Esztergom és Vidéke, 1994

1994-02-03 / 5. szám

2 ESZTERGOM ÉS VIDÉKE 1927 — 1994 Sárándi József beszélgetése Csoóri Sándorral (1974) Sárándi J.: Az előbb Esztergommal kapcsolatban rögtön Szentendrét említetted. De mégis Esztergom az a város, ahol Végvári másfél évtizede él. Esztergom, a maga történelmével, levegőjével, folklórjával beleépült az életébe, élményévé vált, és úgy érzem, hogy ma már a legjobb képei ebből az „esztergomiságból" is ki tudnak valamit fejezni. Csoóri S.: Nagyon jó lenne, ha az „esztergomiság" Végvári János révén megerősödne. Ha valóban „föl is épülne" az az iskola, amely az „esztergomi" jelzőt kapná meg. Persze ez az „esztergomiság" nem földrajzi fogalom. Szellemi társulás lenne, amelynek helyhez kötődése majdnem mindig véletlenszerű. De nem teljesen az. Az „esztergomiságnak" lennének földrajzi értelemben is meghatározó jegyei, az Esztergomhoz tartozó Keresztény Múzeum világa, a város földrajzi fekvése - mind olyanféle ösztönző, amely a Végvári János által bizonyos fokig betájolt stílusjegyek köré kialakíthatja a nagyobb udvart. És minden ilyen iskola egyúttal alkalom arra, hogy egyetemes magyar művészet fejlődjön ki belőle. Részletek Wehner Tibor Végvári I. Jánossal készített interjújából (1983.) „... az elmúlt esztendőben már negyedszer jártam Itáliában. 1966ban, 1972-ben, 1976-ban és 1982ben voltam római ösztöndíjas, illetve hivatalos néven a Magyar Népköztársaság művészeti ösztöndíjasa a római Magyar Akadémián.(...) Az a tény, hogy én immár negyedik alkalommal időzhettem.dolgozhattam hónapokig Rómában, minden bizonnyal azzal nagy arázható, hogy az első, 1966-os tanulmányutam meglepő, jelentős sikerrel zárult: az ösztöndíjasok nemzetközi festészeti kiállításán - a Premio Internationale di Pittura Figurativán - aranyérmet nyertem. E díj elnyerése óta Olaszországban számon tartják művészetemet, hogy úgy mondjam, jegyzik a nevemet és az nagyon sokat jelent, ha valahová szívesen várják vissza az embert. (...) Az elmúlt, 1982-es év terméséből Rómában és Firenzében nyílt kiállításom. A római Magyar Akadémián rendezett tavaszi tárlatomat Amerigo Tot szobrászművész nyitotta meg, akivel az egyik korábbi utamon kötöttem barátságot. A nyár folyamán Firenzében, a Palazzo-Medici Riccardi látta vendégül alkotásaimat. (...) Természetesen én is ismeretlen területek felfedezésének vágyával utaztam el Esztergomból. Tovább szerettem volna lépni, ha nem is olyan áron, hogy felégetek magam mögött minden „hidat". Úgy érzem, hogy sokszínűbb, érdekesebb, dúsabb lett festészetem Persze ez csak érzés, a végleges ítéletet majd a kritikusok mondják ki. Az viszont biztos, hogy az önismétlés zsákutcáját sikerült elkerülnöm, és talán ez a római hónapok legfőbb pozitívuma. (...) Engem sohasem csábítottak a végletek, a szélsőséges törekvések, amelyek a társadalmi problémáktól jócskán eltávolodtak, vagy csak a tagadás kimondását vállalták. Szemléletem, iskolázottságom és munkásságom eddigi alakulása szerencsére megóvott ettől, így én inkább a szelídebb vonulathoz, a hagyományokhoz kapcsolódtam, vonzódtam, de ugyanakkor a korszerűség igényét sem szerettem volna feladni. Érdekes volt számomra ebből a szempontból is Amerigo Tot és Renato Guttuso végeredményben két külön úton járó művész - megnyilatkozása; mindketten a színeimre, kompozícióim koloritjára Figyeltek fel, és arra a jelképrendszerre, amely nagyon szorosan kötődik a magyar tradíciókhoz. Guttusonak ottlétem alatt volt kiállítása a Magyar Akadémián, tárlatát én rendezhettem meg, és így kerülhettem kapcsolatba századunk e nagy művészével." „Az 1990-ben megújult városvezetésnek most először kell díszpolgártól búcsút vennie. Végvári I. János 1987-ben, 60. születése napja alkalmából részesült ebben a nagyhagyományú városi kitüntetésben. Az utolsó volt, akinek ezt a címet még a rendszerváltozás kezdete előtt adományozták. Teljes bizonyossággal mondhatjuk, hogy őt - tanári és művészi életművét-nem az időszerű politika emelte ebbe a sorba, hanem az igazi érték, amelynek hitelét azóta sem csökkentette az idő, és nem is fogja soha. O a legérdemesebb díszpolgárok, az igazi városépítők közül való, akiknek műve olyan szerves történelmi folyamatosságban teljesül, ahogy maga a város épül: hagyomány és korszerűség állandó kölcsönhatásában, elmúlás és megújulás egységében. Ez a felemelő üzenet, amely az életmű egészéből sugárzik, és legyőzi majd a hiány érzését. Átjárja majd az űrt, amit fájdalmunk most teljesen betölt. (Balogh Péter) „Munkásságodban a drámai erő volt a meghatározó. Ami igazán és elkerülhetetlenül magyar tulajdonság; sötéten izzó színeid, szárnyaló, megrepedt tájaid, gomolygó, ránkboruló egeid megrázóak. És mind azok, akik élnek vele, látják őket, hatásuk alá kerülnek. így is itt maradtál, mintáz olyan ember, aki nem magáért, - mindannyiunkért élt. Utolsó képeid között sok olyan van, ahol a feketék-barnák-szürkék már előre vetítették a fekete madárragadozó föléd borulását. Tanítványaid, akiket szavaid és képeid biztattak a dolgok mélyebb szemlélésére, megsokszorozzák és magukkal viszik a lángot. Ez a láng ragyogja tovább a Te és a mi hitünket a hűségben, a megújulásban, a megmaradásban. A szellem szárnyaló tisztulását, a rend keresését az egyszerűség igaz útja felé. Feladatodat komolyan vetted mindhaláUg" (Vecsési Sándor) „Végvári Jánost egyszerre tartotta vonzásában a modern művészet és a nagyapja pásztorbotja. Chagall lebegő alakjai s az otthoni deszkaólak falára szöggel fölkarcolt gyerekrajzok. A látomások és az emlékezés, az emberiség keresztény kultúrája és a magyarság történelme. A szent-endrei iskola nyugat-európai hagyománya és kifinomult értékrendszere mellett Végvári képes volt fölmutatni egy tépettebb, darabosabb és elvonatkoztatásaiban is megkínzottabb kelet-európai érzékenységet. Látomásai tehát soha sem csak a fölbolygatott képzelet termékei, hanem az érzelmeké is. A folytatásra váró hűségé és szereteté. Kegyelet című képén a sírok közé leszálló, gyászruhás öregasszonyok is mintha egy paraszt-biblia jelenései közül válnának ki, halottak napi angyalok gyanánt. Ám a kép azt is sugallja, amit a szegények örökségét vállaló Végvári tud: hogy még a halottak sem csupán a föltámadásra várnak, mely egyre halasztódik, hanem valakire. A mi temetőink keresztje: megannyi feléje nyújtott s kitárt kar. Jeladás, mely sürgetve int: fogóddzunk beléjük. Mert élettörténetünk e tájon csak velük folytatható." (Csoóri Sándor) „Festötársaid, barátaid sokasága, kiket megérintett munkásságod, tisztelgünk előtted. Előremenő intésed kézfogásunkként jel múltra, jövőre. Janó! János! Nyugodjon tested választott hazád földjében, lelked a fényességben!" Esztergom, 1994. január 29. (Vecsési Sándor)