Esztergom és Vidéke, 1994

1994-02-03 / 5. szám

2 ESZTERGOM ÉS VIDÉKE IN MEMÓRIÁM VÉGVÁRI I. JÁNOS „Az egykori növendékek, a tanártársak és az esztergomi művészek nevében búcsúzom Végvári Jánostól, akit 1959-ben, a felsőoktatási intézménnyé vált Tanítóképző Intézet fiatal művésztanáraként ismerhettem meg. Az akkor szerveződő oktatói gárda egyik legaktívabb, legambiciózusabb tagja volt, aki közvetlenségével a hallgatók körében is hamar népszerűvé vált.f...) Országos szakbizottságokban, szakmai munkaközösségekben küzdött a művészeti nevelés pozícióinak erősítéséért, tekintélyt szerezve önmagának és intézményünknek. A minden hallgató számára kötelező tananyag magas színvonalú átadásán túl mindig nagy súlyt helyezett a tehetséggondozásra.(...) A különböző grafikai technikákkal is szívesen ismertette meg az érdeklődd hallgatókat, akik aztán az országos seregszemlén mindig sikeresen szerepeltek. Nagy felkészültségű, igényes művészpedagógus volt, aki ugyan nem sokat beszélt, de mondandóját játékossággal, fanyar humorral fűszerezte, sok feledhetetlenül vidám percet szerezve hallgatóknak és kollégáknak egyaránt. De haláláig meghatározó tényezője volt a helyi és regionális képzőművészeti életnek is. Nem csak választott funkciói és kezdeményezései révén, hanem azért is, mert műterme mindig nyitva állt a kollégák, barátok és érdeklődők számára. A szigorú határzárak lazulása közben, utazásai sokasodván, testvérvárosi kapcsolataink épülése folytán is egyre nyitottabban, szinte az egész Európát befogadó forgalommal." (Kaposi Endre) Végvári I. János levele Csoóri Sándorhoz „ Kedves Sándor! Örömmel értesültem leveledből, hogy nem zárkózol el a kiállítás megnyitása elől. Mi valamennyien nagy megtiszteltetésnek vesszük ezt - annál is inkább, mivel úgy érezzük, hogy van valami közös abban, amit csinálunk. Egyébként erről a művekkel való találkozásod alkalmával személyesen is meggyőződhetsz. Ezért is ragaszkodunk hozzád Mivel ez a kiállítás egy művészcsoport elindulását jelenti - a választás személyedre esett, aki szerintünk legalkalmasabb a keresztapaságra. Megnyugtatásként: nem igényeljük mi tőled a művek értéA rendszerváltozás nehézségei nem apasztották el a „látás és látomás" esztergomi, dunakanyari művészeinek alkotókedvét: 1990 óta is nagyon sok kiállítás megnyitó örömében osztozhattunk. Az utolsó négy évben azonban érkezni kezdtek másféle meghívók is - különböző évszakok hulló levelei -, amelyek fekete keretükkel a gyász alkalmaira szólítanak. 1989 telén a 62 éves Nóvák Lajos dömösi műtermének ajtaja zárult be véglegesen; 1991 őszén Kaposi Tamás tragédiája tett bennünket egy nagy ígéretű pályakezdés örököseivé. Két esztendeje, tavasszal a legfiatalabb „nagymester", Kollár György sírjánál álltunk; tavaly nyáron a legidősebbtől: Vertei Józseftől kellett búcsút vennünk a dömösi temetőben. Most, január 29-én - amikor a természet nagy műtermének szürke felhő-kárpittal takart tetőablakain csak egy-egy percre tűzött be ránk a napfény - ez a téli délután a belvárosi temetőben Végvári I.János ravatalához gyűjtött bennünket tiszteletadásra. A temetési szertartást Cséfalvay Pál kanonok celebrálta. Városunk önkormányzatának képviselői és hivatala részéről Balogh Péter alpolgármester búcsúztatta Esztergom díszpolgárát; a Magyar Képző- és Iparművészeti Szövetség, a Magyar Vízfestők Társasága, „a szűkebb szülőföldünkön élő" művésztársak képviseletében Vecsési Sándor festőművész, —„az egykori növendékek, a tanártársak és az esztergomi művészek nevében" Kaposi Endre művésztanár mondott gyászbeszédet. N. T. „A 'fényes szellők' sodortak Budapestre, Esztergom felé már magam vettem meg a vasúti jegyet. Ez a város a magyar kultúra bölcsője, múltja megihletett, jelene pedig a kibontakozás lehetőségét adta meg. Még Itália miliőjében is a pannon vidék szépségeit és az Esztergomban elevenné lett történelem hangulatait kerestem. Szemem és képzeletem a dunai levegő rezgésein keresztül teremti képpé múlt és jelen, haza és a nagyvilág élményeit."(V. I. J. - 1977.) CSOÓRI SÁNDOR Várakozás a tavaszban / 1 Jl 7] r ^yj 7^A Jv 1 ^^fc/ J' MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ BUDAPEST £ tjU. 3 . r m,' «t-t O kelését, ezt a te köszöntő megnyitód után D. Fehér Zsuzsa művészettörténész szakmai szempontból elvégzi helyetted. Valami általános dolgot szeretnénk tőled kérni, ami neked is és valamennyiünknek problémája, akik ezt a nehéz utat járják. Figyelembe véve az ott megjelenő nagyszámú vezető kádereket, szükségesnek tartanánk, ha tisztáznád a művészet célját és feladatát." (... Esztergom, 1971. szep. 21.) „Janó! A legtöbben így hívtunk, de most inkább Jánosnak szólítalak. Nem igazán jó ide a becézés. Nem becézett minket, Téged az élet; nem is tudtuk, mi az a becézés. Felszívtak a fényesen szálló felhők, hitünk és akaratunk egy volt: művelt, tisztalelkű néppé válni, és a mi eszközünkkel, a festészettel, szobrászattal ezt segíteni. így gondolom, és tudom, hogy szép sorozatod az itáliai tájról-emberről, napfényről-szentségről, tenger-égről ennek a vágynak volt a virága. Hűséges voltál szülőfölded, Tolna gyöngyvirággal borított, enyhe lankáihoz, ahonnan a szél felkapott és idehozott történelmünk legszelesebb, sok vihart megélt városába, az én szülőföldemre. És itt folytatódó életed is a hűség kiteljesedése. Babits útján is jöttél és kaptad Tőle is Itália iránti szeretetedet. Vallottad Babitscsal: Éppen olyanok, mint otthoni dombjaim; Alattam, fölöttem egy kis darab enyim, Távolabb a város, és túlnan látszik a Szemközti dombról a komoly bazilika" (Vecsési Sándor)