Esztergom és Vidéke, 1993

1993-02-25 / 8. szám

2 ESZTERGOM ÉS VIDÉKE •SÍ Napjainkban egyre nagyobb az érdeklődés a történelmi mólt emlékei iránt Ezek közé tartoznak a középkori oklevelek is, amelyek jogbiztosító okmányból mára elsőrangú történeti forrássá léptek elő. Kiállítói - a közjegyzői intézmény hiánya miatt - a különböző egyházi testületek: a székes- és társaskáptalanok, valamint a szerzetesrendek konventjei voltak; közülök is azok, amelyek autentikusnak, közhitelűnek elismert pecséttel rendelkeztek. Mivel hatósági megbízás alapján, vagy a felek kérésére ezen testületek közhitelű okleveleket állíthattak ki, hiteles helynek (Joca credibilia") nevezték őket A Magyarországon megtelepedett szerzetesrendek közül a bencések, a premontreiek és a johannita keresztes lovagok folytathattak hiteleshelyi tevékenységet. Ez utóbbiaknak kezdetben hét vagy nyolc hiteleshelyi konventje működött szerte az országban: az esztergomi, a bői, a budafelhévízi, a csurgói, a soproni, a székesfehérvári, a tordai és az újudvari. Nagy Lajos király nevezetes 1351. évi törvényének 3. cikkelyében korlátozta a hiteleshelyi jogot majd két évvel később az összes hiteleshelyi pecsétet megvizsgálás céljából bevonta. Az esztergomi „keresztes" konvent fontosságát jelzi, hogy a budafelhévízi és a székesfehérvári - országos hatáskörű johannita rendházzal együtt megmaradt a hiteleshelyek sorában. A johanniták lovagrendje a keresztes háborúk időszakában, 1113-ban jött létre. A zarándokok védelme és különböző katonai, harci feladatok ellátása mellett betegápolással is foglalkozott, a jeruzsálemi zarándokok részére kórházat tartott fönn. A rendház Magyarországon is meghonosodott, majd „ispotályos lovagrendként" vált ismertté. (Az elnevezés a latin „hospitium" szóból ered, ami vendégfogadót, szegények szállását kórházat jelent.) Tagjait a magyar köznyelv, ruházatuk miatt, „vörösbarátoknak" is nevezte: békeidőben csuklyában végződő fekete köpenyt viseltek, bal mellükön fehér, nyolcszögű kereszttel, míg háborúban vörös színű hadiköpenyt, amelynek elején és hátulján is megjelent a fehér kereszt (,.keresztes lovagok"). akkor elismeri, hogy a H Géza-féle alapítvány okmánya mindeddig nem került elő, így a vélemények különbözőek. Mások szerint a Szent István rendházat m. Béla (1172-1196) alapította 1181-ben. A hiteleshely ismertségét jelentőségét jelzi, hogy 1233-ban Jakab pápai legátus, valamint számos más vezető egyházférfi kíséretében maga II. Endre király (1205-1235) jelent meg a konvent előtt megerősítendő a beregi egyezményt, amely az egyház lelki és politikai hatalmának helyreállítását célozta. Megyei levéltárunk nyolc, az esztergomi keresztes lovagok által kiállított ,JEGO HERBRANDUS MAGISTER..." A KERESZTES LOVAGOK | ESZTERGOMI HITELESHELYÉRŐL hozzá hasonlóval együtt talán ez az oklevél is hozzájárult a kiterjedt birtokokkal rendelkező esztergomi rendház és hiteleshely tekintélyének megalapozásához. A XIV. sz közepe táján a konvent lassú hanyatlásnak indul. Gazdagsága egyre apad, birtokait sorra elveszíti, a renden belül pedig fegyelmezetlenség és viszály uralkodik el. 1404-ben „megszakad a lovagok emléke", írja Knauz, további adatok már nem állnak rendelkezésünkre. Feltételezhető, hogy a rendház idegen kezekbe került. A mohácsi vész után csupán címben, lovagok nélkül létezik. Toredékében fennmaradt vagyonát a címzetes lovagfőnök birtokolja. Az egykori hiteleshely működését virágzását ma már csak az oklevelek tanúsíthatják... Balogh Béni Az esztergomi szerzetesrendek, így az itteni johanniták vagy „jánoslovagok" történetét is, a múlt században élt pap-tanár és neves tudós, Knauz Nándor írta meg, városunk múltjának alapos ismerője. Szerinte az esztergomi ispotályosoknak több rendháza is volt, közülük a legjelentősebb éppen a hiteleshely. Kórházuk, templomuk és rendházuk a mai Szentkirályi dűlőben, „a Kis Duna felső partján" épült Ennek tagjai egy önálló magyar ispotályos, Szent Istvánról elnevezett kanonokrend szerzetesei voltak. Alapításáról megoszlanak a nézetek. Knauz bizonyosra veszi, hogy ez II. Géza (1141-1162) idejében történL UgyanMohács előtti oklevelet is őriz, köztük egy 1255-ös keltezésűt amely egyben a levéltár legrégebbi (738 éves!) hiteles okmánya. Az értékes dokumentumot Ortutay András levéltári igazgató mutatta be az olvasóknak az Új Forrás 1981. évi 6. számában. Az oklevélről ezért röviden csak annyit hogy az ismeretlen nevű másoló, a kor esztétikájának megfelelően, szép és olvashatóan megrajzolt gótikus kisbetűket vitt rá a pergamenre. Herbrandus mester pedig, az oklevél szövegének megfogalmazója, a rendház főnöke jól ismerhette az akkori „hivatalos" nyelvet, a latint, amit stílusa, világos, tiszta nyelvezete bizonyít. A többi Az egyik Napról napra közeledik 1995. szeptember 28-a: jobb sorsra érdemes csonkahídunk 100. születésnapja. Történetét és tragédiáját lapunk egyik korábbi sorozatából ismerjük. Számos idős olvasónk emlékszik még második fénykorára 1938-ra -, amikor a Felvidék egy részének visszacsatolásakor diadalmenetben vonult át rajta a városi és környékbeli polgárság, hogy végre szabadon találkozzék a „túlsóféliekkel". Ám eddigi élete 98 esztendejéből ennek pontosan a felét - 49 évet - tetszhalottként „élt" meg. Az az 1944. december 26-i dörrenés - felrobbantása -, az ezt követő füstős porfelhő, majd a hullámsír csobbanása-örvénylése rég elült már, de mintha mai napig látszanék-hallatszanék, valahányszor „meg pillán tjük" a három középső ívet. Az épen maradt első és utolsó tag 49. éve háborús mementó. Az idelátogató nagyszámú turista álmélkodva kérdi: városunk idestova fél évszázad múltán sem heverte ki teljesen a háború pusztítását? Mit felelhetünk nekik? Meg tudjuk-e magyarázni számukra - és önmagunknak is - ezt a vízszintes „hiányjelet"? Csakugyan igaza lenne Kosztolányi Dezsőnek? Szerinte ugyanis „Csak kis bajt lehet megjavítani. I la nagy dolog romlik el: az úgy marad". Csonkahídunk 100. születésnapjára is „úgy marad"? Borúlátó vagyok. Nem merek reménykedni, hogy ne csalódjam. Ismerve gazdasági „örökségünket", tudva súlyos nemzeti adósságunkat, tapasztalva az átmeneti idővel szükségszerűen együttjáró „hét szűk esztendőt", aggódva a nem éppen felhőtlen szlovák-magyar viszony miatt: félek. Félek, de bárcsak „hamis próféta" volnék. Szívből kívánom, hogy ne legyen igazam. A másik Bezzeg mennyivel szerencsésebb a komáromi Erzsébet-híd! Komárom nyilván nem „gyámoltalan város" (Babits Mihály megállapítása Esztergomról), mint a miénk. Nincs elátkozva, hogy idősektől itt-ott még hallani, és mind a mai napig tapasztalni. Kevesen tudják, hogy ERZSFBET a mi Mária Valériánk „testvérnénje". Amikor 1892-ben megépült, egyúttal mintája A honfoglalást követően rövidesen vár védte az itteni révet. A török hódoltság idején - szintén katonai, békében kereskedelmi szempontból - ismét hajóhidat találunk itt (1589). Ennek védelmére erődöket is emeltek. A török uralom alól felszabadult város gyors ütemű fejlődésnek indult. Az átkelési lehetőséget ezért előbb ún. repülőhíddal (1741), később - immárom harmadszor - hajóhíddal javították (1838). Állandó híd építésére először 1875ben, majd 1887-ben tett javaslatot Chiolich Hermán, a későbbi helyi várparancsnok. Az 1867-es kiegyezés után vagyunk. Ekkorra érett be a valóban ,JegKÉT TEST VÉRHÍD lett az őt rövidesen követő esztergomi, bajnai, újvidék-péterváradi és részben a Budapest-északi vasúti összekötő Dunahídnak. A testvéreket általában együtt szeretjük. Hadd mutassuk be azért olvasóinknak Mária Valériánk feltámadását várva néhány mondattal „nővérét": Erzsébetet Komárom - földrajzi fekvésénél fogva - már a rómaiak előtti századokban jelentős átkelőhely és fontos közlekedési csomópont volt. így érthető, hogy a fejlett technikájú római korban - katonai és kereskedelmi okból - hajóhíd kötötte össze Brigetiot és Celemantiát (ma Délili. Eszak-Komárom). A mai 10. út sok helyütt pontosan egybeesik a hajdan ide vezető római úttal. nagyobb - és tegyük hozzá mindjárt: a legönzetlenebb - magyar vetése. Szent István óta O tett és O gyötrődött a legtöbbet a magyarságért. .Jutalma" mégis - vagy éppen ezért? az elmegyógyintézet, élete végén a pont: egyetlen pisztolygolyó. Nincs annyi róla elnevezett tér vagy utca, nevét viselő díj vagy könyvtár; nincs annyi arcképével díszített ötezer forintos bankjegy, hogy elég mélyen meghajoljunk előtte: legalább utólag. (Ha majd végre átmehetünk a Hídon - a mi hidunkon -, Őrá is emlékezzünk!...) „A nemes gyümölcs" azonban akkor is „lassan érett". Végül 1891 tavaszán Baross Gábor kereskedelemügyi miniszter a híd építésével megbízza a Gregerson és Fiai céget. A Feketeházy János tervezte négynyílású, 414 méter hosszú és 2225 tonna önsúlyú, sarló alakú, rácsos tartószerkezetű acélhíd hihetetlen gyorsasággal épült fel. Ünnepélyes átadása 1892. szeptember l-jén éjfélkor történt. Eredeti fagerendás, fapallós tölgyanyagú pályaszerkezetét az 1920-as években - tehát már Trianon után - vasbeton pályalemezre építették át. Az előzetes szilárdságtani mérések és számítások megengedték az önsúly ily módon való növelését. A háború ezt a hidat is halálra ítélte. 1945 januárjában szintén alá volt aknázva, de nem osztozott „testvérhúga" sorsában. Két középső nyílása ugyan megrongálódott, de ezt hamarosan helyreállították. A hetvenes-nyolcvanas években további korszerűsítéseket végeztek rajta. Tavaly - a centenárium, ill. a 100. születésnap alkalmából - méltóképpen megünnepelték Erzsébetet mind a két parton. Volt emléktábla-leleplezés az északi és a déli hídfőnél az eredeti 100 éves tábla mellett Szalagátvágás is történt, meg ünnepi beszédeket is mondtak. A déli oldalon - a Rákóczi rakparton - a Garabonciás együttes és utcabál várta a ünneplőket, akik egyúttal káprázatos tűzijátékban is gyönyörködhettek. Az est leghangulatosabb része a cigányzenekar-kísérte söröshordó-átgurítás volt. Vájjon mikor iszunk a mi hidunkon átgörgetett sörből? De jó lenne!... Akár csak egy gyűszűnyivel is... Dobay Pál