rémlátást is. Gondoljuk csak meg, mi történt volna, ha Szálasi Ferenc már 1941 vagy 1942 tavaszán válik nemzetvezetővé! Elképzelni is szörnyű! Akkor további egy millió katona feláldozása nem maradt volna csupán a Führemek tett ígéret, mint 1944. december elején. Akkor a pesti zsidók megmenekítése sem sikerülhetett volna. Akkor az ország és a nép, beleértve a lengyel és az egyéb menekülteket, nem élvezett volna 1944-ig a lángban álló Európában mindenki által irigyelt viszonylagos nyugalmat, létbiztonságot és jólétet. Mindennek természetesen ára volt. A 2. hadsereg. Emberáldozat volt, írta Nemeskürty. Valóban az volt. De történelmi katasztrófák idején a nagy nemzetek hadainak útjára vetett kis népeknek ritkán vagy sosem sikerül áldozatok nélkül átjutniok a tű fokán. Gondoljunk pl. a török hódoltság korára. Valószínű, sőt biztos, hogy számos esetben Magyarország is hibázott, de az vesse rá az első követ, ki felelősséggel merné állítani, hogy az adott helyen és helyzetben jobban, sikeresebben politizált volna. Ha Magyarország vállalja a németekkel való szembefordulást, a háborút ellenük, a megszállást, a földrajzi adottságok és néplélektani okok miatt csak elvileg lehetséges partizánháborút, az évekig tartó nyilas uralom kockázatát, jutalma minden valószínűség szerint még nagyobb áldozatok árán - ugyanaz lett volna, mint így büntetése. Lengyelországhoz és Csehszlovákiához, Hitler első áldozataihoz hasonlóan szovjet hódoltságra és kommunizmusra lett volna kárhoztatva akkor is. Minderről semmiképpen sem szabad megfeledkezni, amikor a 2. világháború alatti Magyarországról, annak népéről és vezetőiről, cselekedeteik következményeiről ítél valaki. A közölt árnyalásokat kiegészítéseknek tekintettem Schulcz Adolf emlékbeszédéhez, melynek értékéből ezek semmit sem vonnak le. Külön értéke a megemlékezésnek a befejezésül közölt, költői emelkedettségű ima. Olvasván az a könyörgés jutott eszembe, melyet a budapesti rabbi imádkozott Antall József temetésén. Ma már arról is lehetne tárgyszerűen beszélni, miért vált Hitlernek a Szovjetunió ellen indított rabló, hódító háborúja és rasszista népirtó hadjárata preventív háborúvá. Erről talán máskor. Dr. Csernohorszky Vilmos Aukció Esztergomban I. művészeti aukcióját november 27-én, vasárnap tartja a Szabadidőközpontban a Re-X Információs, Kereskedelmi és Szolgáltató Bt.. Az árverés anyaga november 26-án, szombaton 16 órától, valamint 27-én 7.30-tól a helyszínen tekinthető meg. Licitálni személyesen, megbízott révén, ajánlott levélben és telefonon lehet (316-052). Az aukción 856 régi fénykép, 149 régi pénz, 92 könyv, térkép, metszet, kotta, festmény és fénykép szerepel.